Voyager - A 926-os felhőkarcoló

3. Fejezet.

– Kihyun szemszöge –

A szívem még mindig a torkomban dobogott, gyors tempóban, hiába ültem nyugodtan a bárszéken. Lee százados… Őrült. Nehézkesen nyeltem egy nagyot, lesütött szemekkel, tenyeremet tétován helyeztem Hyunwoo hátára. A katonatiszt jelenléte erősen feszélyezett, borzalmasan zavarban voltam, miután erős kezével megrendíthetetlenül szorította nyakamat, hátam is sajgott a durva mozdulattól. És mindemellett tagadhatatlanul jóképű volt. Testbeszédem akaratlanul is elutasítóvá vált, a pultra felkönyökölve szusszantam fel, így tekintetem a velünk szemben támaszkodó Minhyukra vetült. Olyan elvarázsoltan koncentrált a tiszt minden egyes kiejtett szavára, mintha azokkal legalább a világ problémáit meg lehetne oldani, pedig csak némi lenézéssel beszélt a közösségünkről. Még hogy nem tudjuk, mi történik körülöttünk…

– Ha megkérlek rá, ezt kifejtenéd bővebben? – puhatolózott társam, én, mint aki együtt nőtt fel vele, rögtön felismertem a hangjában megbújó bizalmatlanságot.

– Azt érzem, hogy úgy hiszitek, nincs a környéken rajtatok kívül senki. Pedig alig kétszáz kilométerre innen kedves északi szomszédainkkal háborús front alakult ki két évvel ezelőtt.

– Hogyan? – mormolta halkan Hyunwoo, őszinte meglepettséggel az arcán.

– Én az amerikai légierő pilótájaként érkeztem erősítésnek, de egy ideje már nem a fajtársaink ellen harcolunk. A… - gondolkodott el egy pillanatra – hordozók elszaporodtak és egyre éhesebbek. A helyzet nem túl bíztató – ingatta fejét.

– Értem. Később még beszélnünk kell erről. Tudom, hogy súlyosan megsérültél, viszont ha felépültél, neked is hozzá kell járulnod a munkánkhoz. Miben tudnál a közösség hasznára lenni? – kérdezte diplomatikusan, az informális megszólítás ellenére is inkább hivatalos hangnemben. Egy halk, hitetlenkedő nevetéssel reagált.

– Nem terveztem hosszútávon maradni. Viszont ahogy elnézem, egy jó ideig élveznem kell a vendégszereteteteket – pillantott ki az ablakon, majd bekötözött alkarját vizsgálgatta. – Holnap kora hajnalban szükségem lesz egy járműre. Az enyém használhatatlanná vált az idevezető úton, van pár holmim, amiért létszükséglet visszamennem – közölte úgy, mintha kötelességünk lenne teljesíteni a parancsait, erre már Minhyuk is kicsit ráncolni kezdte a szemöldökeit. – Kérem szépen – tette hozzá a százados szemérmesen, miután észrevette, hogy furcsán néztünk rá.

– Bánom is én – szusszant egy nagyot barátom, erre az erőskezű férfi vállára tapasztotta tenyerét, fáradtan mosolygott.

– Minhyuk, kérlek, kísérd el a konyhába az urat, biztosan megéhezett már – biccentettem neki, ő pedig természetesen felhőtlenül örült a feladatnak. Úgy tűnt, az új lakó meglehetősen jól érezte magát a szőke társaságában, ilyen rövid idő után is.

Ahogy kettesben maradtunk a pultnál, csak akkor tűnt fel, mennyire befeszülve ültem egész végig. Még mindig zavartan fordultam szembe Hyunwoo-val, félénken pillantottam rá. Nagyokat pislogva vette fel velem a szemkontaktust, majd tekintete nyakamra csúszott.

– Ez többször nem történhet meg, rendben? – mormolta halkan, a szívem pedig egy pillanatra erőteljesebben dobogott mellkasomban. – Senkivel sem – tette hozzá, amire bólogatni kezdtem.

– Talán ha érzi, hogy itt biztonságban van, enyhülnek a tünetei – mosolyodtam el halványan, vezetőnk megfeszült állkapcsát figyelve. Annyira összezavart, pedig rengeteg idő eltelt „az” óta…

– Ugye már nem fáj? – lágyult el hangja és tekintete, ölében tartott kezén ujjai megrezdültek, de végül nem nyúlt felém.

– Tényleg meg akart fojtani, puszta kézzel. Nagyon erős férfi – vált mosolyom szélesebbé, hangsúlyommal szándékosan lenyűgözöttséget akartam imitálni, majd mielőtt bármit mondhatott volna, térdét megpaskolva álltam fel a székről. – Mennem kell összekészíteni a tananyagot, holnap az üvegházban leszünk a gyerkőcökkel – biccentettem elköszönésképp, majd el is indultam az emeletre.

– Minhyuk szemszöge –

Mivel tisztában voltam a százados állapotával, egyáltalán nem rémített meg az agresszív oldala. Éppen az imént tudtam meg, hogy évek óta háborús környezetben él, én inkább sajnáltam, minthogy tartottam tőle. Egy indokolatlan mosollyal az arcomon sétáltam előtte, ahogy megmutattam neki, merre találja a konyhát. Mivel senki nem tartózkodott idebent, nekem kellett meggyújtanom a petróleumlámpát, majd előhúztam a pultsziget alól egy támlanélküli széket.

– Csüccs – vigyorodtam el kicsit, majd a hatalmas méretű üst mellé álltam. – Ma levest eszünk. Remélem szereti – emeltem le a súlyos, öntöttvas fedőt, majd a pulton hagyott méretes merőkanalat megmerítve az ízletes lében, átkavartam.

– Hát ez valami zseniális – nevetgélt az orra alatt, az „asztalnál” ülve. Biztosan nagyon szórakoztató volt nézni, ahogy a vézna karjaimmal szenvedtem a számomra nem túl gyakorlott mozdulatsorral. Nem gyakran tevékenykedtem a konyhában, nem is hagyták, szerencsére.

– Akár a fejére is önthetem, katona – szűkítettem össze szemeimet. Még hozzá akartam tenni, hogy akkor majd én is nevethetek rajta, de ijesztően elkomolyodott az arca.

– Százados – adta tudtomra, mennyire nem volt elégedett megszólításommal, majd egy rövid helyezkedés után dögcéduláját ujjai közé fogva azt vette szemügyre. – Vagy esetleg Duke – mormolta kicsit halkabban, amire félénken pillantottam fel rá, éppen átöntöttem a kanál tartalmát egy tányérba.

– Duke? Ez valami rang? – kíváncsiskodtam, közben elé toltam a hideg, nem egészen laktató ételt. Le is ültem vele szemben, felkönyököltem a bútorra.

– Nem. A hívónevem. A légierőnél a bajtársaim mind így szólítottak – mosolyodott el végre, ahogy meglátta a tál tartalmát, bármiféle diszkréció nélkül elfintorodott. Sajnos, ha akartam volna se tudtam volna többel szolgálni. Azért rögtön enni kezdett.

– Illik önhöz, Duke – cirógattam meg mutatóujjam hegyével ép alkarját, hangsúlyom is egészen kacérra sikerült. Hoppá.

Szinte izzottak a szemei, ahogy lekövette finom érintésem útvonalát, majd egy önelégült somolygással az orra alatt folytatta az étkezést. Az utolsó cseppet kiitta a tányérból, majd felsóhajtva eresztette le vállait, oldalára tapasztotta ellentétes oldalon lévő kezét. Panaszosan ráncolta homlokát, majd összeszorított ajkakkal nézett bele a szemeimbe.

– Hajnalban korán indulok, tehát szeretnék már most nyugovóra térni, ha lehet.

– Persze. Menjünk – intettem, majd a lámpa leoltása után liftbe szálltunk. Így, hogy számított a hangos zajra, csak kicsit rezdült össze, sokkal nyugodtabbnak tűnt. Na és kimerültnek.

Mivel Hyunwoo azt mondta, Kihyun a gyengélkedők emeletén ágyazott meg neki, addig utaztunk, amint kinyílt a liftajtó, már meg is láttuk a földön lévő fekhelyet. Nem volt kapacitásunk arra, hogy külön szobákat hozzunk létre még annak idején, így a legtöbb alvóhelyiség így nézett ki, egyterű volt, mint ez. Az egymástól egyenlő távolságokra elhelyezett matracok jelölték a lehetséges fekhelyeket, de most egyedül a százados számára volt fenntartva. Kilépett bakancsaiból, majd egyszerűen elnyújtózott a kemény matracon. Aranyos arcot vágott. Ezt is elérte, a számomra férfiasság megtestesítőjének tartott férfit aranyosnak találtam. Most nem mondtam volna meg róla, hogy közel harminc éves.

– Óvatosan! Ha ilyen nagyokat nyújtózik, felszakadhat a seb, és akkor össze kell varrnom – dorgáltam meg lágy tekintettel, enyhén felhúzódott pólója alól kilátszó bőrére csúszott a tekintetem.

– Az ég mentsen attól, hogy a szőke boszorka bármilyen szúró tárggyal a közelembe kerüljön! – emelte fel kezeit védelmezően, én pedig leesett állal, elnevetve magam csaptam felé az időközben kezemben maradt konyharuhával.

– Álljon csak meg a menet, százados, azért mindennek van határa! – vált hangom élesebbé, de nem haragudtam rá komolyan, újra fel is nevettem. Már megint olyan elégedetten mosolygott, ahogy feje alá rakta karjait, lábait is keresztbe dobta egymáson. – Boszorka lennék? – kérdeztem rá játékos somolygásomat visszafojtva, kezeimet mellkasom előtt összefonva.

– Hát tudod, amikor ott álltál az üst mellett… - vigyorodott el, belőlem pedig egy újabb hitetlenkedő hüledezést váltott ki, halkan, jóízűen kuncogott. Erre nem gondoltam volna.

– Én most megyek a dolgomra, de ha az indulás előtt szüksége lenne rám kötéscsere vagy fájdalomcsillapítás miatt, eggyel fentebb megtalál. És viselkedjen – szűkítettem össze szemeimet, de egyszerűen nem tudtam nem elmosolyodni.

– Mert ha nem? – szemtelenkedett tovább, alsó ajkát beharapva nézett egyenesen a szemeimbe, de én már el is indultam a felvonó felé, piros arcomat rejtegetve.

– Majd rájön, Duke – néztem rá hátra vállam fölött, majd mivel rögtön kitárult előttem az ajtó, be is szálltam.

Amint becsukódott, tekintetemet a plafon felé emelve csúsztattam tenyeremet őrülten kalapáló szívemre. Kit akarok becsapni? Borzasztóan tetszett, hogy játszott velem. Pillangókat éreztem a gyomromban, a térdeim pedig kishíján összecsuklottak. Már indultam volna, hogy elmeséljem Kihyunnak a történteket, amikor eszembe jutott milyen volt az első találkozásuk szemtől szemben. Inkább megtartom magamnak ezt az élményt.

A délután egész gyorsan eltelt, papírmunkát végeztem a vizsgálóban, összeírtam, mi mindent használtam Lee százados ellátására, majd vacsoraidő környékén a konyha körül lézengtem. Reméltem, hogy még láthatom az új jövevényt, mielőtt leszáll az éj, de úgy tűnt, mélyen elaludhatott. Még bizonyára az erős gyógyszerek és a kimerítő utazás hatása alatt volt. Vacsorára padlizsánkrémes falatkákat ettünk, az utolsót a kellemes, meleg hangulatú közösségi térben, az ablak előtt ácsorogva dobtam be. Odakint már korom sötét volt, voltaképp a saját visszatükröződésemet láttam csak, ahogy kinéztem. Most sokan tartózkodtunk ebben a helyiségben, a viszonylag nagy alapzajból azonban kihallottam Hyunwoo párbeszédét Jooheonnal.

„Egy kicsit sem bízom benne. Mi lesz, ha elviszi a gépet, és nem is tér vele vissza?” – hangzott el az ominózus, feszült hangvételű mondat megfontolt vezetőnk szájából.

Szomorúan sütöttem le a szemeimet. Eddig ebbe bele sem gondoltam, ez is egy eshetőség. Ha pedig tényleg csak ki akarja használni Hyunwoo jóindulatát, valószínűleg nem látom őt többé. Legyen akármilyen erős katona, egyedül nem élné túl odakint. Így is majdnem meghalt. Aggódó gondolataimból két kéz zökkentett ki, amik derekamra simultak, végül egy ölelésbe vontak. Egy pillanatra megdermedtem, aztán felismertem Jooheon puha ölelését, illetve megláttam visszatükröződését is az ablakban.

– Szinte egész délután nem beszéltünk – biggyesztette le alsó ajkát, miközben valósággal ringatni kezdett ölelése közben. Jooheon mindenkit ölelget, így mutatja ki a szeretetét.

– Ma itt töltöd az éjjelt? – kérdeztem rá fejemet széles vállának döntve, ő pedig bólogatott. A vihar elvonult már egy ideje, viszont sötétben már soha nem léptünk a felhőkarcolón kívülre. Sajnáltam is Hyungwont és Changkyunt, amiért az estébe nyúló kutatás miatt csak ritkán hajthatták álomra a fejüket itthon.

– Kérdezhetek valamit? – mormolta halkan a fülem mellett, szokatlanul komoly volt. – Ugye te nem bízol meg benne?

A szívem vakon igent mondott, de az agyam azt súgta, hogy ködös választ adjak. Csak azt vártam, hogy reggel, amikor felkelek, kiderüljenek a százados valódi szándékai.

– Changkyun szemszöge –

Új, perzselő napra ébredtünk. Az egészségügyi központ hálókabinjában ébredeztem, egy fehér trikót és fekete melegítőnadrágot viselve nyújtóztam egyet. Nem volt túl tágas, de legalább itt volt némi személyes terem, nem úgy, mint az otthoni egybenyitott alvóemeleteken. Magamhoz vettem az éjjeliszekrényként funkcionáló kartondoboz tetején lévő tabletet, majd az órára pillantottam. Reggel nyolcat mutatott, így megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy van egy kis idő – pontosan másfél óra – a mai munka kezdete előtt. Az ajtó be volt zárva, ha hallgatózni próbáltam volna, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy odakint nagy jövés-menés volt-e a tökéletes hangszigetelés miatt. Panaszosan rúgtam le magamról fehér takarómat, úgy éreztem, a mai időjárás különösen forró volt, így bármiféle ellenérzet nélkül szabadultam meg ruháimtól, ez valamelyest javított a hőérzetemen. Ma reggel játszani volt kedvem.

Halkan felszusszanva nyitottam meg a 926-ból érkező üzeneteket, átfutottam szemeimmel. Valami új lakóról volt szó, aki hajnalban egyedül elindult ismeretlen helyre, ráadásul egy homokfutó lánctalpassal. Hmm, mikről le nem maradok. Mindig zajlik az élet. Jólesően hunytam vissza a szememet pár másodpercre, ahogy a légkondi hűs levegőt áramoltatott végig fedetlen testemen, majd egy üzenethangra visszapillantottam a táblagépre. Kihyun neve villant fel a képernyőn, azt kérdezte, tudnánk-e most telefonálni. Épp jókor.

„Hívlak~” – gépeltem be gyorsan, majd már előre elmosolyodtam. Egyelőre csak hanghívást indítottam, amit ő egy-két pillanaton belül fogadott is.

– Kihyunie hyung – vettem elő játékos, cukiskodó hangomat, mert tudtam, hogy ezt szereti. És azt is, ha becézem. Egy huncut mosollyal figyeltem a kijelzőt, mivel elkezdett betöltődni kameraképe. Csak egy kínos nevetést hallottam egyelőre, illetve némi háttérzajt.

Ahogy megjelent, és megláttam, hogy éppen a kitámasztott készüléke előtt ült, az üvegházban, mögötte a felhőkarcoló összes csemetéjével, majdnem kitört belőlem a nevetés. Ez ciki. Még szerencse, hogy nem kapcsoltam be a kamerát.

– Akarom mondani, Yoo seonsaengnim* – köszörültem meg a torkomat, visszaváltottam eredeti, mély hangomra. Az a piros arc a vonal túlvégén… – Jó reggelt, osztály – igyekeztem menteni a menthetőt.

– Gyerekek, ma Im professzor fog mesélni az üvegházhatásról, aztán átbeszéljük, hogyan is tudunk a leghatékonyabban növényeket termeszteni idefent – nézett hátra a tudásra szomjas gyerekseregre, majd miután elnézést kért, egy pillanatra elvonult a lehető legtávolabbi pontra, a banánfa mögé húzódott be. – Mégis mi volt ez? – kért számon suttogva, én pedig egy félmosollyal vártam, hogy megjelenjek a képernyőn. Hosszabb tincseim rendezetlenül bele-belelógtak arcomba, így amint ezt megláttam, beletúrtam a hajamba.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy éppen előadást kéne tartanom, ha nekem nem is szólsz? – mormoltam halkan, kulcscsontjaim és meztelen vállam látványára csak egy szemforgatással reagált. De azért rendesen kipirult.

– Éppenséggel pont azért kérdeztem, hogy hívhatlak-e, mert megnyitottad az üzenetet a csoportban. Úgy tűnik, elolvasni már nem sikerült – csóválta a fejét, de látszott rajta, hogy nem neheztel rám a hibám miatt. – Mindegy, most látom nem alkalmas. Szólok a gyerekeknek a programváltozásról. Majd később beszélünk – hajolt közelebb egy mosollyal, körbepillantott, hogy figyeli-e valaki, majd suttogni kezdett. – Jó legyél, cicuska – kuncogott bele, majd megszakította a hívást.

Néhány másodpercig a fekete képernyőt figyeltem egy halvány mosollyal az arcomon, majd visszaraktam a készüléket a helyére, a takaró alá visszabújva figyeltem a plafont. Amióta csak összeállt a csapat, imádtam, ahogy babusgattak, mint a legkisebbet. De néha többre vágytam, mint egy kis extra figyelem. Kihyunie hyung pedig elképesztően megdobogtatta a szívemet. És én is ezt akartam kihozni belőle.

Ezeket a gondolatokat most meg kellett tartanom magamnak. Egy ideig lustálkodtam, majd amint erőre kaptam és felöltöztem, fehér köpenyemet magamra kapva sétáltam be a laborba, cipőm talpa magányosan kopogott a mentazöld csempén. Hyungwon még sehol sem volt, természetesen, ezen már meg sem lepődtem, zsebre tett kezekkel indultam végig a folyosón, ekkor megláttam, hogy a bejáratnál a sterilizáló üvegfal le volt húzva, a kapu viszont kilátást engedett a kietlen tájra. A szemöldökeimet ráncolva lassítottam le a kisebb tömeget látva, aggodalomra adott okot.

– Mi történik? – kérdeztem rá az egyik laboránstól, ahogy odaértem, szinte azonnal utat engedtek nekem, ami pedig elém tárult, arra nem voltam felkészülve.

Az egészségügyi központ bejáratához vezető út helyett egy körülbelül három méter széles szakadék tátongott. Ha a talajrepedés tovább folytatódik, az be fogja kebelezni az egész épületet…

__________

*seonsaengnim 선생님: tanár

kittimxmbb