PART 46

NOAH

Az, hogy pocsékul érzem magam, az nem kifejezés. A fájdalom a mellkasomban az elmúlt egy hét alatt szinte semmit sem enyhült.

Napközben megállás nélkül dolgozom. Ha nem az állatokkal, akkor a fiúk házát építem, vagy keresek magamnak más elfoglaltságot. A lényeg csak az, hogy legyen minél kimerítőbb, mert így este ájultan esek az ágyamba és van esélyem egy kis alvásra. Ha a munka nem elég, akkor pedig egy jó adag piával próbálok segíteni magamon. Nem is tudom, hogy melyik rosszabb. 

George szerint mindkettő egyformán kikészít. Tegnap volt egy nagy beszélgetésünk. Igazából gyakorlatilag leüvöltötte a fejemet, hogy ebből elég, és ő nem fogja nézni, ahogy kinyírom magam. Közölte, hogy ha nem szedem össze magam, akkor elmesél mindent anyámnak, és akkor a nyakamra jön az egész család. Aki azt mondja, hogy 28-29 évesen hülyeség emiatt megijedni, az nem ismeri az anyámat és a minden lében kanál testvéreimet. Megígértem tehát, hogy összeszedem magam, csak ne lenne ilyen rohadt nehéz!

Pont egy hete törte össze a szívemet Norm. Egy hete nem bírok enni, nem bírok még értelmesen gondolkodni sem. Fog ez valaha enyhülni?

Éjjel megint nem sokat aludtam. Egyre csak visszapörgettem magamban annak a bizonyos estének az eseményeit. Mit mondtam én, és mit mondott ő? Miért osont ki az éjszaka kellős közepén? Mi rosszat tettem? Bármennyire is töröm az agyam, nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre.

Mégis az lenne a legjobb, ha fognám a sátramat és elindulnék a lovammal. De az öreg nem engedi. Ami persze agyrém, hiszen felnőtt vagyok, elméletileg azt csinálok, amit akarok. De ő közölte, hogy ha én elmegyek, akkor ő is felnyergel és addig fogja járni a vidéket, még meg nem talál, és akkor a fülemnél fogva rángat haza. És hogy ez miért ijeszt meg? Nos, George már nem bírna órákat, esetleg napokat lovagolni. Soha nem vallaná be magának, de nagyon megviselné, én pedig nem akarom kockáztatni az egészségét. Mert tudom, hogy megtenné, és utánam jönne. Azt mondta, hogy nagy eséllyel élve nem kerülnék elő. Hiszen napok óta szinte semmit sem eszek, alig alszom. Csak piálok és dolgozom. Nincs meg az erőm a hosszú lovagláshoz, és persze ha nem lenne mellettem, akkor még annyit sem ennék, amennyit most belém tud diktálni. Tudom, hogy igaza van, de mégis szarul esik.

A fiúk épp tegnap jegyezték meg, hogy pont olyan vagyok, mint egy ketrecbe zárt sebesült oroszlán. Úgy is érzem magam. Mennék, olyan messzire, amennyire csak lehet, hogy az emberektől távol begyógyítsam a sebeimet. De itt ragadtam a farmon.

Ebéd után, amiből két falatot bírtam legyűrni, megpróbáltam pihenni egy kicsit. Semmi kedvem nem volt hozzá, de az öreg rám parancsolt. A nappaliban heverésztem. Próbáltam tévét nézni, de ahhoz sem volt kedvem. Csak bámultam a plafont, és vártam, hogy a fiúk visszaérjenek a városból. Bementek festéket venni. Már egész jól áll a házuk, csak festeni kell. Tulajdonképpen hálásak lehetnek Normannek, mert ha nem hagy el, akkor nem dolgozom halálra magam a házuk építésével és még mindig csak lassan haladna. De így nemsokára be is költözhetnek. Nekem pedig találnom kell valami mást, amivel elfoglalhatom magam.

Hallottam, ahogy egy autó megáll a ház előtt. Remek, visszajöttek a srácok, mehetünk festeni. Kissé nehézkesen felkeltem a kanapéról, vettem a cipőmet és a pulcsimat és kimentem. A verandán megtorpantam, mert egy idegen autó állt a ház előtt, amiből Norman szállt ki! Az összes létező érzés egyszerre futott át rajtam, és úgy letaglózott, hogy egy ideig mozdulni sem bírtam. Csak néztem, ahogy szeretettel fogadja a kutyáim boldog üdvözlését. A mosoly akkor fagyott le az arcáról, amikor engem meglátott.

Talán percekig álltunk egymással szemben. Néztem életem szerelmét, akit egyszerre imádtam és gyűlöltem. Megváltozott. Lefogyott, és a szeme sem ragyog úgy, mint rég. Nyúzottnak tűnik, de azt hiszem, hogy én sem vagyok jobb állapotban. És ez mind az ő hibája! Halványan elmosolyodott, mire engem elöntött a harag. Mérgesen elindultam felé, mire ő ijedten hátrált pár lépést.

- Mit keresel itt? - kérdeztem, szinte köpve a szavakat.

- Szi..szia, Noah - dadogta.

- Azt kérdeztem, hogy mit keresel itt?

- Én..én cs..csak szeretnék veled be..beszélni - felelte.

- Én pedig nem. Szóval már mehetsz is - mondtam, és hátat fordítottam. Láttam én, hogy könnybe lábad a szeme, de képtelen voltam több fájdalmat elviselni, és ezért nem hagyhattam, hogy bármit is mondjon.

- Ké..kérlek hallgass meg - könyörgött.

- Miért tenném? Te adtál nekem esélyt arra, hogy beszéljek? Amikor tolvajként kiosontál a házamból? Bazd meg! Még arra sem tartottál méltónak, hogy elköszönj tőlem!

- De én...

- Te? Igen? Már megint te? Ugye? Itt csak te létezel, senki más nem számít! - vágtam közbe mérgesen. Sőt, gyakorlatilag üvöltöttem. Annyira, hogy a kutyák is farkukat behúzva bújtak be a házaikba.

- Sajnálom - nyögte, a könnyek pedig végig folytak az arcán.

- Megmondtam, hogy nem akarom többet ezt a szót hallani - üvöltöttem. Norm összerezzent, és karját védekezőn fonta maga köré. Ha nem tombol bennem ennyire a düh és a keserűség, akkor talán meg is sajnálom.

- Mi a fene folyik itt - hallottam meg George hangját. Hát ez remek!

- Semmi - sziszegtem.

- Jé, szia Norm! - üdvözölte mosolyogva. Az áruló!

- Éppen távozni készül - szólaltam meg.

- Örülök, hogy látlak - folytatta az öreg, engem figyelemre sem méltatva. - Mi járatban vagy?

- É..én csak azért jöttem, hogy Noah-val beszéljek - felelte halkan Norm.

- Az jó - mondta mosolyogva. - Bár ahogy hallom eddig elég egyoldalú a társalgás. Ez itt például csak üvölt.

- Te is hagyjál már békén! - mordultam rá. - Idejön azok után, amit tett? És mit várt? Hogy a nyakába ugrok?

- Szerintem csak civilizált viselkedést várt. Joggal - felelte az öreg. Norm csak állt ott, lehajtott fejjel. - Amit itt csinálsz, az nem rád vall. Anyád ezért lekeverne egy nyaklevest, ez tuti. Engem se sok választ el attól, hogy behúzzak egyet!

- Állj már meg egy pillanatra! - üvöltöttem. Szabályosan tomboltam mérgemben. - Ez az én házam. Megmondtam, hogy nem akarom itt látni. Mindenért én leszek a hibás?

George mérgesen ugrott oda hozzám és megragadta a pólómat. Mérgesen néztük egymást.

- Ne csináljátok ezt - szólt közbe Norm. - Én inkább elmegyek.

Az öreggel egyszerre szólaltunk meg.

- Jó - mondtam.

- Várj! - mondta George.

Nem tudom, hogy meddig álltunk így, összekapaszkodva, mereven egymás szemébe nézve. De egyszer csak megértettem. Fejemet hátravetve nevetni kezdtem. Ezt nem hiszem el! Az öreg is elnevette magát. A szemem sarkából láttam, hogy Norm ijedten hátrál két lépést. Talán azt hiszi, hogy megőrültünk.

- Te átkozott - nevettem. - Te most komolyan úgy bántál velem, mint egy vad lóval?

A nevetéstől már a könnyem is folyt. Sokszor szoktuk így lenyugtatni a megvadult állatokat. Hagyjuk, hogy egy ideig tomboljon, aztán erős kézzel megtartjuk, megmutatjuk neki, hogy mi vagyunk a dominánsak. Az állat egy idő után elfogadja a helyzetet, és megnyugszik. És pontosan ezt csinálta velem is ez a vén róka.

- Bevált, vagy nem? - kérdezett vissza kacsintva.

- Be - sóhajtottam.

- Figyelj, tudom, hogy mi történt és hogyan érzed magad - mondta halkan. - De azt is tudom, hogy ha most elküldöd anélkül, hogy meghallgatnád, később utálni fogod magad. És különben is, te akartál lezárást. Hát most itt a lehetőség.

- Igaz - hajtottam le a fejemet. Vettem pár mély lélegzetet, majd Normanhoz fordultam. - Öt perc elég lesz?

Nem érdekelt, hogy udvariatlan vagyok. Engem csak az érdekel, hogy minél hamarabb elmenjen innen, mert fáj itt látni őt.

- Köszönöm - suttogta még mindig lehajtott fejjel.

Intettem a fejemmel, hogy menjünk be a házba. Nem biztos, hogy jó ötlet kettesben maradni vele, de a ház előtt álldogálva sem lenne az igazi. Nincs jó megoldás.

Elindultam befelé, Norm pedig jött utánam. Egyenesen a nappaliba mentem, és leültem a kanapéra. Ő pedig tanácstalanul topogott az ajtóban. Nem tudja eldönteni, hogy hová üljön. Egyelőre még csak egy kanapé van a nappaliban, mert annak idején épp Norm nem tudta eldönteni, hogy melyiket válassza.

- Ideülhetsz nyugodtan. Nem harapok - mordultam rá. Most már én magam sem értem, hogy miért kell ilyen bunkónak lennem. Ez már túlzás. - Vagy onnan akarsz kiabálni? Nekem mindegy.

Gyorsan bejött, és leült a kanapéra, de tőlem a lehető legmesszebb. Elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem. Most, hogy a korábbi haragom is csendesült valahogy tisztábban látom őt is. Rajta is nyomot hagytak az elmúlt napok. Ezek szerint szenved. Nagyon helyes! Ő okozta!

- Nos? Mit szerettél volna mondani? - kérdeztem gúnyosan. - Öt percet adtam.

- Én... khm - kezdte, majd megköszörülte a torkát. - Szóval tudom, hogy soha többet nem akarod tőlem ezt hallani, de tényleg sajnálom ami történt, és tudom, hogy nagy hiba volt.

Válaszul csak fújtattam. Tudja. Hurrá!

- És.. és szeretném elmondani, hogy miért gondoltam azt, hogy mi soha nem lehetünk együtt - mondta halkan. Aha! Szóval most már el akarja mondani.

- Mi van, ha engem már nem érdekel? - csattantam fel. - Egy hete még érdekelt volna. Ha emlékszel, akkor tudod, hogy aznap este többször is megkérdeztem. És te nem mondtál semmit. Most pedig, egy héttel később ideállsz, hogy elmagyarázod? Mi az? Eddig tartott, míg kitaláltál valami jó okot?

- Nem erről van szó - mondta szomorúan. Most már tényleg visszafogom magam. Ez nem én vagyok. Nem szoktam ennyire bunkó lenni senkivel.

- Akkor miről? - kérdeztem kicsit finomabban. A szívem hatalmasat dobbant, amikor az arcán láttam átfutni a megkönnyebbülést és a hálát. Megijesztettem.

- Tudod, én semmi másra nem tudtam gondolni az elmúlt hónapokban, mint hogy nem vagyok méltó hozzád. Annyira más az életmódunk, olyan mások vagyunk - mondta. - Én mindig azt gondoltam, hogy te egy csodálatos ember vagy, aki keményen dolgozik és mindent a két keze munkájával épített fel. A családod és a barátaid büszkék rád, és te is büszke lehetsz magadra. Nincs semmi az életedben olyan, ami miatt szégyenkezned kellene.

- Igazán kedves jellemzés ez rólam. Köszönöm - szóltam közbe. Talán kicsit gunyorosan. - De mi köze van ennek ahhoz, ami történt?

- Nos, én nem ilyen vagyok - sóhajtott. - Én nem sok mindent értem el az életben. Soha nem voltam túlságosan okos, épp csak leérettségiztem. Nincs szakmám, nem is értek semmihez. És ami hab a tortán, elmondhatom, hogy az elmúlt 4-5 évben a testemből éltem.

Összerezzentem ezekre a szavakra. Ezt gondolja magáról? Ennyire kevésnek tartja magát? Értéktelennek?

- És itt most nemcsak a filmekre gondolok - folytatta. - Vannak olyan dolgok, amiket csak nagyon kevesen tudnak rólam. A pornó az csak egy dolog, a filmek, sőt az élők is. De még mielőtt a Temptation-höz kerültem ... Szóval, azelőtt voltak ... khm dolgok.

Fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel mondani, de a csontjaimban érzem, hogy nem lesz szép. Sürgetni akartam, hogy nyögje már ki, de láttam, hogy már így is nagyon nehéz neki.

- Mielőtt Tim felvett a céghez, én dolgoztam olcsó, igénytelen filmekben is. Amik elég keveset fizettek, így kiegészítésként eszkort szolgáltatásokat vállaltam - mondta halkan, lehajtott fejjel, kezeit tördelve.

Nem! Ugye nem? Miért tette ezt magával?

- Hát... szóval, igen... Nők fizettek azért, hogy elkísérjem őket egy-egy eseményre - mesélte. Én pedig döbbenten hallgattam. - És persze nem csak ennyi volt. Az este legtöbbször az ágyban ért véget. Igen, megdugtam a nőket, ha ezt kérték. Sőt, nagyon sokan csak dugást kértek.

Ez soha eszembe sem jutott volna. Megdöbbentem, azt hiszem.

- Timothy-nak az első pillanatban elmondtam mindent, amikor egy fotózáson szerződést ajánlott. Ő azt mondta, hogy semmi gond, ha ezt egyszer és mindenkorra befejezem. És ezt természetesen azonnal meg is tettem - tette hozzá még.

Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Csak bámultam magam elé, és próbáltam feldolgozni magamban a hallottakat. És hogy mit éreztem? Bánat, csalódás, harag. És még jó pár érzés, amit nem tudtam megnevezni.

- Ezért gondoltam azt, hogy nekünk nincs jövőnk. Nekem magamnak sincs jövőm. A múltam pedig elég szégyenteljes - sóhajtott.

Magamon éreztem a pillantását. Most mondanom kellene valamit.

- És ezt miért nem mondtad el korábban? - kérdeztem végül. Igen, mérges voltam.

- Féltem - felelte halkan.

- És mégis mitől? - csattantam fel.

- Még kérdezed? - kérdezett vissza. - Melletted átélhettem a teljes boldogságot. Amit a barátaim esetében távolról csodálhattam és irigyelhettem, azt tőled megkaptam. És bár tudtam, hogy nem tarthat örökké, de képtelen voltam elengedni. Tudtam viszont, hogy ilyen múlttal nem kellenék már. Mert kinek kellene egy kurva?

Az utolsó mondatot szinte kiabálta, miközben a könnyei is eleredtek. Egy pillanatra éreztem némi késztetést arra, hogy megvigasztaljam. De a csalódottság és a düh erősebb volt, így legyűrtem ezt a gyenge pillanatot.

- Tudod mit? Mondok én neked valamit - mondtam, felegyenesedtem és határozottan a szemébe néztem. - Úgy ismertelek meg, hogy pornófilmekben szerepelsz és élő adásokat csinálsz. Tehát gyakorlatilag napi szinten gyönyörű nőket dugsz meg. Ennek tudatában kezdtem bele a kapcsolatunkba. Elfogadtalak úgy, ahogy vagy. Amikor elmentél dolgozni, én otthon vártalak. Emlékszel?

Könnyes szemmel bólogatott.

- Soha nem kértem tőled, hogy hagyd abba. Soha nem szabtam feltételeket, igaz? - egyre dühösebb voltam.

Megint bólintott.

- Akkor miért hitted azt, hogy a múltad, hogy az évekkel ezelőtti dolgaid változtatnak ezen? Nem bírtam tovább ülni. Felpattantam és járkálni kezdtem.

Az, hogy még mindig csak ott ül némán, még tovább bosszantott.

- Még mindig nem mondasz semmit? - kérdeztem mérgesen.

- Mit mondhatnék? Azon kívül, hogy sajnálom - felelte szomorúan.

- Sajnálod, sajnálod - csattantam fel. Idegesen a hajamba túrtam. - Már épp elégszer hallottam tőled. Elkoptatod a szót lassan.

- Akkor mit vársz tőlem? - kérdezte.

- Tőled? Igazából semmit - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Már semmit, egészen pontosan. Egy hete felkínáltam neked mindenemet. Visszautasítottál. Ráadásul mindenféle indoklás nélkül. Szóval most inkább én kérdezem, hogy mit vársz tőlem? Miért jöttél ide? De ha lehet, akkor most az egyszer legyél őszinte.

Sóhajtott egy nagyot, megtörölte a kezét a nadrágjában és megpróbált minél bátrabban rám nézni.

- Már akkor, hajnalban tudtam, hogy hibát követek el. Egyrészt azzal, hogy nem mondtam el a teljes igazságot legalább akkor.

- Mondjuk korábban kellett volna - vágtam közbe. - De igazad van. Legalább akkor este el kellett volna mondanod. Mintegy indoklásként.

- Tudom, és hidd el, hogy nagyon megbántam. Sőt, többször el akartam mondani neked, de ahogy már mondtam is, féltem. Sajnálom, hogy nem voltam őszinte. És bocsánatot kérek.

- Ezt elfogadom - bólintottam. Ez tényleg rendben van. Hibázott, megértette és megbánta.

- Köszönöm - mondta, és halványan elmosolyodott. - Az pedig, hogy szó nélkül elmentem, megint egy pillanatnyi rossz döntés volt. De féltem, hogy reggel nem lett volna erőm.

- Az tényleg aljas húzás volt.

- Tudom - sóhajtotta. - Hidd el, hogy megbántam.

Lehuppantam mellé a kanapéra, előre dőltem és a kezembe temettem az arcomat. Hová vezet még ez a beszélgetés? Mit lehet még elmondani? Megbánta, sajnálja, stb, stb.

- Oké, mondjuk azt, hogy megbocsájtok. Amiért nem mondtál el dolgokat, amiért szó nélkül hagytál itt - mondtam végül.

- Meg? - nézett rám reménykedve. Csak bólogatni tudtam. - Köszönöm. Ez nagyon sokat jelent.

- Örülök - feleltem. - Akkor ennyi? Vagy szerettél még mást is mondani? Mert az a bizonyos öt perc már régen lejárt.

Tudom, hogy ez megint borzasztóan hideg volt, de úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kínoz, hogy ilyen közel van hozzám. Azt akartam, hogy elmenjen, én pedig visszatérhessek az életemhez és tovább dolgozhassak azon, hogy elfelejtsem.

- Én...é..én még azt szerettem volna, hogy...hogy esetleg mi... hogy szóval újra... - dadogta.

- Hogy mi? - pattantam fel. - Újrakezdeni? Vagy folytatni?

- Igen - felelte, közben fülig vörösödött.

Istenem. Egy hete még a világ legboldogabb embere lettem volna, ha ezeket a szavakat hallom. De túl nagy kárt okozott mindkettőnkben az az éjszaka, azt hiszem.

- Nem hiszem, hogy menne - sóhajtottam. - És igazság szerint jó úton haladok afelé, hogy lezárjam magamban. Ez a mai beszélgetés is valószínűleg sokat segít majd ebben. Nem hiszem, hogy lenne értelme újra próbálkozni.

- Megértem - felelte szomorúan. - Igazad van.

- Csak hogy tisztázzuk, nem a múltad miatt. Az egy cseppet sem érdekel - tettem hozzá.

- Ezt örömmel hallom - mondta halkan. - Akkor én megyek is, azt hiszem.

- Vissza San Franciscóba? - kérdeztem. Nem is értem, hogy miért, hiszen nem rám tartozik.

- Először még Nathanékhoz. A szüleimmel jöttem meglátogatni őket - magyarázta. - És most ott vannak.

Ez jó, legalább nincs egyedül. Tudom, hogy nagyon jó a kapcsolata a szüleivel. Ők segíteni fognak neki túljutni a dolgokon. Közben eszembe jutott még valami.

- Értem. Figyelj, majd ha mindketten túl leszünk ezen az egészen, akkor majd megbeszéljük, hogy mi legyen a lovaddal.

- Az nagyon jó lenne - nézett rám hálásan. - Akkor én most megyek.

Felállt, és elindult kifelé. Felpattantam, megfogtam a kezét és megállítottam.

- Csak azt szeretném még mondani, hogy csodálatos ember vagy. Soha ne gondold magad rossznak vagy kevesebbnek. A múlt az elmúlt. Ne hagyd, hogy az alakítsa a jövődet.

- Köszönöm - nézett rám könnyes szemekkel. - Vigyázz magadra. Eléggé lefogytál.

- Te is - nevettem, mire ő is elmosolyodott.

Nem tudtam ellenállni, magamhoz húztam és átöleltem. Még utoljára. Ennyi nekem is járt.

- Akkor szia - mondta, miután kibontakozott az ölelésemből. - Még annyit szeretnék mondani, hogy amit arra a kis darab papírra írtam, azt komolyan gondoltam.

Meg sem mertem szólalni, mert féltem, hogy cserben hagyna a hangom. Norm pedig elment. Ezúttal nem szó nélkül. Nemcsak egy vacak cetlit hagyott. 

Magamba roskadva ültem a kanapén. Talán percekig, talán órákig. Magamban végigpörgettem az egész beszélgetést. Hibáztam? Nem kellett volna elküldenem? Adnom kellett volna egy második esélyt?

- Szóval elküldted? - hallottam meg George hangját.

- Igen - sóhajtottam. - Nem bírnék ki még egy csalódást.

- Miért csalódnál megint? Elhagyna újra? Nézd, nem kicsit kellett összekapnia magát, hogy idejöjjön.

- Azt mondta, hogy szeret - nyögtem. Jó, nem pont ezekkel a szavakkal. De azt mondta, hogy komolyan gondolta, amit arra a cédulára írt.

- Akkor így is van - mosolygott az öreg.

- Utána kellene mennem. Ugye?

- Fiam, én azt mondom, hogy ne szalaszd el a lehetőséget.

- Nem tudom...

- Csak egy kérdésre kell választ adnod - szakított félbe George. - Boldog tudnál lenni nélküle?

- Nem - vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Akkor mire vársz még? - vigyorgott. - Hozd vissza azt a fiút!

Gyorsan megöleltem drága öreg barátomat és már rohantam is a kocsimhoz. A régibe pattantam be, mert nem akartam időt veszíteni azzal, hogy a másikkal kiállok a garázsból.

Úgy vezettem, mint egy őrült. Így a 15 perces utat 5 perc alatt megtettem. Csikorgó kerekekkel álltam meg Nate háza előtt. Josh éppen akkor zárta be a kertkaput. Azt hiszem, hogy elkéstem.

Kipattantam a kocsiból és reménykedve néztem körül.

- Norm? - kérdeztem Josh-t.

- Egy perce indultak el – felelte, az öcsém pedig csak némán álldogált a párja mellett. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt. Más helyzetben nevettem volna rajta. – Azt hiszem, ha sietsz, még utoléred őket, mielőtt felhajtanak az autópályára.

- Ezt nagyon elszúrtam, igaz? – kérdeztem elkeseredetten.

- Nem helyrehozhatatlan, ha sietsz – találta meg Nate is a hangját. – Drukkolok neked.

- És én is! Siess! – mondta Josh is mosolyogva.

Nem feleltem, csak bepattantam a kocsiba és már indítottam is. Tövig nyomtam a gázpedált. Ezt nem szúrhatom el. Vissza kell szereznem! És ha lehet minél hamarabb. Ha kell, akkor egészen San Franciscóig elmegyek. Sőt, akár a világ végére is. Szeretem és tudom, hogy ő is szeret engem. Csak ez a fontos, a többit majd megoldjuk.

 
bertokt