A legszebb karácsony 4

By: Salazar Infinity

Soha nem gondoltam volna, hogy egy aluljáróban töltöm majd a karácsonyt, de azután, hogy anyám kitette a szűröm, kénytelen voltam. A barátaimat nem hívhattam fel, mert a családjaikkal voltak. Mellettem a bőröndömmel kuporogtam egy kis kartonlapon, ami ép csak akkora volt, hogy a fenekem nem ért közvetlenül a hideg kőhöz. Szememből folytak a könnyek, úgy néztem az embereket, akik még az utcákat járták, hogy beszerezzék az utolsó pillanatokban az ajándékot. Mélyet sóhajtva álltam fel és kerestem magamnak egy melegebb helyet, ahol nem csapott az arcomba a huzat és nem fagyott át a testem egészen a csontomig.

A Deáktéri alujáró viszonylag fedettebb volt, így odakészültem menni. Végig azon járt az eszem, hogy hogyan is oldhatnám meg a gondokat. Az iskola kollégiumába mehettem volna, de egyszerűen nem voltam benne biztos, hogy az a hely nekem való. Annyi mindent hallottam már, hogy féltem betenni oda a lábam. Minden héten akadt egy fiú, vagy lány, aki totál részegen a kukában találta magát, amiből én nem akartam kapni.

Újabb sóhajtás után körbenéztem. Nem messze tőlem állt egy lángosos és bár nem rajongtam túlzottan az aluljárós kajáért, ha nem szerettem volna éhen halni, akkor be kellett érnem azzal is. Remegő lábakkal húztam el a bőröndömet a standig és kértem ki a sajtos, tejfölös lángosom, extra fokhagymával. Visszaballagtam a kis kartonra és lassan kezdtem el enni. Azok közül, akik elmentek mellettem, sokan néztek rám szánakozással, megvetéssel, együttérzéssel, de ez sem segített. Úgy éreztem magam, mint aki elveszített mindent.

Nem tudom, hogy mennyi ideje ülhettem kint, mivel a telefonom lemerült és megkérdezni sem voltam hajlandó senkit, de már teljesen át voltam fagyva. Hiába húztam össze magam a lehető legkisebbre, dideregtem. Szememből újra eleredtek a könnyek és nem tudtam mást csinálni, mint sajnálni önmagam, amiért a szentestét az utcán kellett eltöltenem.

-        Na végre, hogy megvagy! – hallottam egy ismerős hangot. Apa állt meg előttem. Szemeiben harag és aggodalom gyúlt. – Már felkutattam érted mindent.

-        Mit keresel te itt? – kérdeztem meg halkan. Hangosabban nem tudtam volna beszélni, mert addigra már minden energiám elillant. – Nem Amerikában kellene lenned?

-        Nem! A fiamat az anyja kitette az utcára. – leguggolt elém és megsimogatta az arcom. – Nem hagyhatom a gyerekemet karácsonykor és máskor sem az utcán! Jössz velem Amerikába, de előtte tisztázom a helyzetet anyáddal.

Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, így jobbnak láttam, ha vele tartok. Útközben ő támogatott, mert a lábaim már össze-össze csuklottak. Soha nem éreztem magam olyan legyengültnek, mint akkor. Egyetlen örömöm az volt, hogy apa eljött értem. Boldogság suhant át hideg testemen, mikor megpillantottam.

-        Nem hiszem, hogy én bemegyek. – szólaltam meg, mikor a ház ajtajában álltunk. – Félek anyától.

-        Nem kell, itt vagyok. – mosolygott rám, de nem éreztem magam tőle jobban, hiába minden bátortó szándék. – Közlöm vele, hogy magammal viszlek.

Bekopogott. Rettegve vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Anya megdöbbent, mikor meglátott minket. Úgy téve, mintha nekünk tenne szívességet, elállt az ajtóból, hogy mi bemehessünk. Csend telepedett a nappaliba, ahol helyet foglaltunk. Tibi is előjött a konyhából és ránk mosolygott, de nem volt az igazi. Éreztem belőle, hogy letört és megbántott. Az ujjaim tördelve néztem anyát, aki ahogy rám nézett, arca fintorba torzult, tekintetében megjelent az undor, amitől csak rosszabbul éreztem magam és észrevétlenül apához bújtam.

-        Azért vagyok itt, hogy közöljem, hogy Patrik velem jön Amerikába! – hangja veszélyesen halkan csengett, amitől anya és Tibi is behúzta a nyakát. – Te leszerepeltél, mint anya, mikor kitetted a fiamat az utcára. Elmagyaráznád, hogy miért tetted?

-        Mert homokos! – kelt ki magából az a nő, akit addig anyámként ismertem, de ahogy hallgattam, minden szeretetem felé meghalni látszott. – Láttam a képet, amit az az amerikai fiú tett ki, akivel ölelkezett. Nem maradhat egy ilyen a házban, mert megfertőzi a kicsiket.

-        Nem is marad! Elviszem magammal és soha többet nem látod. – állt fel apu és húzott fel engem is. – Te tényleg nem változtál semmit. Ugyan az a megszállott idióta vagy, aki annak idején.

Sírva hagytam el újra a házat. Apa húzott maga után, de minden mozdulat nehéz volt és fájdalommal járt. A tömbház előtt megállva magához húzott és szorosan ölelt. Kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta, de ha belegondolok, abban a pillanatban tényleg így volt. Ha nem jelent volna meg, akkor az utcán töltöttem volna a napjaimat egészen addig, míg valamelyik barátom rám nem talált volna.

-        Most mi lesz? – kérdeztem meg elgyötört hangon. – Akkor veletek fogok élni?

-        Persze. Nem hagylak Magyarországon. Amellett, ha jól tudom, a szíved már nem is itt van, hanem Dylan kezében dobog.

-        Igazából nem mondtuk ki, hogy mi van kettőnk között. – vállat vontam. Apa szemébe néztem és felsóhajtottam. – Mivel nekem vissza kellett jönnöm, hülyeség lett volna azzal hitegetni, hogy ez tartós lehet.

-        Most már az lehet, mert kiköltözöl. – vette elő a repjegyeket. – Igaz, hogy csak az újévben tudjuk elkezdeni azt, hogy érvényesíteni tudd az állampolgárságodat.

Megragadva a bőröndömet elindult. A repülőtéren a járatunkra várva még ettünk és beszélgettünk. A legfontosabb, hogy végre fel tudtam tenni töltőre a telefonomat. Tudtam, hogy Klaudia aggódhat, mert nem ért el. Dylan szintén, de ő azért is, mert apa elmondhatta neki, hogy engem kitettek.

Amint bekapcsolt és internetet fogott, a készülék hangos, folyamatos csipogásba kezdett. Klaudia írt és hívott, Dylan számtalanszor próbált elérni. Elmosolyodtam. Rettenetesen jól esett az, hogy legalább ők foglalkoztak velem.

Izgatottan szálltam fel a gépre. A tudat, hogy már nem fordulhatok vissza, ha akarnék, akkor sem, valami fergeteges volt. Az ablak mellé kaptam a jegyem, így láthattam, ahogy Budapest egyre kisebb lesz. Szívem vadul dobogott a mellkasomban, az újdonság miatt és azért is, mert várt a srác, akiért a hónap eleje óta dobogott a szívem. Izgatott voltam, de egyben rettegtem is. Egy új élet várt rám. Az új dolgoktól pedig minden ember fél.

Nem kellett pár perc és aludtam is. Mikor legközelebb valami tudomásom volt a körülöttem zajló eseményekről, már Amerika felett repültünk és a gép landolni készült. Apa a légiutaskísérővel beszélgetett, aki kedvesen mosolygott rá. A hölgy elment pár percre, majd mikor visszajött egy nagy tálcát tartott a kezében. Elém tette és ment is tovább.

-        Átaludtad az utat, gondolta megéheztél. – vigyorgott rám apa. – Még van egy kis időnk landolásig, addig meg tudod enni.

Enni kezdtem, bár addig a pillanatig nem is realizáltam, hogy mennyire éhes is voltam. Nem ettem valami gyorsan, de mikor megéreztük, hogy a gép tényleg ereszkedik, már egy falat sem volt a nagy tálcán. Jóllakottan, megnyugodva hagytuk el a gépet. Körbenéztem, hátha a többiek várnak minket, de senkit nem láttam, ami viszont elszomorított.

Megrogyott vállal szedtem össze a bőröndömet és mentem oda a kijárathoz, mikor valaki megragadta a karom és magához rántott. Rögtön megcsapott a kellemes citrusos illat és tudtam is, hogy ki volt az, aki a karjaiba zárt. Dylan úgy szorított, mint aki attól retteg, hogy elveszít megint. Éreztem, hogy a válla remeg. Elsírta magát, nekem meg kihagyott egy ütemet a szívem. Boldogság járta át a testem, hogy őt öleltem. Lelkem újra felmelegedett, hogy ott volt velem. Kellett pár perc, míg megnyugodott és el tudtuk hagyni a repteret.

A kocsiban nem szólaltunk meg. Mind a hárman némaságba temetkeztünk. Nekem az elmúlt órákon járt az eszem. A rengeteg érzelmen, ami végig cikázott a lelkemen, a megtört szívemen. Tudtam, hogy semmi nem lesz már olyan, mint előtte, de ez nem érdekelt. Azokkal voltam, akik szerettek engem, elfogadtak és megmutatták nekem, hogy én is érek valamit.

-        Merre jársz? – bökött meg Dylan. Tekintetében az aggodalom megrémített. – Két perce szólítalak, de nem reagáltál.

-        Messze, nagyon messze. – feleltem rejtélyesen, mire felvonta a szemöldökét. – Olyan helyen, ahova csak én tudok eljutni, más nem.

-        Vicces vagy, de ha figyelembe vesszük, hogy mi történt veled, nem látom komikusnak a helyzetet.

-        Nyugi már, csak azon méláztam, hogy hamarabb jöttem vissza, mint terveztem.

Tekintete ellágyult, ahogy engem nézett. Ott lobogott benne az aggodalom lángja, de már nem olyan hevesen pislákolt, mint korábban. Még mindig szomorú volt miattam, de boldog is, hogy ott voltam megint és már semmi nem választhatott el tőle.

Bennem még is több érzelem viaskodott a vezető szerepért. Félelem, izgatottság, szomorúság, öröm. Csak hogy néhányat említsek. Rettegtem, hogy mi vár rám kint. Tudtam, hogy annál ami anyuval várt volna ezerszer jobb lehet, még is ott volt, gyökeret vert bennem a nyugtalanság. Lelkes voltam, mert új szokások, tradíciók vártak rám, de tudtam, hogy hiába szokom meg őket, mindig is ki fogok tűnni a sorból. Fájt az elvesztés, hiszen ott kellett hagynom a testvéreim, de lelkesített, hogy azzal a fiúval lehettem, akiért lángba borult a szívem.

Lehunytam a szemem és próbáltam magam összeszedni. A nehezén már túl voltam. A szívem ugyan millió darabra hullott, ennek ellenére a kín  nem volt annyira gyötrő. Mély levegőt vettem és félénken megfogtam Dylan kezét. Ő végig engem nézett, minden mozdulatom, a legapróbb változásokat is memorizálta, ami az arcomon lezajlott.

-        Nem lesz semmi baj. – szólt hátra apu. A visszapillantó tükörből ő is engem vizsgált. – Ki kellene fejlesztened a póker arcod. A végén még azt hiszik, hogy adoptáltalak.

-        Le se tudnád tagadni, hogy a te fiad. – csipkelődött Dylan. – Ugyanúgy ráng a szája, mint neked, ha agyal valamin, arról nem is beszélve, hogy evés közben neki is mozog az orra, mint neked, de a legjobb, anya mesélte, hogy csak hason fekve tudsz elaludni. Patrik is.

-        A végén kiderül, hogy te meg apámba vagy belezúgva. – döntöttem félre a fejem és elmerengve meredtem rá. - Csak a fiatalabb és jobb kiadás maradt neked.

Felnevettek, ahogy én is, de az enyém másabb, mélyebb volt, mintha a legutolsó pillér is összeszakadt volna. Mosolyogtam, de a szemekből folytak a könnyek. A kettős érzés, ami bennem szárnyra kelt, az utolsó megtépázott idegszálam is elszakította. Próbáltam összeszedett maradni, de mikor megláttam a házat és tényleg realizáltam, hogy valós, nem egy álom, ami a Deák téri aluljáró hideg kövezetén ragadott magával, a maradék kétely és feszültség távozott belőlem.

Apa szomorúan nézett rám a visszapillantó tükörből, mielőtt beállt volna. Kiszállt és kivette a csomagtartóból a bőröndöm. Fura, de addig észre sem vettem, hogy milyen kevés holmim volt.

-        Minden a legnagyobb rendben lesz. – oldotta ki Dylan a biztonsági övét és csúszott közelebb hozzám. – Menjünk be. Anyu már vár. Tudod, mikor meghallotta, hogy mi történt, rögtön kezébe vette a dolgokat.

Mosolyogva mentem be a házba. Mindenki már csak rám várt. Apa és Bellatrix kezében egy nagyobb doboz volt. Kedvesen mosolyogva léptek oda hozzám és adták át nekem.

-        Gondoltuk, hogy kelleni fog, most, hogy maradsz. – Bella hangja kedvesen csengett. – Apróságok, mint ruha, cipő, meg egyebek.

Megköszöntem a kedvességet és az ajándékot és biztosítottak arról, hogy nem gond, hogy én nem adtam nekik semmit. Dylan elnézést kért, hogy el kell rabolnia és felvezetett a szobába, ahol aludtam. Teljesen más volt. Már nem csupaszak voltak a falak, karácsonyi díszbe öltöztették őket. Az ágyamneműhuzat is azünnephez megfelelő volt.

Észrevettem, hogy valami lóg a fejünk felett és felpillantottam. Fagyöngy lógott közvetlen a csillárról, min csak mosolyognom kellett.

-        Tudod, nálunk már hagyomány, hogy a fagyöngy alatt illik csókolózni. – kacsintott rám. – Na csak nem hagyunk veszendőbe egy ilyen gyönyörű tradíciót.

Felnevettem, közelebb léptem hozzá és szó nélkül az ajkaira tapasztottam az enyém. El sem tudtam hinni, hogy ott és abban a pillanatban az a fiú az enyém. Füttyszó zavarta meg a pillanatot. Apa állt Trixi mellett és mosolyogtak ránk. Dylan el akart volna távolodni tőlem, de nem engedtem. Megfogtam a derekánál és magammellé húztam. Megkértek rá, hogy menjünk le a konyhába, hogy megülhessük az ünnepi ebédet. Dylan végig mellettem volt. Mellettem ült, utána hozzám bújt, mikor a filmet néztük. Késő este volt már, mikor ágyba keveredtünk. Persze, egy ágyba. Nem kellett sok, hogy őt elnyomja az álom, de nekem nem igazán akart sikerülni. Végigfutottak az agyamon az elmúlt hetek történései. Mikor kimentem, nem gondoltam volna, hogy szerelemre találok, sőt azt végkép nem, hogy kint is élek majd, mielőtt az iskolát befejeztem. Szerintem apa sem úgy tervezte, hogy a feleségének előző házasságából született fiával kerülök érzelmesebb viszonyba, de az Úr útjai (nem, nem vagyok vallásos és nem is leszek) kifürkészhetetlenek. Tudtam, hogy ha apa nem tervezte volna meg a kiutazásom, soha nem találkoztam Dylannel, nem szeretek bele. Anya nem akadt volna ki és nem küldött volna el. Mindennek oka volt. Nálam az, hogy megtaláljam a boldogságot.

Mielőtt elért volna az álom, egy gondolat még átfutott az agyamon. „Bár nem hiszek Istenben, vagy Jézus csodatetteiben, de Happy birthday Jézus.”

SalazarInfinity