12.

Hikari fekete inget húzott a fehér öltönye alá, amit egy hosszú fehér kabáttal egészített ki. Ezen a napon Retsu csupa feketébe öltözött, így meglehetősen éles volt a kontraszt köztük. Tárgyalni mentek, a kínaiakkal arról a műkincs szállítmányról, amit még korábban Rei említett. Hikari lenyűgözően festett. Mindig mutatós, de ezen a napon igazán ragyogott. Jól érezte magát, mint régen. Retsunak eszébe jutott az, amikor először találkoztak, akkor is ilyen jól nézett ki. Arra gondolt, hogy kezd újra önmaga lenni. Már éjjel sem aludt olyan rosszul, előfordult, hogy egész éjszaka nyugodtan aludt. Voltak rossz napok is, de már határozottabban kevesebb ilyen volt. Retsu azon gondolkozott, hogy talán meg vannak számlálva a napjai Hikari mellett. Vagyis a lakásában. Nem tartotta valószínűnek, hogy miután rendbe jön, még vele lakhat majd. Furcsa lesz egyedül egy emelettel lejjebb. Nem is járt azóta abban a lakásban, mióta Hikari felköltöztette.
Hikari csettintett Retsu arca előtt a liftben, mire az pislogott egyet és felé fordult. Hikari mosolygott, majd belesimított a rezesre festett tincsekbe és hátra rendezte a fiú haját. Retsu megint kissé hallgataggá vált, mióta összekülönböztek, és Hikari megütötte. Túl jól sikerült a fegyelmezés, erre gondolt Hikari, mert a beszédes Retsut jobban kedvelte. Bár ez sem volt rossz. Önmagában Retsut is kedvelte. Hálás volt neki, hogy mellette volt, és támogatta. Azért pedig főleg, hogy egyszer sem tett semmit, amit ő ne akart volna. Sosem ért hozzá engedély nélkül, pedig tudta, hogy mennyire sóvárog utána. Érezte, látta. Ő biztosan nem bírta volna ki hasonló helyzetben, pedig önuralma neki aztán van.
- Légy résen, a kínaiakkal nem árt vigyázni – mondta Hikari.
- Figyelek – válaszolta Retsu.
- Később el kell menni a főházba.
- Igen, Rei felhívott.
- Veled szóba áll?
- Muszáj. Téged nem hív?
- Nem, úgy tűnik, haragszik rám.
- Miért?
- Gondolom, miattad. Nem mintha köze lenne hozzá, de gondolom, meggyőződése, hogy átvetted a helyét. Az önérzetét sérti.
- Szerelmes beléd?
- Nem hinném – ingatta a fejét Hikari. – De ha így is van, akkor sem tudok mit tenni. Minden lehetősége meg volt, hogy megszerezzen. Vagy megtartson, eljátszotta.
- Visszafogadnád?
- Sosem fogadtam vissza senkit.
- Volt kit?
- Nem – mosolyogta. – Már mondtam, hogy nem vagyok valami szabados. Egy kezem is elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam hány férfi volt az életemben. Talán még sok is lenne.
- Ha így van, miért gondolják másképp? Nem fér a fejembe.
- Hát flörtölni azt szeretek. Meg kényelmetlen helyzetbe hozni másokat. Azokat, akik olyan undorítóan viselkednek. Gondolom ezért.
- Miért csinálod?
- Mert nem hunyászkodom meg. De vissza az üzlethez. Figyelj mindenre. A beszélgetésre is. Bár gyanús, hogy kínaiul beszélnek majd. Állj mögöttem, a szék mellett. Tedd hátra a kezed, véletlenül sem a zsebedbe, arra harapnak. Ha nem muszáj, ne beszélj. Csak ha kérdeznek. Nem fognak. Csak velem beszélnek majd. Így szokták. Ha valami balul sül el, csak akkor tegyél bármit, ha én utasítalak. Fegyvert csak akkor rántasz, ha én szólok. Ha magadtól veszed elő, lelőnek, mielőtt pislognál. Mindig mögöttem legyél pontosan két lépéssel. Ez elég távol van, és elég közel, ha kell. Megjegyezted?
- Igen – bólintotta, mire Hikari megpaskolta az arcát.
Nem sokáig autóztak a városban, mire egy elegáns hotel lakosztályában leültek. Retsu körbenézett, nem tetszett neki a hely. Egyetlen kijárata volt, ott is állt két férfi, ahogy a tárgyaló partner mögött is kettő. Ők csak ketten voltak, jobban mondva, ő egyedül. Úgy tett, ahogy Hikari mondta. Megállt a fotel mellett és hátra tette kezét. A háta mögött álló férfiak látták, hogy nincs a kezében fegyver, az előtte állók pedig látták, hogy minimum kettő van nála. Tiszta sor, gondolta magában Retsu. Ő viszont nem látta a többiek felszereltségét. Mindegy volt, hiszen abszolút túlerőben voltak. Közben figyelt arra, hogy mit beszélnek az illetékesek. Egy ponton valóban átváltott kínaira, de valószínűleg Hikari visszaterelte a saját nyelvére, mert néhány mondat után értette, miről volt szó. Hikarit ilyen formában nem látta még tárgyalni. Peregtek a válaszai, minden kérdésre gondolkozás nélkül, adott választ, semmivel nem tudták megfogni. Alkudni is remekül tudott, nem engedett egy kicsit sem az elképzeléseiből. Retsunak feltűnt, hogy a Hikarival szemben ülő férfi mosolyog és méregeti Hikarit, aki szemmel láthatóan bazsajgott. Nem volt zavaróan nyilvánvaló, de biztos volt abban, hogy Hikari kihasználta a külsejét, és a finom modorával levette a lábáról ezt a férfit is.
Sikerült az üzlet, ráadásul jobban, mint tervezték. Kezet fogtak, és megegyeztek. A férfi próbált rácsókolni Hikari kezére, de az elhúzta a kezét és kínaiul mondott valamit, amit Retsu nem értett, de a férfi azonnal ránézett. Biccentett felé, majd elhúzta a kezét. Hikari halkan kuncogva sétált az ajtó felé, a nyomában Retsuval. Kilépve a szobából a vállára terítette a kabátját és ezúttal a lépcső felé indult.
- Egyenesen a főházhoz megyünk? – kérdezte Retsu.
- Igen. Essünk túl rajta.
- Mit mondtál a férfinek?
- Érdekel?
- Igen, elég riadtan nézett rám.
- Azt mondtam, hogy az igen féltékeny szeretőm vagy, és nem volna szerencsés, ha előtted csókolgatná a kezem.
- Miért érdekelte, négy fegyveres őre volt a szobában.
- Nem szeretik a felesleges botrányokat. Figyeltél?
- Igen, figyeltem. Utána nézek mindennek, amit mondtak, főleg a helyszínnek, nem ismerős.
- Nekem sem.
- Mi a terved mára?
- Miért?
- Elmennék este.
- ...Semmi. Nem mintha szokott volna lenni.
- Jó, akkor ezt megbeszéltük.
- Nem beszéltük meg, te kijelentetted, hogy elmész. Ez nem ugyanaz.
- Nem mehetek?
- Ha azt mondom nem, akkor maradsz?
- A főnök szava parancs, nem igaz?
Hikari nem mondott többet, maga elé mosolyogva lépkedett lefelé a lépcsőn. Az autóban felhívta a főházat, hogy érkeznek, nem sokára. Nem szerette a főházat, ha nem volt muszáj, nem jött ide. Valahogy túl ridegnek és elutasítónak érezte. A kapuban Rei várta őket személyesen. Amint Hikari kiszállt az autóból vett egy nagy levegőt, majd felnézett az épületre. Érezte Rei figyelmét, de csak egy rövid oldalpillantással illette. Rei elindult előtte, ők ketten pedig követték. Hikari egy ideig nézte a férfi hátát, eszébe jutott sok minden kettejükről, egy pillanatra sajnálta nagyon, ahogy a dolgok alakultak. Aztán a válla felett hátra pillantott Retsura. A szája sarkában egy mosoly jelent meg, nem a szokásos, ez más volt, csak Retsunak szólt. Menet közben a zsebében a telefonja rezgett egy pillanatra. Kihúzta és egy igen valószerűtlen üzenet várta. Sada Tomoya kérte, hogy menjen el a birtokra. Összevonta a szemöldökét, majd menet közben írt Retsunak, hogy tudja-e hol van a Hold Udvar? Nem volt benne biztos, hogy tudja, de Retsu tudta. Megírta, hogy innen oda mennek, de ne szóljon róla senkinek. Retsu szükségtelennek tartotta erre reagálni, inkább kitörölte az üzenetváltást. Hikari is így tett.
Nem időztek sokáig, csak addig maradtak, míg muszáj volt. Hikari nem szeretett itt lenni, a kötelezőkön kívül sosem jött ide. Nem is nagyon marasztalták.
Most kiváltképp sietni akart innen el, mert nagyon kíváncsi volt arra, hogy mit akarhat Sada. Nagyon ritkán találkoztak, akkor valami üzlet miatt, rég nem volt személyes oka a találkozóknak. Most sem gondolt erre, mert az udvarba hívta, az pedig nem az a hely, ahol ők ketten feltűnés nélkül találkozhatnának. A birtok kapujában mindkettejüket ismerősként üdvözölték, nem is voltak olyan ellenségesek, nyilván utasításba kapták. Hikari és Retsu követte a férfit, aki elvezette Sadahoz. Hikari egyedül ment be a szobájába. Sada felé fordult és alaposan megnézte magának.
- Veled van? – kérdezte Sada, nyilván Retsura gondolt. Hikari bólintott.
- Miért hívtál ide?
- Előbb had kérdezzek én.
- Kérdezz – mondta, és letette a kabátját, ami alatt már a zakója nem volt, csak a fekete inge.
- Milyen a fiú? – Hikari elnevette magát, több témában is tudott volna nyilatkozni róla.
- Ügyes – mosolyogta tovább, mert ezt is több témára tudta volna őszintén mondani.
- Mi ilyen vicces?
- Semmi. Csak jó kedvem van. Gond?
- Dehogy, jól áll, ha nevetsz – mondta háttal neki és kitöltött két italt.
- Igazán? Utoljára ilyesmit akkor mondtál, mikor ennél picit közelebb álltál hozzám.
- Akkor is igazat mondtam.
- Mit akarsz tőlem, Sada?
- Később. Most csak beszélgetünk.
Hikari elvette a felé nyújtott poharat, a férfit méregette, még mindig ugyanolyan vonzó volt, csak idősebb, ami egyáltalán nem állt neki rosszul, sőt. Hikari a poharába nézett, majd megnedvesítette az ajkát. Érezte magán Sada figyelmét, ami ismerős érzéseket hozott magával. Végül emelt a fején, és mozdította a poharat tartó kezét.
- Retsu tényleg ügyes. Erős, megbízható. Kapott egy lövést, gondolom, hallottál róla.
- Igen, hallottam.
- Jól viselte. Maradt heg utána. Nem panaszkodik. Jó választás volt.
- Azt beszélik veled él.
- Igen, így van – mondta, majd kortyolt egyet. – A biztonságom érdekében.
- Tényleg?
- Ha nem így lenne, ahhoz sem lenne közöd. Nem tartozok neked elszámolással, ő pedig az én klánom embere, az én testőröm, a Holdhoz semmi köze, úgy tudom.
- Ne legyél ilyen harapós.
- Nem szeretem, ha faggatnak.
- Te jól vagy? – kérdezte halkan. Hikarit nagyon meglepte a kérdés. Szelíd és őszinte volt a kérdés. Úgy rémlett neki, hogy nincsenek jóban, most mégis jó barátokként beszélgettek. Hikari a feszes tartását kissé lazította és sóhajtva a férfi mellé áll, ő is az asztalnak támaszkodott.
- Jól. Retsu segített összeszednem magam. Ha ő nincs, valószínűleg most nem állok itt. Vigyázott rám.
- És Rei?
- Rei a főnök ölebe, nem voltam elég fontos neki ahhoz, hogy mellettem legyen, amikor szükség volt rá. Nem úgy Retsu. Nagyszerű fiad van – mondta suttogva, nehogy bárki meghallja. – Hasonlít rád nagyon is.
- Miben?
- Nagyjából mindenben – mondta a pohara mögül. – Kedvelem.
- Időnként beszélek vele. Komolyan veszi a munkáját. Téged. A hangja mindig tisztelettel telt, mikor beszél rólad. Meg egy kissé...
- Rajongó – fejezte be a mondatot. – Kissé bonyolult a viszonyunk.
- Lett volna erre egy nagyobb összegem. Te két reakciót váltasz ki egy férfiből. Vagy gyűlöl, vagy meg akar szerezni.
- Vagy gyűlöl, mert meg akar szerezni – nézett fel a férfire, mire az elmosolyodott. Hikari ezt a mosolyt ritkán látta, pedig szerette. Sada Tomoya nem akárki. Hiába felemás a viszonyuk, fontos része marad az életének.
- Ez erős kifejezés, nem gondolod?
- Ha rólad van szó, lehet csak a fele igaz. Hogy melyik fele, azt sosem tudtam eldönteni – mondta, majd szembefordult vele. – Sosem mondtam, nem láttam értelmét, de mindig azt gondoltam, ha egy kicsit bátrabb vagy...
- Lehet, igen – vágott közbe. – De ez régi história, amiről nem akarok beszélni.
- Igazad van. Jobb nekünk távol egymástól, rossz viszonyban.
Mondta Hikari, majd megcsókolta a férfi ajkát.
- Én is így hiszem. Gyere, odaadom az ajándékom – mondta, majd elindult.
Hikari követte, csatlakozott hozzájuk Retsu is. Végig sétáltak a birtokon, egy félreeső épülethez vitte őket Sada. Csak hárman voltak és egy őr, aki kinyitotta az ajtót. Sada lépett be előbb, majd Hikari követte, végül Retsu ment be. Nyomban bezárták mögötte az ajtót. Hikari hátra fordult, majd Sada felé, aki előre mutatott, majd felkapcsolt egy lámpát. Hikari megfagyott, egyet hátrébb lépett, Retsu azonnal mögé lépett és nyitott tenyérrel támasztotta meg a hátát. A szobában egy székhez bilincselve ült Koga Rin.
- Retsu felkeresett és megkért, hogy segítsek neki. Rei nemigen haladt a kereséssel, és Retsu egyedül kevés volt. Azt gondoltam, ennyit megtehetek érted, ha már egyszer régen nekem is segítettél. Sajnos ezüst tálcára így egyben nem fért fel, de talán, mire végzel vele, az is lehetséges lesz.
- Lehet – mondta Hikari, majd a kabátját Retsu kezébe adta és lépkedni kezdett Rin felé. – Azt hitted, elmenekülhetsz?
- Azt hittem, mostanra halott vagy – mondta Rin a fejét lógatva, látszott rajta, hogy kapott már pár ütést. – Úgy látom, máshoz is elég jó voltál, nem csak hozzám. Rögtön egy hadseregnyi férfi kezdett üldözni, mert a kurvájukkal játszottam egy kicsit. Neked tényleg meg kéne döglened, Iseki Hikari – köpött egyet, épp Hikari cipőjét érte a véres nyál. A köpet vége még nem is landolt a cipője orrán, máris rúgott. Rin feje fájdalmasan repült hátra, kevésen múlt, hogy ne törjön azonnal a nyaka.
- Csak utánad – mondta higgadtan, majd feltűrte az inge ujját. – Kést – nyújtotta hátra a kezét, mire Retsu előhúzott egyet és a kezébe adta. – Hozass sót – mondta Sadanak, mire az belerúgott egy dobozba, ami egészen Hikari lábáig csúszott a padlón. – Megértem, hogy bosszút akartál állni, én is ezt tettem volna a helyedben. De nem voltál elég okos. Megvertél, megerőszakoltál, összetörtél, de nagyon nagy hibát követtél el, Koga Rin. Kíváncsi vagy, mi volna az?
- Kérlek, mondd el! – nevette halkan.
- Nem öltél meg – mondta, közben a késsel lassan végig húzott az arcán. – Hamarosan fogod ezt bánni. Mehetsz apád után, de nem lesz gyors, ezt megígérem. Kérem a kulcsot.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Sada.
- Óh, igen – szűrte a fogai között.
Hikari nem sietett sehová, ahogy Rin sem tette, mikor fordított volt a helyzet. A különbség most az volt, hogy Rin élve nem fogja elhagyni a szobát, Hikari addig ki nem lép innen, amíg ez a férfi él. Hikari most nem félt. Retsu levette a bilincseket. Ahogy Rin felállt, Hikari azonnal megtámadta. Arcon ütötte, majd az oldalába boxolt, ahogy Rin összegörnyedt, Hikari a térdével orrba rúgta. Rin tántorgott, fel sem tudta fogni, mi történik, Hikari mozdulatai villámgyorsak voltak. Nem is hagyta abba, egy pillanatra sem állt meg. Nagy sugarú körben mindenfelé Rin vére volt a földön a falon a plafonon. Hikari rég fojtott dühét eresztette ki, és irányította a leggyűlöltebb személyre a Földön. Rin biztos volt abban, hogy élve nem kerül ki innen. Küzdött volna, de nem tudott. Lélegezni is nehéz volt, nemhogy visszaüssön. Hikari azt csinált vele, amit akart. Hikari feltekerte a haját, összetűzte, majd a földön fekvő Rin fölé állt. A kezére taposott, addig forgatta lábfejét, míg az összes apró csont el nem tört a férfi kézfejében. Az arca helyén ekkorra már csak egy véres roncs volt, de még érzékelte, a külvilágot. Hikari lehajolt és lassan a kés hegyével kezdett írni Rin bőrére. A fájdalmas remegéstől a betűk sem lettek túl szépek, de Hikarinak nem is volt célja szépet alkotni. Azt akarta, hogy Rin szenvedjen, ahogy ő szenvedett. Mikor végzett az írással eldobta a kést és a korábban odarúgott dobozhoz lépett. Felnyitotta és belenyúlt. Finom sóval volt tele, ami azonnal csípni kezdte az apró horzsolásokat a kezén, amit korábban szerzett, mikor Rint ütötte. Belemarkolt a sóba, majd felállt és Rin fölé állt újra. Rin mellkasa vadul, ijedten járt le-fel, ahogy tudatosult benne, hogy mire készül Hikari. Sóval akarja a nyílt sebeit szórni. Hikari mosolygott, majd lassan szórni kezdte a sót. Finoman morzsolta az ujjai közt. Azonnal visszhangozni kezdetek a fájdalmas ordítások a csempefalon, amint Rin bőrét elérték az első apró szószemek. Retsu félre nézett, de Sada megfogta az állát és visszafordította az eseményekre. Sada akarta, hogy lássa, ki is valójában Iseki Hikari. Aki közben a padlón végig futó láncra pillantott. Gyorsan felcsapta Rin csuklóira a bilincset újra, átfűzte rajta a láncot, majd egy keresztben futó csövön átvetette a lánc egyik végét. Elkezdte húzni felfelé, míg Rin nem lógott, ahogy korábban vele is tette. Rin alig volt magánál, a fájdalomtól pillanatokra már az eszméletét is elveszítette, de Hikari még nem végzett vele. Újra a kezébe vette a kést és pontosan olyan helyekre szúrta mélyen, ahol létfontosságú szerveket nem ért. Minden lépése tudatos volt, pontosan tudta, hogy mit tehet még meg mielőtt Rin meghal magától, vagy ő maga öli meg. Még nem döntötte el, hogy melyiket választja. Nagy, vörös tócsákban lépkedett, ahogy körbejárta Rint. Retsu nehezen viselte a látványt, főleg azt, hogy Hikari mennyire higgadt és a tekintete milyen hidegen tiszta. Nem volt zavart, vagy bizonytalan. Teljesen magánál volt, tudatos volt minden, amit tett. Ijesztő volt, más jelzőt nem talált. Rémületes látvány volt ez a Hikari, aki közben Rin mögé lépett és a válla felett nézett Retsura. Mosolygott, majd a kés pengéjét megnyalta. Retsu hátat fordított és kétszer megütötte az ajtót, de azt nem nyitotta ki senki. Csak Sada előre megbeszélt jelére nyílt az ajtó, amíg azt nem hallják kint, az ajtó zárva marad. Retsu nem tudott kimenni, megfordulni sem volt képes. Nem akarta így látni Hikarit. Hirtelen fémes csattanást hallott, majd tocsogós lépteket. Hikari eldobta a kést, és a vértől ázott cipőtalpának hangját hallotta Retsu. Lassan hátra nézett és Hikari mögött ott lógott Rin. Vér folyt nagyjából mindenhonnan a testéből, de a nyakából épp ömlött. Hikari átvágta a torkát, majd dolga végeztével eldobta a kést, azt hallotta az előbb. Sada megadta a jelet. Mire Hikari odaért, már fel is nyílt az ajtó. Retsura nézett, de nem mondott semmit, csak hosszan nézte, majd elsétált mellette. Ahogy kilépett a fényre, mintha valami különleges aura vette volna körbe. Egyszerre volt gyönyörű és halálosan félelmetes. Retsu nehezen vette rá magát, hogy meginduljon, a lábait gyengének érezte. Végül Sada volt az, aki lökött rajta egyet, erre Retsu elindult Hikari után.

HIMESAMA87