Jimin szemszög

 
- Nagyon szeretlek Minnie ugye tudod?
- Én is szeretlek Taehyung.Ugye sosem hagysz el?
- Hogy tudnálak elhagyni?
- Megígéred?
- Sosem hagylak el Jimin.Mindig itt leszek veled.

- Megígérted Tae...megígérted.
Zokogva,és levegőt kapkodva ülök fel ágyamon.
Fejemet kapkodva nézek körbe,vajon hol is vagyok most.
Annyira valóságos volt álom,s a valóság oly kegyetlen.
Tenyerembe temetve kezeim zokogok tovább,könnyeim patakokban folynak végig arcomon.
A mellettem alvó barátom is ébredezni kezd.
- Jimin mi a baj? - szoros ölelésbe fog,s úgy kezd el ringatni,mint édesanya a gyermekét.
Szorosan hozzábújva,csak zokogok tovább.
- Yoongi megigérte hogy nem hagy el,nem bírom tovább,képtelen vagyok elviselni a hiányát!Ebbe én beleőrülök! - zokogok még mindig barátomat átölelve.

- Csssst Jimin,kérlek ne sírj.Ha te sírsz,én is sírok. - még szorosabban ölelem magamhoz barátomat,aki mindig mellettem van,bármi történjék is.

- Yoongi kérlek vigyél el hozzá,egyedül képtelen lennék,de oda akarok menni! - kegyetlenül szorít a mellkasom,s nem tudom abbahagyni a sírást.

- Rendben Jimin,elviszlek.Itt van a másik autód? - kérdezi barátom,s közben öltözködni kezdünk.

- Igen,a garázsban van. - szipogom válaszom,egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni.

Mindketten felöltöztünk,kimentünk a konyhába,készítettünk magunknak egy kávét,és csendben elkortyoltuk azt.
Majd felvettük cipőinket és kabátjainkat,majd lesétáltunk a garázsba.
Beültünk az autóba,és már indultunk is.
Természetesen Yoongi vezet,én most erre képtelen lennék.
Útközben megkérem barátomat,álljunk meg Jinánál.
Mikor odaértünk a kis fabódéhoz,kiszálltam,és egyedül mentem be.Jina mosolyogva üdvözölt engem.

- Szép jó reggelt Jimin,a szokásosat szeretnéd? - kérdezi tőlem,és cuki pofija engem is egy halvány mosolyra késztet.

- Igen Jina,azt szeretném,de most két tucatot szeretnék belőle.
Elkészítette nekem a kért dolgot,gondosan becsomagolta,s felémnyújtotta.
Sokat most nem beszélgetünk,nem vagyok jó passzban.Szemeim pirosak a sok sírástól,és ráadásul piszkosul másnapos vagyok az esti buli miatt.
De nem nyaggat,biztos látja rajtam.
Kifizettem a kért dolgot,majd egy ölelés után elköszöntünk egymástól,és indultam is vissza az autóhoz.
Beszálltam Yoongi mellé,aki indította is a motort.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz,de ilyenkor nincs mit mondanunk.
Tiszteletben tartja érzéseimet,és ezért nem győzök elég hálásnak lenni neki.
Megérkeztünk uticélunkhoz,beálltunk a parkolóba,leállította az autót,én pedig remegő kezekkel nyitom ki a kallantyút.
Hát itt volnánk.
Nem jön velem,hisz tudja,ide egyedül szeretnék bemenni.
Kiszállok az autóból,óvatosan becsukom,és a megszokott úton szelem a járdát.
Megfogom a rozsdás kisajtó kilincsét,s lenyomom azt,ami egy hangos nyikorgással nyílik ki előttem.
Ősz van.Hideg.
Az arcomba markol a hűvös levegő,mely szemeimből egy könnycseppet csal elő.
Csak haladok előre a már ismerős úton.Az elsárgult faleveleket fújja a szél,egyet-kettőt az arcomba csap.
Már csak pár lépés.
A megszokott ösvényen haladok,lábaim ólomsúly nehezen teszem egymás elé.
Köszönök az idős néninek,aki ugyanolyan fájdalmat hordoz magában,akárcsak én.
Az ő története is ugyanaz,akárcsak az enyém.
Ő is itt találkozik a szerettével,ő sem tud mást,csak azt,amit én.
Eljövünk hozzájuk,elhozzuk a kedvenc virágukat,beszélünk hozzájuk,de ők már nem tudnak válaszolni.
Nem tudnak,mert a borzalmas halál elvette őket tőlünk.
Odaérek szerelmemhez,és csak nézem a sírkőbe vésett arcképét.
Kiveszem a vázából az elhervadt virágokat,és az újakat a helyére rakom.A sárga rózsa volt a kedvence.
Megsímogatom a hideg sírkövet,mely szerelmem nyughelye lassan két éve.
Leülök a kispadra,és csak bámulom a vésett arcképét,melyről mosolyogva néz vissza rám.Istenem,de imádtam a mosolyát.
Soha többé nem láthatom,nem érinthetem,nem foghatom meg kezét,s nem mondhatom el neki,mennyire szeretem őt.
Könnyeimnek utat engedek,s kisírom még a lelkemet is.
Azt mondják,az idő majd gyógyítani fog a sebeken.De nem fog.Soha nem lesz jobb.Hogy is lehetne?Hisz az,akit az életednél is jobban szerettél,nincs többé.
Sosem fog szűnni a fájdalom.
Belül én is halott vagyok.
Vele együtt én is meghaltam.

- Szia Tae..tudom,megint sírok,és tudom,hogy azt szeretnéd ne tegyem.
De nem tudok nem sírni.
Nagyon fáj Tae.
Nagyon hiányzol.
Nem akarok nélküled élni,egyszerűen nem tudok.Szükségem van rád Tae,nélküled én sem létezem.
Megígérted,hogy mindig mellettem leszel.És az én hibám.Tae kérlek bocsáss meg nekem szerelmem.
Annyira nagyon hiányzol.
Ha visszatekerhetném az időt...de nem tudom.
Tae kérlek bocsáss meg,annyira nagyon szeretlek.

Ráborulok a sírra,és zokogok tovább.Elvesztettem a szerelmem,a napok annyira
értelmetlenek nélküle.
Nem találom a helyem,olyan elveszett vagyok.
Nem bírom elviselni,hogy nincs többé.
Vele akartam megöregedni.Mindent vele akartam megtapasztalni.De elment,és már semmi nem lesz olyan,mint azelőtt.
Attól a naptól én is halott vagyok.
Eszembe jutnak a közös emlékek,az együtt eltöltött boldog napok,a gyengéd pillanatok.
Az első találkozásunk a kis kávézóban.
Ahogy a kávét rendelte,ahogy rámnézett,és ahogy elsőnek hívott el félénken randizni.
Az első csókunkra,mi oly esetlen volt,de mégis a legszebb csók volt a világon.
Hiányoznak a csókjai,az érintései,a gyönyörű téglalap alakú mosolya,a mély orgánuma.
Ajkai,amivel annyira varázslatosan tudta elmondani mennyire szeret engem.
Az ölelése,ami mindig megnyugtatott,bármi rossz is történt.
Az illata,bőrének meleg érintése,a kócos fürtjei.
Számomra ő volt a minden.És most minden olyan sötét és üres.
Hiányzik a hangja,a reggeli nyúzott pofija.Ahogy ott állt a konyhába,és készítette a kávénkat,két cukorral,tejszínhabbal,pici fahéjjal megszórva.
Emlékek ezrei zúdulnak rám,és én csak zokogok.
Minden elveszett.
Ahogy én is.
Senki nem fogja tudni pótolni őt.
Felállok,leporolom nadrágom,megpróbálom elzárni könnyeim.

- Mennem kell szerelmem.Nemsokára újra jövök.
Megsímogatom a hideg kőbe vésett arcképét,és utamat a kis ösvény felé veszem.
Kifelé is köszönök az idős néninek,úgy látom ő is készülődik hazafelé.
Odaérek a rozsdás kiskapuhoz,újra lenyomom annak kilincsét,ami újra nyikorogva nyílik ki.
Bezárom ajtaját,magára hagyva szerelmem a rideg valóságba.
Beülök Yoongi mellé az autóba,aki mindvégig hűségesen várt rám.

- Jól vagy Jimin? - gyengéden kézfejemre símít,és aggódva tekint íriszeimbe.

- Nem,nem vagyok jól,nekem is ott kellene feküdnöm mellette.

- Jimin,kérlek ne mondj ilyet.

- Miért Yoongi ez az igazság! - amit a mai napig is így gondolok.

- Baleset volt Jimin,értsd már meg kérlek!Ezt te is tudod! - persze mindenki ezt mondja,de akkor is az én hibám az egész.

- Vigyél haza Yoongs! - ezzel indította is a motort,és elhagytuk a temetőt.
Az út további részét csendben tettük meg.
Fejemet az üvegnek döntve,meredten bámultam a mellettünk elhaladó tájat.
A farmom elé érve,kinyitom a kovácsoltvas kaput,majd felhajtunk a feljáron a házamig.
Invitálom be Yoongit a lakásba,de ő nemet intve inkább egyedül hagy a gondolataimmal.
Egy szoros ölelés után elköszönünk egymástól,Yoongi bepattan saját autójába,és elhajt.
A tornácról nézem távolodó autóját,majd mikor eltűnik látószögemből,bemegyek a lakásba.
Megpróbálok magamba lelket verni,mert megígértem John bácsinak hogy segítek a farmon.

Helló mindenkinek💜
Ez a rész egy kicsit szomorkásra sikerült,kiderült mi is történt a múltban.Tae elment.
Mikor ezt a reszt írtam,végig a Let Go című BTS dalt hallgattam.Aki ismeri a magyar szöveget,az tudja,ez a dal az elengedésről szól.
Nagyon sok ihletet kaptam ettől a daltól.
Eszembe jutott tini kori szerelmem is,aki szintén baleset miatt vesztette életét.A mai napig nem tudom elhinni.
Remélem azért tetszett egy icipicit.
Kívancsi lennék a véleményetekre,kérlek osszátok meg velem.
Köszönöm ha elolvastad.
Puszi mindenkinek💜💜💜

DianaHangya