Chapter 72

Reggel a nap sugarai ébresztettek fel, ahogyan besütött az ablakomon.

Én mondom... erre a legjobb kelni.
Nem kell ide semmilyen ébresztő, vagy zavarótényező, hanem az a legjobb ha önmagunktól ébredünk fel, vagy esetleg a nap sugaraitól, amik lágyan simogatták az arcomat.

Ásítva keltem ki az ágyamból és a mellettem lévő ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam azt.

Mélyet szippantottam a reggeli friss levegőből, ami egy pillanat alatt teljesen fel is ébresztett.
Ilyenkor pont jó minden.
Nyár lévén az időjárás még nem annyira forró és most autó sincs túl sok az utakon, habár ez egy amúgy is egy nyugodtabb környék.

Elléptem az ablaktól és a szekrényemhez sétáltam, ahonnan előkotortam egy fehér rövidnadrágot és valami színes virágmintás férfi inget, amit nem gomboltam be magamon.

Átballagtam a konyhába, ahol készítettem magamnak egy kávét, mert ugye anya már nincs itthon ilyenkor, ugyanis neki most is kell dolgoznia.

Ettem valami kis reggelit is, ami egy pirítósból és gyümölcsökből állt, majd tervezni kezdtem a mai napomat, mivel anya ma csak késő este fog hazaérni.
Nem szeretnék unatkozni, de semmi ötletem nincs, hogy mit is csinálhatnék egész nap.

Eszembe jutott, hogy még ki kéne porszívóznom az autómat, de ahhoz most így reggel nem sok kedvem volt, ezért inkább ezt sötétedés előttre hagytam.

Még gondolkoztam egy darabig, aztán végül elmentem fogat mosni.

Arra jutottam, hogy elmegyek sétálni egy kicsit.
Össze is szedtem a fontosabb dolgaimat egy táskába, és már léptem is volna ki a házunkból, ha nem jutna eszembe valami jobb ötlet.

Be is vágtam magam előtt a bejárati ajtót és ledobtam magamról a táskát, majd a pince felé vettem az irányt, aminek a lejárata a folyosó legvégéről nyílik.

A kulcsot elfordítottam a zárban és a villanyt felkapcsolva mentem le a lépcsőkön.
A mi pincénk aránylag tiszta, bár eddig csak egyszer lett kitakarítva. Legalább a lámpák jók, mert eleg világos van lent.
A szag viszont... nem a legjobb maradjunk annyiban.

Amint leértem, meg is láttam egyből azokat a dolgokat, amiket kerestem... aminek már 2 éve nem mentem még csak közelébe sem, mert féltem...
De most már itt az ideje, hogy megtegyem és... egy kicsit kíváncsi is vagyok rá.

Jungkook bedobozolt cuccai. Az összeset levittük a pincébe, mikor áthoztuk őket a régi lakásunkból.
Még egyel több ok, amiért majd felkereshetne Kook.

Többé már nem tudom magamban titkolni azt, hogy rettentően hiányzik a párom.
Iszonyatosan hiányzik.
Igaz, hogy eddig azt hajtogattam, hogy ezt a fejezetet már lezartam és, hogy elfogadtam meg minden, de... ezzel csak magamat akartam hitegetni.
A valóság azonban teljesen más...

Nem fogadtam el... csak egyszerűen beletörődtem.
Próbáltam nem Jungkookra gondolni minden egyes nap, ami kívülről sikerült is, de belül viszont minden percben könyörögtem azért, hogy Kook visszajöjjön.

19 éves voltam akkor, istenem... még csak egy kölyök voltam.
És egyik napról a másikra kitépték a kezeim közül a betegséggel küzdő páromat.
Úgy tudtam csak beletörődni ebbe az egészbe, ha folyton azt magyaráztam be magamnak, hogy engem már nem is érdekel Jungkook.
De a vicc meg az, hogy kibaszottul érdekel engem Jungkook.
Csak már olyan halvány az emléke.

Párszor már belegondoltam abba, hogy mit tennék majd, ha visszajönne ide. Hogyan fogadnám? Újra tudnám kezdeni vele a kapcsolatunkat?
Erre nehéz lenne válaszolni, de egy biztos...
Ez most ténylegesen nem Jungkook hibájából alakult így, mert ő nem tehetett arról, hogy beteg lett. Nem is önszántából ment át kitudja melyik kórházba, szóval nem lenne értelme haragudnom rá.

Igaz, hogy elég balul sültek el a dolgok, de ez semelyikünk hibája sem volt, mert nem tudtunk volna tenni ellene semmit.
Inkább ezeknek a hülye egészségügyi jogszabályoknak köszönhetjük mindezt.
Ha nem lenne olyan, hogy csak a családtagok tudhatják meg a beteg hollétét, akkor most én is ott lehetnék még mindig Kook mellett.
De ezeknek a francos orvosoknak muszáj volt betartaniuk ezt, amit tiszteletben is tartok, de ezzel a tettükkel csak más embereknek ártottak, mint például nekem és anyának.

Jungkook családjával meg nem tudtunk volna kapcsolatba lépni, mert nagyjából semmit nem tudtunk róluk. Csak Junghaeről tudtam én egyedül, de vele sem tartottam sehol sem a kapcsolatot.
Szóval ez az egész jól félre ment...

Az egész délelőttömet a pincében töltöttem, és a poros dobozokban kutattam.

Kellett nekem egy olyan ruhadarab, aminek még van Jungkook illata.
Bár így 2 év után nem hinném, hogy találni fogok ilyet.

Épp ebéd idő volt, amikor is a kezeim közé akadt Kook egyik parfümje és a különleges tusfürdője is.
Gyorsan összefújkáltam vele az egyik pulóverét és lám... máris Jungkook illatú lett.

Ah, tökéletesen emlékszem még arra a magával ragadó illatra. Pont olyan volt, mint régen.
Mintha itt lenne velem most a párom.
Te atyavilág..

El is ment az étvágyam, mert jól laktam az illatokkal is, ezért úgy voltam vele, hogy akkor alszok egy kicsit Kook társaságában, ami a pulóvere volt.

Rádőltem a dobozokra, majd a párom parfümös ruháját magamhoz szorítva nyomott el az álom.

Hogy lehettem annyira hülye, hogy csak most jutottam el odáig, hogy ez megtegyem...?

...

Egy jó kis derék fájásra ébredtem fel.
Nem igazán volt kényelmes félig a padlón aludni.
Mikor körbenéztem, akkor láttam ám meg a kis mini ablakokon keresztül, hogy kint már sötétedni kezdett.

Gyorsan összekaptam magamat és felmentem a lépcsőkön, aztán a nappaliban megnéztem, hogy mennyi az idő.
Eléggé este 7 óra van.
Ennyit aludhattam volna? Bár mondjuk a tömény Jungkook illat nagyon jól elkábított az tény.

Ah, még a kocsimat is ki kéne porszívóznom...

Álmosan mentem ki az udvarra és a garázs felé kezdtem battyogni.
Onnan előhalásztam a kinti porszívót és csatlakoztattam a szintén kinti konnektorhoz.

Kinyitottam az autó összes létező ajtaját, majd szorgosan tisztítani kezdtem belülről, hogy még azelőtt készen legyek vele, mielőtt korom sötétség lenne.

Nem is húztam sokáig az időt, egész gyorsan mentek a dolgok.
De sajnos még így is utolért az este, és mire a felével végeztem, rám esteledett, ezért felkapcsoltam az egyik kinti lámpát, hogy még valamennyit lássak is.

Gondoltam bekapcsolom a kocsi rádióját, hátha hallani fogom, miközben megy a porszívó is, de elvetettem az ötletet, mert... szegény szomszédok... így is örülhetnek nekem.

Aztán mikor már majdnem végeztem, egy különös érzés kapott el.

Mintha... mintha már éreztem volna ilyet korábban.

Nem tudom, hogy pontosan ez mitől lehetett, de egyszercsak olyan más lett minden.

Más illata lett a levegőnek, máshogy szólt a porszívó, más lett a hangulat és olyan volt, mintha most valami történni fogna...

-Biztos csak én vagyok a hülye... -motyogtam magamnak, majd körbe néztem, de sehol sem láttam semmi különöset. -Tuti csak Kook parfümje miatt volt ez... -vittem a helyére a porszívót.

Miután elrakodtam minden használatba vett cuccot, becsuktam a kocsim összes ajtaját és gyönyörködtem benne egy darabig.

Már épp indultam volna vissza a házba, mikor is megláttam egy kapucnis, magas alakot a vas kapunk előtt állni, amitől egyenesen befostam.
Este van... mit akarhat ez itt?

-E..Elnézést... sz..szerintem ön nem ide akart volna jönni... -húztam össze magamon a kigombolt inget, hogy ne láthassa a felsőtestemet.

-De... pontosan ide jöttem. -suttogta remegő, furcsa hangon az idegen.

-Mit akar és kit keresett? -lépdeltem közelebb hozzá, mire ő csak felemelte a kezeit, ezzel jelezve, hogy ártatlan és semmi rosszat nem akar.

Bizonytalanul nyitottam ki előtte a kaput, majd egy kicsit olyan érzésem támadt, mintha ezt az illatot már éreztem volna valahol, de biztosan csak még mindig Kook parfümjének a szagát érzem az orromban.

-Jimin... -suttogta a nevemet a kapucnis férfi, mire én eléggé meglepődtem.

-Mi a... honnan tudja az én nev... -kezdtem bele, ám ő gyorsan lehúzta magáról a kapucnit, amitől én döbbenten meredtem magam elé, és valahogy nem akartam hinni a szememnek.

-Szia, Jimin... -köszönt halkan, miután eleresztetett egy gyengéd mosolyt.

-É..én... ahm.... biztosan csak álmodok. -fordítottam hátat neki sokkos állapotban, de ő visszahúzott és újra maga felé fordította a testemet.

-Jimin... visszajöttem... -préselte össze az ajkait.

-D..de mi? Hogyan... Mi van? -kaptam a fejemhez.

-Ha bemehetek ott majd mindent elmesélek, jó? Jisoo is itt van?

-N..nincs még... De, gyere csak Kook... asszem tényleg meghülyültem... -suttogtam magam elé és beviharoztam a házba, mögöttem az én elveszett, de mégis előkerült párommal.

Nem nagyon éreztem a megdöbbenésen és a meglepődöttségen kívül semmi mást. Eléggé sokkos állapotba kerültem és a szívem is úgy dobogott, mint még sohasem.

Jungkook nem változott sokat. Talán egy kissé vékonyabb lett, bár ez nem biztos, de a haja az hosszabb lett, ezt innen is meg tudtam állapítani.

-Ohm... gyere, ülj csak le ide. -mutattam bizonytalanul a konyha asztalnál lévő székekre.

Ez... Nagyon kínos.
És iszonyat fura, hogy körülbelül olyan érzésem támadt, mintha egy idegent engedtem volna be a házba.

2 év az rengeteg idő.
Már teljesen elszoktam Jungkooktól, ami szerintem érthető is.
És most, hogy ezután a hosszú idő után ő szépen beállít ide... hiába volt minden álmom ez... most valahogy mégis szokatlanul érintett ez. Csak még nem tudom, hogy milyen értelemben.

-Ah, ohm... kérsz valamit inni, esetleg? -kérdeztem tőle feszülten.

-Csak egy pohár vizet szeretnék. -válaszolta, mire én egyből töltöttem is neki az italát, amit leraktam elé és hátráltam pár lépést. -Köszönöm. -mosolyodott el.

-Én... szóval... mindjárt jövök. -mutogattam a hátam mögé, majd ki is siettem a konyhából és egyenesen a fürdőbe mentem, ahol magamra zártam az ajtót.

Belenéztem a tükörbe és csak ekkor tudatosult bennem...
Az, aki miatt 2 éven keresztül fájt a szívem, akit még mindig végtelenül szeretek, akiért megtettem volna bármit.
Most újra itt van és eljött hozzánk... aztán én még azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni őt.

Hirtelen kapott el a szörnyű hányinger érzése, és egy szempillantás alatt adtam ki a gyomrom tartalmát a vécébe.

Nem is csodálom... ez most nagyon felkavart engem. Éreztem, hogy valami történni fog velem, de sosem gondoltam volna, hogy pont ez lesz majd.

Pár percig még nyugtatgattam magamat, majd jó alaposan kiöblítettem a szájamat és lehúztam a vécét.

Ideges voltam, rettentően ideges, mert nem így képzeltem el azt, amikor majd újra találkozni fogunk.
Azt hittem, hogy egyből a nyakába fogom vetni magamat és addig fogom ölelgetni őt, ameddig csak tudom.

Ehelyett pedig úgy kezelem őt, mintha semmi közünk nem lett volna egymáshoz a múltban.
Az egy tény, hogy iszonyat boldog is vagyok, de... ez most így olyan szokatlan.

Már az emlékeim is halványak vele kapcsolatban. Nem hiába nem vagyok a hosszútávú memóriáról híres.

Nyugodtságot magamra erőltetve sétáltam vissza hozzá a konyhába, majd leültem vele szembe az asztalhoz, de nem mertem ránézni.

-Hát... nem is tudom, hogy mit mondhatnék... -vakartam meg a tarkómat, miután összegomboltam magamon az inget.

-Én sem... -sóhajtott fel Kook, a poharat szorongatva, mire egyből a kezére vezettem a tekintetemet.

-Még mindig nem gyógyultál meg, igaz? A kezed még most is úgy remeg, mint 2 éve... -húztam el a számat.

-Igazából... ez nem teljesen így van. -mosolyodott el szomorúan. -Annyi mindent mondanék neked, de valahogy nem jönnek szavak a számra.

-Jungkook... szeretném tudni, hogy hol voltál és hogy mi történt veled ebben a 2 évben. -jelentettem ki határozottan.

-Ezt jogosan szeretnéd tudni, és el is fogom mondani neked...

-Hallgatlak.

-Oké, szóval... miután átvittek engem Busan legjobb kórházába, mivel a szívem majdnem leállt, utána rögtön megkezdődtek a kezelések számomra. A bal kezemet műteni kellett, mert a sok remegés az kicsinálta az izületeimet ott.
Körülbelül egy évig tartott a folyamatos kezelésem, amivel jelentősen tudták csökkenteni a tüneteimet és mára már szinte el is tűntek. Utána sok idő után pedig végre kikelhettem az ágyból, és akkor ért a felismerés, hogy a lábaimat is túlterhelte ez a remegés, ezért nagyjából újra kellett tanulnom járni is. Szóval 2 évet elvettek tőlem, plusz a bal kezemben műanyagok vannak, és életem végéig gyógyszert kell szednem, de így már tudok úgy élni, mint egy normális ember. -magyarázta engem kémlelve.

-Hát ez durva... Annyira ott lettem volna veled. Ne tudd meg, hogy milyen szörnyű érzés volt nekem nélküled. Konkrétan anya húzott vissza a depresszió széléről... -borultam le az asztalra, majd utána egyből fel is egyenesedtem.

-Fel akartalak hívni, Jimin... De a telefonom elveszett, miközben szállítottak át, én pedig nem tudtam fejből a számodat. Minden nap ideges voltam és féltem, hogy már biztosan tálaltál valakit, aki még nálam is jobb. Most is ezért remeg a kezem, mert nagyon félek és ideges vagyok. Nem egyszer próbáltam elszökni a kórházból, de folyton rajta kaptak és egy idő után már a szüleimet sem engedték a közelembe. Olyan volt, mintha egy kibaszott börtönben lettem volna. De ennek már vége van szerencsére. Hivatalosan egy hónapja ért véget a kezelésem, aztán utána rögtön ide jöttem, hogy megkeresselek. -magyarázta.

-Kookie... nálad nincs jobb, hidd el. -suttogtam lehajtott fejjel.

-Sz..szóval... nincs is senkid helyettem? -lepődött meg az előttem ülő.

-Nincs, és rajtad kívül nem is volt. Meg különben is... nem mondtuk ki egyszer sem, hogy szakítanánk. -mosolyodtam el. -El sem tudom képzelni, hogy te min mentél már megint keresztül, de egy biztos... te vagy a világ legerősebb és legkitartóbb embere. Sokszor bántottál már meg régebben, ami miatt mindig magamat vallottam a hibásnak, bár tudtam, hogy igazából te voltál az, de most... ebben a helyzetben nincs olyan, hogy hibás és ártatlan. Ez így alakult, de valamilyen szinten örülök is neki, mert most már tudsz normális életet élni, és ez a legfontosabb. Nem haragszom rád, mert nem lenne miért. Csak még szoknom kell azt, hogy újra belecsöppentél az életembe. -nyúltam óvatosan az asztalon lévő kezéhez és megfogtam azt.

Mint a villámcsapás... úgy hasított belém egy különös bizsergés, amikor is a puha bőre az enyémhez simult...

"Eléggé felfűtöttük már a hangulatot...
Ahogy bőrünk egymáshoz simult, minden körülöttem lévő dolog megszűnni látszott.
A szememben csak ő létezett. Csak ő és én."

-Jimin? -találtam szembe magamat Kook aggódó szemeivel.

-Bocs, csak... elkalandoztam egy kicsit. -húztam vissza magam mellé a kezemet lehajtott fejjel.

-Egyébként, nagyon szép az új házatok. Miért költöztetek el? -kíváncsiskodott.

-Nagyrészt miattam... -sóhajtottam fel. -Miután téged elszakítottak tőlünk, én tényleg a depresszió közelébe kerültem és kicsin múlt az, hogy ne süllyedjek le oda. Anya ezt úgy akadályozta meg, hogy még azon a nyáron elköltöztünk onnan, ahova a legtöbb emlékem kötött hozzád, így kerültem el azt, hogy a mélybe zuhanjak.

-Oh, már minden világos. Bevallom őszintén, hogy rendesen megijedtem, amikor egy idős házaspár nyitott ajtót nekem a volt lakásotoknál ma este. -kuncogott.

-Ezek szerint megfogadták a kérésünket, és elmondták neked az új lakcímünket. -mosolyodtam el. -Anyával azon izgultunk, hogy ha majd egyszer arra kerülne a sor, hogy fel szeretnél keresni minket, akkor vajon nem fogja-e elfelejteni az az öreg házaspár, hogy mit kértünk tőlük... -motyogtam boldogan.

-Ezek szerint mégiscsak vannak még kedves emberek a világban. Hah... Jiminie... lehet, hogy velem van a baj, de tisztára olyan érzésem támadt, mintha csak tegnap láttalak volna téged utoljára. -méregetett engem.

-Az lehet, hogy te így érzel, viszont nekem ezt teljesen más megélnem most, mint neked. Te lehet, hogy nem, de én viszont azon voltam egész eddig, hogy elfelejtselek és egészen eddig a napig bezárólag már majdnem sikerült is. Ez lehet, hogy fájdalmasan fog hangzani számodra, de én már alig emlékszem a közös emlékeinkre. Az utóbbi időben már elengedtem annak a reményét is, hogy majd valaha újra találkozni fogunk. Jungkook 2 éven keresztül egy büdös szót nem hallottam rólad, amiről te persze nem tehetsz, de ez most számomra annyira felfoghatatlan. -keltem fel indulatosan a székről.

-Hé, Jimin... -állt fel ő is az asztaltól aggódó arccal.

-Nem tudom, hogy most mi lenne a helyes... Úgy érzem szét szakadok. Azt hittem, hogy örülni fogok, ha esetleg újra ideállítasz a házunkba, de... ehelyett inkább csak kavarognak bennem az érzelmek és nem bírok normálisan gondolkodni. Nem tudom, hogy hogyan kéne viszonyulnom hozzád. Szeretnélek újra teljes szívemből szeretni téged, de most ez... még elég nehéz. Nem tudom, hogy hogyan szerezzem vissza az elveszett emlékeinket.. -könnyeztem be, miközben egyre csak hátráltam a csalódott fejű Jungkooktól.

-Egyáltalán még látsz arra esélyt, hogy újra kezdjük a kapcsolatunkat? Én igenis komolyan gondoltam veled, mindent. Ezért is vagyok most itt. Pedig simán kezdhettem volna én is új életet Busanban, de nem tettem. Nem tettem meg, mert én még mindig úgy érzem, hogy csak melletted tudok kiteljesedni. Én nem adtam fel a reményt, mert tudom, hogy még mindig szeretlek téged és bármit megadnék neked. De ha te nem így érzel... -mosolyodott el fájdalmasan. -Az emlékeidet nem tudom visszaadni neked, sajnálom... -préselte össze idegesen az ajkait.

-Tudom, Kook. Én sem így képzeltem el ezt a pillanatot, de valahogy nem tudok most megkönnyebbülni. Úgy érzem, hogy felforgattad az egész életemet a hirtelen megjelenéseddel.. -folyott le egy könnycsepp az arcomon, mire neki egy végtelenül fájdalmas grimaszba torzult az arca.

-Én hittem benned Jimin... Csak azért éltem túl a kezeléseket és a lelkemre nehezedő súlyt, mert újra látni akartalak és újra érezni akartalak. Csakis azért akartam megszökni a kórházból minden héten, hogy elmenjek hozzád, mert nem bírtam ki nélküled. -akadt ki a könnyeivel küszködve. -Hittem abban, hogy még lesz közös jövőnk és hittem abban, hogy majd a találkozásunk napján egy jó kiadós beszélgetés után újra elkezdhetjük építgetni a kapcsolatunkat. De látom, hogy te már teljesen kizártál az életedből. Én akkor mentem is. Ég veled, Jimin. -trappolt ki dühösen a párom a házból, majd már csak a becsapódott ajtóval találtam szembe magamat.

-Hogy lehetsz ennyire... Ahj, a kurva életbe! -rohantam utána, mikor is megláttam ám, hogy egy utcával arrébb van már.

A sötétben kezdtem el utána rohanni, hogy megakadályozzam azt, hogy újra kilépjen az életemből.

Mire utolértem őt a kihalt utcán, egy határozott mozdulattal magam felé fordítottam őt és a kezünket összekulcsoltam magunk előtt.

-Jungkook... -szipogtam. -Nem akarom, hogy újra itt hagyj engem. Nem azt akartam mondani ezzel, hogy már nem is érdekelsz és hogy tudok nélküled is élni. Hanem azt, hogy ez még furcsa volt számomra és még kell egy kis idő. De még mindig iszonyatosan szerelmes vagyok beléd és pont a mai nap döbbentem rá arra, hogy mennyire kibaszottul hiányzol nekem. Még a parfümödet is megkerestem a bedobozolt cuccaid közt. Csupán csak váratlanul érintett engem az, hogy felkerestél. Kérlek, ne hagyj itt megint. -töröltem le a könnyeimet.

-Mégiscsak vissza tudom adni neked az emlékeinket. -szólalt meg halkan, miközben az arcomra simított.

Még mindig annyira elképesztően jóképű ez a férfi, istenem...

-Komolyan? És hogyan? -néztem rá nagy szemekkel, mire ő csak közelebb vont magához és lágyan csókolni kezdett a hold fényében, egy üres utcában állva, 2 év után az első napon, hogy újra találkoztunk..

"Meg sem várta, hogy végig mondjam, amit elkezdtem.
Ajkai az enyémet érintették.
Az a sok színes pillangó, mintha csak erre a pillanatra vártak volna. Mind repdesni kezdtek a gyomromban.
Csak egy-két másodpercig tartott az egész.

De ez az egy-két másodperc pont elég volt ahhoz, hogy érezzem; nekem csak te kellessz, senki más."

Pont, mint az első csókunknál.

KeyJKeyMinxx