Harry

Nevem Harry. A nagy Styles divat cég vezetőjének fia. Óvnak, mint egy drágakövet. Pedig csak egy srác vagyok, aki élni szeretne éppen úgy, mint a többi kamasz. A gyermekkort elhagyva, de még messze a felnőtt léttől. Vigyázzanak rám. Hogy ez mit jelent, ne akard megtudni. Ne akard, mert talán el sem hinnéd.

Azért teszek egy próbát.
Képzeld el, hogy élsz egy több ezer négyzetkilométer területű birtokon.
Egy hatalmas házban, ahol oly sok szoba van, ahol akár egy hadsereget, is el lehetne szállásolni. Van olyan szoba, ahol talán még nem is jártam. Csak az én szobám tíz lépés széles, tizenöt lépés hosszú. Ja, egy lépés nálam 1,2 méter. Igen egyszer lemértem. Igen, amikor nagyon unatkoztam. Szóval óriási a szobám. Van még gardróbom, fürdőszobám, és van egy kisebb szoba, amit játszószobának hívok.
Egy hatalmas tévé, hozzá a legújabb játékok. Természetesen csak is olyan, amit egyedül is tudok játszani, mert nem engedik, hogy a világhálót használjam. Saját – úgymond - szobalányom van, és egy kedves idősebb hölgy, aki az kizárólag velem és a környezetemmel foglalkozik.
Apám egy embert csak azért foglalkoztat, hogy velem minden rendbe legyen. Olyan titkár féle.
Bevallom szerencsés vagyok, mert kedvelem őket, ők is engem. Szóval így jól kijövünk egymással.
Molly úgy gondoskodik rólam, mintha a fia lennék, Bob pedig talán a nem létező testvérének tekint. Családom van. Szerencsére élnek a szüleim, de igazán csak az ünnepek idején látom őket. Magántanuló vagyok.
A gimnázium utolsó évét végzem. Apám azt is elintézte, hogy a tanárok – igaz, jó pénzért, de - házhoz jöjjenek.
Ez nekem nagyon is kényelmes, ám néha jó lenne társaságba lenni. Vigyáznak rám, mint egy értékes valamire. Egyedül nem mehetek sehova. Ha szükségem van valamire, azt a prospektusokból jelzem és Bob megrendeli, persze, miután az apám áldását adja. Elvileg az ő pénzét költöm. Azért elárulom, hogy van olyan eset, amikor tudom apám feleslegesnek tartaná, ami nekem nagyon kellene ezt Bob rendeli meg és ajándék gyanánt megkapom. Molly a kedvenc ételeimmel igyekszik a kedvemben járni.
Családom helyett ők lettek az új családom.

Több hónapnyi könyörgés után sikerült elérnem, hogy éjszaka, amikor ugye senki nincs az utcákon kimehessek a közeli futópályára.
Futni akartam. Szabad levegőn. Akaratosságom eredményes volt.
Este, igaz pár gorillával, na jó testőrrel kimehetek, akik a biztonságomról gondoskodnak. Bob bevállalta, hogy mellettem, velem együtt fog futni. Ennek nagyon örültem. 

Alig vártam, hogy besötétedjen. Már a halban toporogtam indulásra készen. Rövid nadrág két számmal nagyobb méretű póló. Törölköző a nyakamban. A lábamon egy márkás futócipő, ami még azt hiszem nincs is forgalomban, de már nekem van. Ez is a gazdagsággal jár. 

Dudaszó jelezte, hogy indulhatunk ki a kocsihoz. Molly kikísért egészen a bejáratig. Ott a fülembe súgta „olyan szép fiú, amikor boldog." A válaszom sem maradt el, Amit tátogva mondtam neki. „Szeretnék mindig ilyen lenni ", majd arcára egy cuppanós puszit adtam mindketten elpirultunk, de nem törődtünk vele.

Tudtam, hogy ezzel az akciómmal több munkát adtam apám testőreinek, de nem érdekelt.

Csak a sofőr és Bob volt velem a kocsiban. Sejtésem, hogy a többiek már a futópálya környékén vannak, órák óta őrzik, hogy ne menjen be senki. Tudtam, hogy ez lesz. Odaérve, ami azt jelenti, hogy a futópálya mellett szálltam ki az autóból, ahol a testőrök főnöke mellém lépett.

- Egy órád van! Ez is rengeteg pénzébe kerül apádnak. 

Rosszul estek a férfi szavai. Készültem a válasszal, amikor Bob pálya felé fordított. 

- Harry, nem érdemes felmérgelnie magát – mondta, de úgy, hogy a testőr is hallotta. 

- Igaza van Bob. Fussunk egy kiadósat – és már ott is hagytam és sprintelni kezdtem, de pár méter után bevártam és egyenletes, nem gyors tempóban róttak a köröket egymás után. 

Molly megvárta a hazaérkezésünket. Egy pohár langyos teával várt bennünket, majd mindkettőnket egy frissítő zuhany után könnyű vacsorára a konyhába invitált. 

- Köszönöm nektek ezt az estét. Mellettem vagytok – mondom tegezve őket, hiszem, ha magunk között vagyunk ezt kérték tőlem. – Ti vagytok az én családom. 

Azon az estén úgy aludtam, mint a kisangyal.

Louis.

Apám már megint őrjöng. Én a szobámban igyekszem minél kisebbre összehúzni magam. A jól megszokott helyemen, az ágyam és a fal közötti helyre bekuporogva várom, hogy lecsillapodjon. Messze lenni innen, boldognak érezni magam és szeretve lenni. Semmi másra nem vágyom. Itt vagyok pár lépésre a felnőttkórtól. Mégis úgy kezel, mint egy gyereket. Azt hajtogatja, ő jobban tudja mit kell nekem, mit kell nekem tennem. Ez megy évek óta, mióta ketten maradtunk. Ennek közel öt éve. Azóta ugyanúgy kezel. Olyan, mint aki nem látná, hogy lassan felnőtt leszek. Ha tükörbe nézek, egy helyes, kékszemű, rendezetlen kócos hajú srác néz vissza onnan. Egy magányos, szeretetre éhes fiú. Ez vagyok én Louis Tomlinson. 

Lassan három hónapja, hogy apám elvesztette az állását. Ő azt mondta, létszám leépítés volt, de én hallottam, hogy összerúgta a port a részlegvezetőjével. Azóta elmondása szerint új munka után járkál, de még nem talált olyat, amilyet szeretne. Remélem az állítólagos spórolt pénzünk kitart ameddig nem talál munkát. Igaz titokban egy kis zsebpénzért, de pár órás munkát el szoktam vállalni, így nem tőle kell pénzt könyörögnöm. Egy öreg asztalosnál szoktam rendet rakni a műhelyben. Szeretek oda járni. Egyszer kifaggatott, amikor látta, hogy nagyon bánt valami. Elmondtam neki mindent. Jól esett akkor beszélni. Azóta a rendrakás után mindig beszélgetünk. Sokat mesél, amit figyelmesen hallgatok, majd én beszélek, illetve mesélem el mi történt velem az előző ittlétem óta. Mondanom sem kell, hogy nem történik velem semmi különös, mégis jó kibeszélni magamat. Ezek az órák segítenek át az otthon töltött időkön. 

- Louis, gyere le azonnal. Beszédem van veled – hallom meg apám egy fokkal nyugodtabb, de parancsoló hangját. 

Pár mély levegő vétel után felálltam és félve hagytam el a szobámat.

- Itt vagyok apa. Mond – állok meg tisztes távolba tőle. 

- Lenne egy feladatom a számodra. Talán alkalmas vagy erre!

- Mit kell tennem?

- Össze kell barátkoznod ezzel itt ni.

Egy fényképet nyújt felém. Remegő kézzel elveszem a képet. Kikerekedik a szemmel a fotó láttán. Egy ismerős arcot látok, ám nem ismerem fel. Csillogó tekintetű, mosolygós arcképet bámulom. 

- Apa, ő kicsoda?

- Harry Styles. Össze kell barátkoznod vele. 

Amikor apám kiejtette a nevet, azonnal tudtam ki ő. Annak a cégnek a tulajdonosának a fia, ahol korábban dolgozott. Miért akarja, hogy összebarátkoztak vele?

- Miért?

- Csak barátkozz össze vele. A többi az én dolgom! 

Figyeltem őt. Olyan nem tetszik ez nekem érzésem lett, amit a tekintetében láttam. 

- Harry nem a sulinkba jár. 

- Jól tudom. Tessék itt egy szatyor. Futó cipő van benne. Mától kezdve minden este a pályán kell lenned. Bármi történik, neked a környéken kell maradnod. 

- Rendben.

A szatyrot elvettem és azonnal felpróbáltam a cipőt. Látszott, hogy nem új, de nem érdekelt. 

- Menj, öltözz át és irány a pálya. 

Furcsáltam a dolgot, de hogy végre futhatok, megfelelő cipőben, mert pont a méretem, és a pályán lehetek elűzött minden mást.

Már kezdett sötétedni, de nem csak a pályán róttam a köröket. Egyik pillanatról a másikra öltönyös emberek lépték el a pályát és környéket. Mindenkit kitessékeltek, majd közölték ma már senki nem mehet a pályára. Magam is követtem a többieket, amikor eszembe jutott apám mondata "Bármi történik, neked a környéken kell maradnod." Így tettem, és egy közeli fa mögött megálltam. Az öltözős fickók engem nem láttak, de én jól beláttam a környéket.

Hamarosan egy fekete autó kanyarodott a bejárat elé. Két alak száll ki belőle. Az egyik egy harminc éves férfi volt, míg a másik egy magas fiatal fiú hullámos barna hajjal. Éppen körbenézett, amikor felém pillantott. Azonnal felismertem. A fiú a képről, amit apám a kezembe adott. Harry arcán széles mosollyal. Szóval miatta nem futhatok. De várjunk, apám tudta, hogy itt lesz? Szóval itt kell valahogy összeismerkednem vele. Na, de a testőröktől nem lesz könnyű.

Moncsi72