Karácsonyi Csoda.

Első fejezet.

Harry / múlt /

- Gyere már, kisfiam! Elkésünk a templomból. Ne akard, hogy apád mérges legyen! – hallom anya kedves, oly nagyon imádott hangját lentről, ami most mégis sürgető.

- Máris megyek, csak nem találom a Diótörő bábut. Megígértem neki, hogy ma őt viszem magammal. – kiáltom felelet képpen, miközben a játékaim között keresgélek. – Végre megvagy! Siessünk! Ma nem akarom, hogy apa mérges legyen. Tudod, ma karácsony van. Az pedig a szeretet ünnepe.

Mire leérek, a kabát már rajtam, a fa bábu is annak zsebében. Csak a csizmába kell gyorsan belebújnom, és anya már zárja is az ajtót. Egy bocsánatkérő pillantást vetek apámra, aki a kocsi mellett vár minket. Gyorsan bemászom a hátsó ülésre, és az ablakon kitekintve, a gyalog iparkodókat figyelem, akik a keresztes templom felé haladnak. Mi is mehettünk volna igazán gyalog, de apám a gyaloglást olyan nem rangjához illőnek tartja. Ezt én úgy fordítom le magamnak, hogy dicsekedni akar a főnökétől kapott új autójával. Szép, modern, nincs is senkinek ilyen itt a városunkban. Szeretek autóban utazni, de most, amikor szép nagy pelyhekben esik a hó, szívesebben sétálnék. Mosolyogni kezdek, amikor hógolyózó gyerekeket pillantok meg. Bárcsak én is ott lehetnék közöttük!

Az autóval apám le parkol, majd miután mi is kiszálltunk, anya kezemet megfogva már indul is a templom lépcsője felé. Szerintem gondolatolvasó képességgel rendelkezik. Jó fiúként lépkedek mellettük, de fejemet felemelve nézek az ég felé. Nyitott szájjal várom, hogy egy hópehely a nyelvemen landoljon.

- Harry, tessék rendesen viselkedni! - hallom meg anya hangját, miközben kezének szorítását érzem az ujjaimon.

Egy sóhajjal lehajtom a fejemet, és egy hópehely ezt a pillanatot találja alkalmasnak, hogy az orromon pihenjen meg. Fülig érő mosollyal az arcomon folytatom utamat a templom felé. Alig vannak bent. Ezért kellett ennyire sietnünk? Anyával a szokásos helyünk felé tartunk, apám persze lemarad, hiszen, akik nálunk is hamarabb érkeztek, azoknak illik köszönni. Én, igaz nem feltűnően, de körbenézek. Több iskolatársamat és meglátom szülei társaságában. Illedelmesen álldogálnak, gondolom, náluk is elhangzott a mondat, amit apám is az ebédnél elmondott.

- Harold, ha este a templomban nem viselkedsz illedelmesen, rendes gyerekhez méltón, elfelejtheted az ajándékokat!

Most is itt cseng a fülemben. Én is, mint a többiek, szeretném tudni, mi mindent rejtenek a díszes csomagok a színes gömbökkel teleaggatott fa alatt a nappalinkban, ezért azt hiszem megéri jól viselkedni. Fárasztó nagyon, de talán nem tart majd olyan sokáig a mise, no meg kárpótol az ajándékok hada, ami otthon vár rám.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert igen sokáig tart. Lopva az órára nézek, ami lassan 90 perccel mutat többet, mint amikor elkezdődött. Miért is felejtettem el, milyen hosszú is a karácsonyi szentmise? A pap szóról szóra ugyanazt mondja, mint korábban. Figyelmemet igyekszem lekötni, így a jászol tanulmányozásába kezdek. Ez is ugyanolyan, mint az eddigiek. Semmi változtatás. Egy idő után mozgolódást veszek észre a jászol mögött, majd egy kócos fej, pisze orr, és egy világító kék szempár rajzolódik ki. Összehúzott szemekkel próbálom kivenni az alakját. Remélem, hogy csak én látom, mert ha más is, akkor nagy galiba közepén találja maga a bujkáló, ugyanis egyértelmű, hogy nem sejtik az ottlétét. Ijedten rezzenek össze, amikor a pap arra indul, de hiába kutatom tekintetemmel, nem látom a titokzatos idegent. Kissé megkönnyebbülök.

Hosszú percek telnek el, mire végre ismét mozgásra bírhatom sokad magammal az elgémberedett lábaimat, hogy kivigyenek isten házából a szabadba. A templom előtt álló feldíszített fenyő körül gyülekeznek az eddig bent lévők. Most jön az “énekeljük közösen karácsonyi énekeket” rész. Én anya mellett állok, apám anya vállát karolja át. Igazi minta családot láthat, aki most minket figyel.

Az idősebb hölgyek el is kezdik a legismertebb, az Ó szép fenyő kezdetű dalt énekelni. A többiek csatlakoznak hozzájuk. A harmadikat már szinte mindenki énekli. Még én is, de közben tekintetemmel a körülöttem lévőket, a környezetemet figyelem. Keresek valakit. Keresem azt a kócos hajú, pisze orrú, kék szemű bujkálót. És megtalálom. Alig pár méterre áll mellettem a fiú, úgy, hogy látom, ahogy csillogó szemekkel nézi a fát. Ruhája szegény voltát mutatja, de mégis olyan, mint egy angyal. Nem tudom levenni róla tekintetem. Az éneklés befejeződik.

- Harry, gyere, induljunk! - hajol anya közel hozzám, hogy halljam szavait.

- Egy pillanat. Mindjárt szaladok utánatok.

- Jó, de tényleg csak pár perc, kincsem. Ne feledd, az ajándékok várnak rád.

- Köszönöm, anya!

És elindulok a fiú felé. Többször hátra nézek, apám nem figyel-e, mert ha meglát a fiúval, az ma nem lesz ajándékkal érne fel. Mellé érve gyorsan arrébb húzom, hogy takarásban legyünk.

- Szia, kék szemű idegen! – köszönök azonnal.

- Szia. - mondja, tekintetét rám emelve folytatja. - Zöld szemű rám találó.

- Én soha nem lennék elég bátor pont oda bújni, ahol te rejtőztél.

- Ott legalább kicsit melegebb volt.

Végignézek rajta, és egy szégyellem magam érzés fog el a vastag kabát és a béléses csizma miatt.

- Nyugalom, már megszoktam a hideget, de a magányt azt nem tudom.

- Várj. – nyúlok a zsebembe, és kiveszem a fa bábumat. – Neked adom a Diótörőmet. Vigyázzatok egymásra!

- Köszönöm. – nézi a kezébe adott játékot. - Egyszer visszaadom neked.

Nem mondok erre semmit. Nem gondolkozva ölelésbe vonom, majd egy puszit adok a homlokára.

- Vigyázz magadra, kék szemű idegen!

- Te is.

Szaladni kezdek a kocsink felé remélve, hogy nem tűnt fel apámnak, hogy lemaradtam pár percig.

Harry / jelen /

Leparkolok a ház előtt, ami most nem tűnik olyan nagynak, mint amikor kicsi gyerekként álltam ugyan itt, a tizenöt lépcső első fokán.

Mióta elköltöztünk, a ház üresen áll. Nem adták el, mert könyörögtem nekik, hogy itt akarok felnőtt koromban lakni. Talán egy az egyetlen dolog, na meg a bankszámlámon lévő pénzösszeg, ami hozzájuk köt.

Apám évekkel ezelőtt fontos pozíciót kapott a vállalatnál, ami persze egy házzal is járt a nagyvárosi villanegyedben. Ott laktunk, amit én nem nagyon szerettem. A giccsparádé, a képmutatás, a nagyvilági életstílus mindig messze állt tőlem és nagyon nem tetszett, nehezen viseltem. Anya és apám hetek alatt magukra öltötték azt, amit elvártak tőlük. Nekem nem sikerült, amivel hamar magamra haragítottam a szüleimet. Így egy bentlakásos gimnáziumban kötöttem ki. Egy dolgot vihettem csak magammal. Nekem pedig akkor nem volt nehéz választanom. Egy, a tenyeremben elférő diótörő figura tartott velem, aminek a párja ki tudja merre lehet most. Korábban is szerettem, de az iskolába érkezése óta elválaszthatatlanok lettünk. Kettős szerepet tölt be azóta is. Kabalaként, valamint emlékeztet a kékszemű idegenre, akit nem tudok, de inkább nem is akarok feledni.

Most ismét itt állok, immár egyedül sok sok év után, karácsony előtti napon, ahol gyermekként oly sok ünnepet éltem meg. Emlékszem mindenre, az ajándékokra, a finom vacsorákra, a nem szívből jövő családi hangulatra. Egy karácsony mégis más miatt lett igazán emlékezetes.

Szememet lehunyva próbálom ismét magam elé képzelni a kócos hajú, pisze orrú, kék szemű fiút. Emléke és ígérete, hogy egyszer visszaadja a neki adott diótörőt, végigkísért eddigi életemen. Tudom, csoda kellene hozzá, hogy ennyi év után is emlékezzen rám, az ígéretére, de talán mégis ez az ígéret hozott most ide vissza.

A házzal, kérésemnek megfelelően, az ezzel megbízott emberek remek munkát végeztek. Egy igazán modern, fiatalos lakássá alakították, az általam felvázolt igényeimnek megfelelően. A látott képek alapján is éreztem, szerelem lesz első látásra, de most már biztos is vagyok benne.

- Azt hiszem, hazaértem! - mondom ki hangosan a szavakat. - Tudom, az itt szerzett emlékeket megmásítani nem lehet, de újakkal felülírni igen.

Az elmúlt években igyekeztem magam függetleníteni a szüleimtől. Nem volt nehéz, mert ők is sokat tettek ennek érdekében. Talán az utolsó találkozás, ami a főiskolai beiratkozás előtt volt, a legfájdalmasabb emlékem. Egy kérdés részükről, egy válasz részemről. Attól a pillanattól nem kívánatos személy lettem. Az anyagi támogatást nem tagadták meg, de a szavakat ki nem mondva megtiltották, hogy haza, jobban mondva az otthonukba betegyem a lábam. Anya időnként felhívott telefonon, de egyszer sem kereste a személyes találkozót velem, az egyetlen fiával, aki nem fogja unokák hadával megajándékozni.

Még mindig a nappali közepén állok, amikor a telefonom megcsörren, ezzel kiszakítva a gondolataimból.

- Igen tessék! Harry Styles. Jó estét, polgármester úr! - szólok bele azonnal, tudva ki van a vonal másik végén.

- Jó estét, Harry! Remélem rendben megérkezett! - hallom a már jól ismert hangot.

- Igen, már itthon vagyok.

- És meg van elégedve azzal, amit talált?

- Még nem volt alkalmam körülnézni, de érzem, minden tökéletes lesz. Köszönöm a segítségét.

- Ugyan, fiam! Én köszönöm, hogy megkeresett, és segíthettem. Emlékezve korábbi beszélgetéseinkre, csak annyit mondanék, örülök, hogy ismét a városunk lakójaként üdvözölhetem.

- Soha nem volt kérdés számomra, hol van az a hely, ahol élni szeretnék.

- Harry, ha van kedve, jöjjön el holnap a karácsonyi misére! - invitál szívélyesen a város első embere.

- Ott leszek. - ígértem gondolkodás nélkül.

A vonalat bontva elindulok a házat felfedezni. Jó látni az elképzeléseimet körülöttem, amiket ott, a kollégiumi szobában álmodtam meg. A falak, a bútorok, a függönyök összhangja büszkeséggel tölt el. Ezek szerint ebben is jó lennék, de a választott szakmám, a nehéz sorsú gyermekekkel való törődés, a gyerekek mentális egészségének javítása. Az ennek érdekében tett erőfeszítések mindennél fontosabbak számomra. Eddig tanulás mellett önkéntesként segítettem, de heteken belül főállású dolgozója leszek az innen alig egy órányira lévő otthonnak.

Utamat a konyhában fejezem be, ahol szintén mindent az elképzeléseim szerint találok. Modern, mégis szolid berendezések, egyszerű hétköznapi tárgyak. Mert bármennyire gazdag családból származom, bármennyire sok pénzt tudhatok a számlámon, soha nem hagytam magam elcsábítani általuk. Hamarabb vettem csokoládét az otthonban lakó gyerekeknek, mint egy drága ruhát magamnak. Most is emlékszem a mosolyukra, amint érkezésem, na meg a táskámban lapuló édességek váltottak ki. Ezek az emlékek engem is mosolygásra késztetnek minden alkalommal, de bevallom, sokszor a magányos perceket is ezekkel az emlékekkel vészeltem át oly sokszor.

Emlékek, amikből egyetlen egy is elég ahhoz, hogy erőt adjon továbblépni. Erőt oly sok nehéz pillanatban. Kezemet ösztönösen zsebembe dugom, és mosolygok. Ott van, mindig ott van. Állandó társam évek óta. Pontosabban holnap lesz tíz éve, hogy hű társak lettünk, amikor a karácsonyi mise után otthon a szobámban azonnal magamhoz vettem az alig pár perce fiúnak adott fabábu párját. Ismeri minden titkomat, szívfájdalmat, amit őrzök. Remélem, lassan az örömben, amiben részem lesz, itt is osztozkodom majd vele. Diplomával a kezemben egy boldogabb élet reményében indultam útnak, mely most még bizonytalan, nem tudom mit tartogat számomra, de legyen az bármi, állok elébe.

Most a csengő hangja szakít ki a gondolataimból. Az órára nézve tudom, az útközben megrendelt vacsorám érkezik pontban az ígért időben. Kabátomat, csizmámat magamra véve sietek a kapuhoz. Mire leérek, a borravaló is a kezemben van, amit hálásan fogad a futár, és a “jó étvágyat, uram” mondatot sem felejti el kimondani, amit természetesnek érzek, és nem a borravaló miatt teszi. Az étellel teli, már most finom illatot árasztó dobozokat a bejárati ajtó melletti asztalra teszem, amit direkt erre a célra találtam ki. Semmit nem szeretek a földre tenni, annyi kezem meg soha nem lesz, hogy egy szabad maradjon az ajtó kinyitásához. Bár igyekeztem mindent előre küldeni, és egy üresen hagyott szobában várnak a sorukra, hogy elpakoljam valamikor, mégis maradt pár dolog, amit most hoztam magammal. A harmadik forduló után zárom kulcsra az ajtót. A biztonsági kód beütése után, amihez a polgármester ragaszkodott, a konyhaasztalnál ülve fogyasztom az immár új, felnőtt létem első vacsoráját. Saját ház, saját bútorok, saját élet, Olyan amilyet élni szeretnék. Egyszerű, felelősségtudatos, szabad, amilyen valójában vagyok, nem pedig amilyet elvárnak tőlem.

Miután elmosogatok magam után, egy gyors zuhany, majd fáradtság és a szabadság érzet keverékének érzetével bújok a világoskék ágynemű közé. Telefonom és a Diótörő figura a kicsiny éjjeli szekrényemen, és mint eddig az utóbbi évek estéin, egy kékszemű fiúra gondolva alszom el.

Moncsi72