Jungkook

- De szívós a nyomorultja! Azt hittem, már a második sarkon lerázom - futásban mindig verhetetlen voltam - de ez lóra pattant, hogy rohadna meg, és most már nemcsak a piacot, de a falut is rég elhagytuk. Nemcsak nehéz, értékes is lehet ez a kacat a zsákomban, ha ennyire nem adja fel. Érdekelt is engem, mit nyúlok le, csak a korgó gyomromra figyeltem, semmi másra. Ha már sokat ér, annál jobb, többet kapok érte, csak kopna már le rólam ez a makacs öszvér.
Az erdő felé veszem az irányt, ezen a részen sűrű az alja, és tele van fiatal fákkal, lóháton erősen le fogja lassítani. Majd' kiköpöm a tüdőmet, de már nem kell sok, még néhány lépés és ott vagyok. Hallom a lova dobogását, bele kell húznom, nincs megállás, majd pihenek a bozótosban. Bevetem magam a bokrok közé, igyekszem elhajolni a nagyobb ágak elől. Előkapom a késem, a kisebbeket azzal bírom jobb belátásra, de így is tele vagyok már karcolásokkal. Hirtelen lejteni kezd a terep, ami felgyorsít, csak vigyáznom kell, ki ne törjem a bokám. Recsegnek-ropognak a gallyak a talpam alatt. Itt lóval nem jön utánam, az biztos. A patadobogást nem hallom már, remélem, az történt, amire gondolok: feladta a nyavalyás. Odalent lesz egy ösvény, ha odáig kihúzom, nyert ügyem van.
A ruhámat már több helyen tarkítja véres szakadás, a fájdalmat egyelőre nem érzem, azt majd este fogom, lefekvéskor. De a fájdalom is jobb, mint az üres gyomor. A talpam megcsúszik egy ingatag kövön, apró kavicsok indulnak meg alattam, seggen csúszva érem el a lejtő alját. Nem bánom, ez így gyorsabb, még ha jóval kellemetlenebb is. A karommal védem a szemem a belecsapódó ágaktól, semmit nem látok, azt se tudom, merre vagyok arccal. Végül lelassulok és egy hangos puffanással hasra érkezem. Az összes madár rémülten röppen fel a környéken. Alighanem elértem az ösvényt. A rohadt életbe, hallom a patadobogást! Megkerülte volna a bozótost? Ilyen gyorsan? Már késő búvóhelyet keresni, a zaj elárulta, hogy hol vagyok. Nincs más hátra, futnom kell. Majd elbújok később. Balról hallom a lovast, jobbra indulok el. Közben lélekben felkészülök a legrosszabbra. Elfáradtam, nem ettem két napja, a vágtató lóval szemben nem sok esélyem van, hacsak nem történik valami csoda hirtelen. Futok, mint az őrült, az összes maradék erőmből, és imádkozom az égiekhez. Ha van bármiféle isten, most itt az ideje, hogy megmutassa magát.
Már tényleg a végét járom. A vállam fölött hátranézve már látom is a lovast, vége, kezdhetek búcsúzkodni az életemtől. Mire visszafordulok, hirtelen a semmiből egy másik lovas tűnik fel a szemem előtt az ösvényen. A szívem is megáll az ámulattól, miközben térdre zuhanva, zihálva véget vetek a hiábavaló menekülésnek. Ő lenne a halál angyala, aki eljött értem? Hosszú sörényű, hófehér paripán egy gyönyörű, nemesi ruhába öltözött fiatal férfi ül. Lépésben közeledik hozzám. A hátán íj, az oldalán szépen megmunkált kard, hosszú, fényes hajtincseit az arca elé fújja a szél. Életemben nem láttam még ehhez fogható szépséget. A lova fújtatva megáll előttem, párat kapál a mellső lábaival. Eddig is térdeltem, de most a földre borulok a titokzatos úr előtt. Vihet magával a pokolba, készen állok.
Hallom, ahogy mögöttem lefékezi lovát az üldözőm, és leugrik róla. Az állat hangos nyerítéssel fejezi ki nemtetszését a hirtelen mozdulatért.
- Miért menekülsz, fiú? - hallom a mennyei hangot a fejem fölül.
Most nem hazudhatok, neki nem lehet, ezt úgy kell vennem, mint egy próbatételt, mielőtt levisz magával az alvilágba. Éppen jól átgondolom a szavaimat, mikor megszólal mögöttem a nyomorultja:
- Méltóságos úrfi, ez a semmirekellő...
- A fiút kérdeztem - vág a szavába az isteni jelenség.
Felemelem a fejem, remegő szájjal próbálok megszólalni, de ez nem könnyű. Gyönyörű, fehér arcát glóriaként keretezi a kék égbolt, mandulaszemeivel szigorúan néz le rám.
- Loptam ettől az embertől, szépséges uram - azonnal az ajkamba harapok, ilyen megszólítás nincs is, hogy lehetek ennyire ostoba?
Az égi lovas butaságomat hallva mosolyra húzza cseresznyeajkait.
- Szóval loptál.
- Igen uram - remegve nyitom ki a batyumat, kiveszem belőle a csillogó csecsebecsét, ami egész eddig úgy akadályozott a futásban, hogy többször felmerült bennem, hogy eldobom a francba - Ezt loptam el tőle a piacon. Éhezem, és azt reméltem, hogy...
- Bizony, azt lopta el a csirkefogó! Az egy aranyozott ezüst teáskanna egyenesen Hongang király udvarából! - vág közbe az üldözőm.
- És hozzád hogy kerülhetett egy ilyen értékes holmi, jó uram?
- Hong Wonju vagyok, kereskedő, méltóságos úrfi. Adom-veszem a portékát, nem kérdezem, honnan való, ha jó áron adják, érti ugye - érezhetően zavarba hozta a kérdés, hablatyol össze-vissza - Kérem, engedje, hogy megbüntessem a fiút, ahogy megérdemli, törvény adta jogom szerint - tér a tárgyra.
- Kelj fel, fiú. Mi a neved? - szól hozzám az angyali lovas.
- Jeon Jungkook, széps... méltóságos uram.
- Jeon Jungkook, add vissza Hong úrnak, amit elloptál tőle. Hong úr pedig szokás szerint ne kérdezze, honnan van a portéka, fogadja el, és menjen isten hírével, amíg még én se kérdezem meg többször, hogy hogyan szerezte.
Remegve teszem, amit a szép arcú idegen mond. Hong dühösen tépi ki a kezemből a kannát, és azonnal elkezdi törölgetni az ingujjával. Mélyeket hajolgatva visszasomfordál a lovához. Rám még vet egy gyűlölködő pillantást, de aztán jobbnak látja felülni a nyeregbe, és távozni.
Az úrfi felém nyújtja a karját.
- Gyere, ülj fel mögém, és kapaszkodj meg jól.
Az összes erőm elhagy. Erre a... gyönyörű lóra? Még összekoszolom a hófehér szőrét...
- Na gyerünk már, nem érek rá egész nap!
Megfogom a finom kezet, nekirugaszkodom, és engedem, hogy fölsegítsen maga mögé.
- Kapaszkodj belém - parancsolja, és ki vagyok én, hogy ellent mondjak.
Átölelem a karcsú derekát. Hosszú, selymes haját az arcomhoz érinti a szél. Jázmin- és szantálfa illata van. Én bűzlök, mint a mocsári borz.
- Messze van a pokol, angyal úrfi? - kérdezem kábultan.
- Miket beszélsz, te bolond? Talán beütötted a fejed?
- Nem a halál angyalához van szerencsém?
- Kim Seokjinhoz van szerencséd, és a pokol innen nagyon messze van. Előbb még útba ejtünk egy helyet, ahol megfürödhetsz, és be is kaphatsz valamit. Látom, meg is sérültél. Lesz ott valaki, aki mestere a sebgyógyításnak.
Könnyed vágtába hajtja a lovat, a patái szinte alig érintik a talajt. A végsőkig kimerültem, a ringató mozgás és a szél megnyugtatnak. Lecsukódik a szemem, fejemet az idegen széles hátának támasztom.
- Miért segít rajtam, egy közönséges tolvajon? - nyöszörgöm, de a választ már nem is hallom, csak hagyom, hogy magával repítsen arra a mennyei helyre, amelyről az imént beszélt.

Jimin

- De szép ez a dallam - lép mellém Yoongi hyung - jól áll a kezedben a daegeum* (*hosszú fuvola).
Végigjátszom a dalt, mielőtt leengedem a hangszert az ölembe.
- A tavaszi cseresznyevirágzásról szól - felfelé mutatok, a fölénk boruló, kellemes árnyat adó, éppen virágzó cseresznyefára. Apró, kerek szirmok szállingóznak róla, ha megfújja a szél. Ugyanolyan rózsaszínűek, mint a ruhám - Anyám tanította még kiskoromban. Ülj le ide, mutatok egy másikat.
Yoongi letelepszik mellém a gyékényszőnyegre, a szemébe pillantok, miközben felemelem a daegeum-öt. Máris a számat nézi. Lassan, ráérősen megnyalom az ajkaimat, ujjaimat végighúzom a fuvola teljes hosszán hogy legyen mit bámulnia, mielőtt belefújnék. Nyel egyet, és ő is megnyalja a száját. Vicces látvány, pont olyan, mint egy éhes macska.
- Játszani is fogsz rajta, Jimin? - Namjoon hyung velünk szemben egy bokor árnyéka alatt olvas, ahogy minden nap a pihenőidőben.
Kérdő pillantást vet rám, amit a legbájosabb mosolyommal viszonzok.
- Természetesen. De a fuvolázásra fel kell készülni. Be kell melegíteni az ajkakat és az ujjakat, hogy jól menjen - kacsintok rá.
Namjoon a szemét forgatva sóhajt fel. Yoongi még mindig engem bámul, mintha kővé dermedt volna. Éppen belekezdenék a zenélésbe, amikor a távolból meghallom a nevem.
- Jiminah! Jimin! Hol vagy? - hallatszik a kiáltás.
- Ez Jin hyung! - fordul Yoongi a hang irányába.
Leteszem a hangszert a gyékényszőnyegre, felállok, és elindulok az udvar kapuja felé. Végre meglátom, ahogy a vezetőnk belovagol rajta. De nincs egyedül! Valaki ül még a nyergében!
- Jiminaaaaahh! - kiabál, mire megszaporázom a lépteimet.
- Igen, itt vagyok!
- Gyere csak, gyere! Rád van szükség.
Megáll a ház előtt, leszáll a lóról, és lesegíti róla az idegent is, egy fiatal fiút. Leszámítva a koszos, szakadt, szegényes ruháját, egészen jóképű ez a gyerek.
- Ez itt Jeon Jungkook - mutatja be Jin hyung.
Lassan körénk gyűlnek a többiek is. A srác úgy pislog körbe a kerek szemeivel, mintha valami csodát látna.
- Ürgét öntöttél, hyung? - kérdezi Hoseok, mire mind felnevetünk.
- Dehogy, ez nem ürge, ez egy nyúl! Egyenesen a föld alól! - mondja Taehyung.
Az ürgés poén után ez már igencsak erőltetett, de azért nevetünk rajta is, udvariasságból.
Odalépek a jövevényhez, végigmérem tetőtől talpig. Valóban tele van karcolásokkal, a ruhája is véres itt-ott, de egyik se tűnik súlyosnak. Ám ahogy bűzlik, az egyenesen halálos.
- A szaga alapján inkább borz lesz - jegyzem meg.
- Ne fintorogj, hanem vidd be a házba, fürdesd meg és lásd el a sebeit! - mordul rám a főnök.
- Igenis, hyung. De mondd, van elég szappanunk? Ide tripla adag kell.
- Mi folyik itt? - Namjoon mély hangja töri meg a vidám hangulatot. Őt is idehozta a kíváncsisága, pedig általában nagyon nehéz elvonni a könyvétől, ha olvas.
Jeon Jungkook az eddiginél is nagyobb szemekkel mered rá, és innentől mintha más nem is létezne számára a világon. Le se veszi róla a tekintetét. Namjoon a vállamra teszi a kezét, hogy álljak félre, én pedig engedelmesen odébb lépek. Az idegen álla alá nyúl, és minden irányból megvizsgálja az arcát.
- Mit csúfolódtok, fogalmatok sincs, ki ez a fiú és min ment keresztül! Jimin!
- Igen, hyung - szegem le a fejem.
- Tedd, amit Jin hyung mondott!
Karon fogom a megszeppent idegent, és felmegyek vele a lépcsőn. Még onnan is hátranéz Namjoonra. El fog esni ez a bolond, ha nem néz a lába elé. Végül sikerül épségben végigterelnem a tornácon. A fürdőházba kísérem, ahol azonnal vizet kezdek melegíteni a tűzhelyen.
- Ez mégsem a pokol... ez a mennyország - suttogja maga elé.
- Ne csak állj ott, segíts - szólok rá, mire rögtön odaugrik.
Kétoldalról fogjuk meg az üstöt, és beleöntjük a vizet az egyik dézsába. Ezt még megcsináljuk háromszor, mire elérjük a kellő mennyiséget, bár ahogy a fiút elnézem, lehet, hogy kevés lesz. Ezután szivacsot és szappant készítek elő.
- Na mi lesz? Ruhástól fogsz fürdeni?
- Nem, én csak...
- Akkor talán vetkőzz le, mielőtt kihűl a víz. Akarod, hogy segítsek? - vetek rá egy huncut mosolyt a vállam fölött, míg a szappant feloldom egy tálka vízben.
Megrázza a fejét, és már oldja is ki az övét. Rétegről rétegre szabadul meg a koszos rongyaitól. Megáll a kezemben a szappan, amikor meglátom meztelenül. Nem is tudom, van-e bárkinek közülünk ilyen szépen kidolgozott izomzata. Mégis úgy kapja maga elé a kezét, mintha valami szégyellnivaló lenne rajta, pedig a koszt és a sebeket leszámítva inkább büszkének kellene lennie.
Észreveszek egy kis aranymedált a nyakában. Bizonyára lopta.
- Csinos darab! - mutatok a saját nyakamra - Nem veszed le?
- Ezt soha nem veszem le, Jimin úrfi! - kapja oda a kezét, mintha el akarnám venni tőle.
- Jól van, felőlem! Na gyere, ne félj, nem eszlek meg.
Magam is kioldozom a ruhám felső, rózsaszín selyemrétegét, leveszem, és gondosan az egyik ládára fektetem.
- Az úrfi is...? - hebegi nagyra nyílt szemekkel.
- Nem, csak nem akarom, hogy elázzon. De ha akarod...
Megint megrázza a fejét, ezt most nem tudom, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem-e. Mindenesetre szórakoztató, mennyire zavarban van, a füle olyan piros, hogy félek, még a végén lángra kap. Feltűröm az ingem, belemártom a szivacsot a szappanos vízbe. Jungkook belép a dézsába, kezeit összefogja az ágyéka előtt, és nekem háttal helyet foglal benne. Leveszem róla a fejpántot, Kibontom a hanyagul kontyba kötött haját, arra is ráfér egy mosás. A szivacsot a feje fölött csavarom ki, amitől úgy hápog, hogy muszáj nevetnem rajta.
- Régen fürödtél, mi?
- Meleg vízben utoljára kisgyerek koromban. Folyóban, tóban, forrásnál szoktam, ha utamba kerül valamelyik.
Ujjaimmal végigszántok a nedves tincsein, gondosan bedörzsölöm a haját szappannal. Behunyja a szemét, még a szája is elnyílik a kellemes érzéstől. Nem akarom fecsegéssel megzavarni. Végre ellazult, egészen eddig úgy remegett, mint egy fészekből kiesett fióka. Masszírozom a fejbőrét kicsit, mielőtt leöblítem. A szivaccsal gyengéden áttörlöm az arcát és a nyakát. Határozottan szép arca van. Akár köztünk is el tudnám képzelni, ha nem lenne ilyen ágrólszakadt.
- Hogy kerültél Seokjin hyung nyergébe? - érdeklődöm, miközben rátérek a mellkasára.
Óvatosan mosogatom, itt már van néhány sérülés, nem akarom kidörzsölni. Le is rakom a szivacsot, csak a kezemmel folytatom.
- Ohh... hogy oda... úgy, hogy... - mintha nem igazán tudna a mondandójára koncentrálni - hát... ő... megmentett engem az üldözőmtől...
Átmegyek a dézsa oldalához, hogy a szemébe tudjak nézni. A karját kezdem tisztogatni. Ekkor valami zajt hallok a hátam mögül, az ajtó felől. Hátrapillantok. Gondolhattam volna. Taehyung jött kíváncsiskodni.
Felállok, előveszek egy nagy lepedőt, és a fiú elé tartom.
- Elég tiszta vagy már, gyere ki - sürgetem türelmetlenül. - Még kiáznak a sebeid.
- Mindenét alaposan megmostad? - gúnyolódik a hívatlan vendég, miközben Jungkook kikászálódik a dézsából.
Jó alaposan megnézem magamnak Jungkookot, mielőtt beburkolom a lepedőbe, és hát... azt kell mondjam, tetszik, amit látok.
- Ne irigykedj, Taehyungie, inkább készíts be neki tiszta ruhát a hálóterembe.
Átölelem a becsomagolt fiút, és finoman megdörzsölgetem mindenhol, mint egy kisgyereket, hadd érezze a törődést. Amikor a lába közé nyúlok, ugrik egyet meglepetésében.
- Ó, bocsánat - mosolygok rá ártatlanul -, de ott se maradhat nedves!
Taehyungra pillantok, aki szemforgatva távozik. Lekapom a lepedőt a megszeppent fiúról, és a fejére terítem. Azt se tudja, hová kapkodja a kezeit. Annyira édes, hogy muszáj elfojtanom egy kuncogást. A vizes haját dörzsölgetem, közben kihasználom, hogy nem lát semmit, és jól megnézegetem minden porcikáját. Hmm, nem bánnám, ha maradna még pár napot, akárki is ő.
Végül megkönyörülök rajta, a vékony dereka köré tekerem a lepedőt, visszaveszem a rózsaszín felsőruhámat, nehogy véletlenül ledérnek gondoljon, és bekísérem a hálóba, ahol a fal mellett a földön sorakoznak a matracaink.
- Most pedig gyere az ágyamba! - fogom meg a kezét - Ez itt az enyém.
- Na de Jimin úrfi, én nem...
- Nem tudom, mi fordult meg a kis fejedben, de el kell látnom a sebeidet, emlékszel?
Fülig pirulva bólogat. Pont ez volt a célom, imádom zavarba hozni. Amíg kényelembe helyezi magát ez a félénk kis nyúl, előveszem a kenőcsöket és a gyógynövénytinktúrákat a szekrényből. Körülnézek, vajon hova tette Taehyung a ruhákat, amiket kértem tőle? Áh, megvan, természetesen a saját ágyára. Célozgatunk, mi? Álmodozni szabad, csak aztán nehogy csalódnod kelljen, kisapám!
Visszatérek a fiúhoz, mellé térdelek, és szép sorban kinyitom a tégelyeket. Az arcával kezdem, van pár karcolás a homlokán, egy nem túl friss zúzódás az arccsontján... Gyengéden körözök rajta a kenőcsbe mártott ujjammal.
- Magam készítettem ezt a szert, hidd el, csodákra képes. Hogy szerezted a sérüléseidet?
- Ezt például három napja, egy kisebb verekedés során - mutat az arcán lévőre. - A frisseket ma, az erdőben. Menekülés közben nincs idő az elém kerülő ágakkal bajlódni.
- Verekedés, menekülés, patakban fürdés... Kalandos életed lehet, Jeon Jungkook. Talán valami bűnöző vagy?
- Lopok néha, ha már megvesz az éhség, meg ha kell, megvédem magam, de nem vagyok rossz ember, Jimin úrfi. Remélem, nem tart annak.
- A szemedből tisztaság sugárzik - mosolygok rá, miközben áttérek a vállára. Itt valami tüskés ág csaphatta meg. - Honnan jöttél?... Várj csak, ne most meséld el. Majd vacsora közben, hogy mindenki hallja.
A vacsora szó hallatán hangosan megkordul a gyomra, amin mindketten nevetünk.
- Bocsánat, de két napja nem ettem.
- Két napja??! És ilyen békésen tűröd, hogy kenegesselek?
- Az éhséghez hozzá vagyok szokva. A kenegetés újdonság.
Rám mosolyog, nem csak a szájával, de az őzike szemével is. Nem, én egyáltalán nem hiszem, hogy rossz ember lennél, Jeon Jungkook.

Már igazán megszokott tőlem, hogy feleslegesen írok.
Igaz itt az ajánlóban nem is szoktam, de most nem tudok csendben maradni.
A most ajánlott történet a kis csapatunk három tagja,
(mi másképp nevezzük ám őket 😉), tehát hárman írják a részeket. Minden karakter más íróhoz kapcsolódik, így lehet olvasás közben találgatni,
(ezt még, el mondom, aztán hagyom, hogy menjetek olvasni) .
Mi is talalálgattunk, a csoportunkba, és igazán jól szórakoztak a csajok rajtunk...

Egy szónak is egy a vége...
Olvass bele, biztos nem bánod meg. Ezt a hármas tehetsége garantálja nektek!
Na meg én is :)

Mamzi ❤️

BerthaTheBrightOne

yoursweetspot

Jessintheboxx