Over Again.

Part 66

NATHAN

 
Nagyon gyorsan eltelt ez a hét. Kicsit fárasztó is volt. Dr Mayfield többször is kivitt magával a farmokra. Ez persze nagyon tanulságos volt, hihetetlenül sokat tanultam.

Milyen érdekes, hogy a modern orvoslás helyett néhány esetben a hagyományos, régi, úgymond paraszti módszerek sokkal inkább beválnak. Az ilyen tudást nem lehet könyvekből megszerezni. Rendkívül hálás vagyok dr Mayfieldnek, amiért felajánlotta ezt az állást, mert így nagyon sokat tanulhatok.

 
Aidennel nagyon jó barátok lettünk, a héten többször beszéltünk telefonon, tegnap este pedig együtt vacsoráztunk az ikrek éttermében. Bevallom, hogy ezt azért találtam ki, hogy bosszantsam a családomat. Még mindig haragszom kicsit, amiért kémkednek utánam és kíváncsiskodnak. Ezt természetesen Aidennel is megbeszéltük, elmeséltem neki mindent, és ő beleegyezett, hogy úgy tegyen, mintha randiznánk. Még egy szál rózsát is hozott, amin aztán nagyot nevettünk. Külső szemlélő minden további nélkül elhitte, hogy randin vagyunk, és nagyon élvezzük egymás társaságát.

Egyébként Aiden nem meleg, ez már korábbi beszélgetéseink során kiderült, de nincs semmi problémája azzal, hogy én az vagyok.

El is határoztam, hogy összehozom Lenával. Szerintem szép pár lennének. Lena kicsit vagány, de okos és szerény lány. Aiden pedig túl csendes, szégyellős, nagyon nehezen enged fel. Nagyon jól kiegészítenék egymást.

Aidennel remekül lehet beszélgetni. Ha megismeri az ember, rájön, hogy rendkívül vicces, remek humora van, okos, értelmes fiú. Orgonista a templomban, de az orgonán kívül több más hangszeren is játszik. Talán egyszer megkérem, hogy tanítson meg, például gitározni.

Kicsit hosszúra nyúlt a vacsora, olyan kellemesen elbeszélgettünk. Így szokatlanul későn, 11 után kerültem ágyba. Nem csoda hát, hogy ma kicsit nehezen ébredtem.

Már majdnem 7 óra volt, mire végre kimásztam az ágyból. Ki tudja, hogy meddig aludtam volna, ha Rió nem követeli a reggelijét, előtte pedig a látogatását a kertben. Én bentről néztem, ahogy gondosan ellenőriz szinte minden egyes fűszálat, hogy nem változott-e valami az éjszaka folyamán.

Amikor végzett, bejött reggelizni, én pedig a szokásos gabonapelyhemet kanalaztam.

Azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak ma. Úgy gondoltam, egyelőre lustálkodni fogok. Pizsamában a tévé előtt, talán keresek valami könyvet is és olvasni fogok. Délután azt hiszem, hogy a mosást fogom elintézni.

Hirtelen a csengő hangja riasztott fel gondolataimból.

Ki lehet az, ilyen korán? Még Rió is meglepődött, mert kérdőn nézett fel rám a tálkájából.

Megvontam a vállamat és mentem ajtót nyitni.

Azt gondoltam, hogy valamelyik rokonom jön át ilyen korán, ezért csak úgy, ahogy voltam, pizsamában nyitottam ajtót. Aztán a döbbenettől majdnem elájultam. Az ajtóban ugyanis nem más állt, mint Josh, ideges mosollyal az arcán!

- Szia, Nathan – szólalt meg halkan. Mintha kicsit zavarban lenne.

- Szia. Mit keresel itt? – kérdeztem fagyosan. Azt már nem tettem hozzá, hogy honnan ismeri a címemet. Egyértelmű, hogy ebben is a családom keze van.

- Szeretnék beszélni veled – felelte.

- De én nem. Szerintem mindent megbeszéltünk már hetekkel ezelőtt. Minden jót! – mondtam, és megpróbáltam bezárni az ajtót.

- Csak egyetlen percet kérek – könyörgött, és megfogta az ajtót. Szerencsétlenségemre Rió is pont ezt a pillanatot választotta ki, hogy megnézze, ki zavar minket szombat reggel. Ahogy megismerte Joshuát, már rá is vetette magát.

Rió örömét látva nem volt szívem félbeszakítani ezt a szeretetteljes üdvözlést, ezért vártam. Közben lopva Josh-t néztem. Eléggé lefogyott, a haja is kissé hosszabb, mint korábban volt, kicsit borostás, de még mindig szívdöglesztően néz ki. A szívem máris hevesebben vert. Az elmúlt közel két hónap minden fogadkozása, minden egyes elért apró eredmény, ami a felejtésére irányult, ment a kukába. Pont úgy szeretem, mint ahogy korábban. Semmi nem változott. De ennek nincs semmi értelme, távol kell maradnom tőle. Hogy emlékeztessem magam ennek az okára, erősen megszorítottam a combomat, pont ott, ahol az egyik két nappal ezelőtti seb húzódik.

Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmemet.

Josh azonnal felegyenesedett, a kutya pedig kirohant a kertbe, megörülve a hirtelen jött szabadságnak – mintha egyébként sose engedném ki.

- Bocsánat, csak annyira megörültem ennek a kis vakarcsnak – mondta mosolyogva.

- Oké, most már láttad, el is mehetsz. Megmondtam, hogy ha megbeszéljük, akkor nálad lehet pár napot. De arról nem volt szó, hogy ide jössz, a házamba. Ráadásul bejelentés nélkül.

- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre. De féltem, hogy akkor egyáltalán nem akarsz velem találkozni.

- Ezt jól gondoltad – feleltem fagyosan.

- Nézd, tudom, hogy haragszol, teljesen jogosan. De mégis, könyörgöm, hadd beszéljek veled. Csak egy perc.

- Tényleg nem értem, hogy miről kellene még beszélnünk – mondtam. És ezt pontosan így is gondoltam. Miért jött ide? Nem kínzott még eleget? Idejön ebbe a házba, az egyetlen helyre, ami nem volt tele az ő fájó emlékeivel. Miért kell mindent tönkretennie?

- Csak hallgass meg. Könyörgöm. Utána elmegyek, ha azt kéred!

- És ha azt kérném, hogy most azonnal menj el?

- Ha tényleg nem kapok egy percet sem, akkor elmegyek. De könyörgöm, nagyon szépen kérlek, hogy hallgass meg.

- Miért? Mert te azt szeretnéd? Amikor én szerettem volna mondani valamit, te meghallgattál? Nem legyintettél arra, hogy én mit szeretnék?

- Teljesen igazad van. De tudd, hogy nagyon megbántam mindent.

- Az most már teljesen mindegy – feleltem, nyugalmat erőltetve magamra. Közben belül vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Össze akartam kucorodni egy sarokba, hogy nyugodtan ki tudjam sírni magam. Neki akartam esni és teljes erőből ütni, amiért annyi szenvedést okozott és most idejön, csak mert megbánta. Be akartam zárkózni a fürdőszobámba, hogy újabb sebeket vághassak magamra. Miért jött ide? Miért kell neki mindent újra és újra tönkretenni?

- Egyetlen perc – könyörgött ismét.

- Hallgatlak – válaszoltam végül türelmetlenül. Mondja el, aztán menjen innen.

- Bemehetnénk?

- Nem! Ha akarsz valamit, mondd itt, aztán hagyj engem békén – mondtam keményen. Nem akarom, hogy bejöjjön és emlékekkel töltse el azt az egyetlen helyet, ami egyfajta menedék, Josh-mentes övezet.

Egy kicsit meg is sajnáltam, ahogy megtörten lehajtotta a fejét. Inkább ezerszer bántom magamat, mint őt. De tudom, hogy most muszáj megkeményítenem magam.

- Értem – felelte halkan. – Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon sajnálom mindazt, amit mondtam, és azt, hogy elküldtelek. Tudom, hogy nagyon megbántottalak. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem azért tettem, mert nem szeretlek. Mert igenis szeretlek, jobban, mint a saját életemet, és ez sosem fog megváltozni. Meg voltam ijedve, hogy örökre nyomorék és vak maradok, és nem akartalak magamhoz láncolni. Még fiatal vagy, nem töltheted az életedet azzal, hogy engem ápolj, nekem segíts. Nem akartam, hogy áldozatot hozz értem.

Itt már mindkettőnk szeme könnyes volt. Újból eszembe jutott az a beszélgetés, a reménytelenség és a bánat, ami egyik pillanatról a másikra az életemre telepedett, mint egy súlyos köpeny.

- Nekem nem lett volna áldozat – mondtam halkan.

- Tudom. Most már tudom. Ráadásul nem lettem nyomorék és a látásom is visszatért.

- Tehát ha még mindig tolószékben ülnél, és még mindig vak lennél, akkor nem jöttél volna el? – kérdeztem megint mérgesen.

- De igen. Szinte biztosra veszem, hogy eljöttem volna – felelte gyorsan. – Mindent megbántam, amit tettem, és amit mondtam.

- És miért most jöttél el? Miért éppen most? Miért nem hívtál azonnal? Vagy amikor már tudtál járni? Vagy amikor visszatért a látásod? Vagy amikor kiengedtek a kórházból? Miért most?

- Hát, én … szóval …

- Értem. Nem is kell válaszolnod – feleltem mérgesen. – Nyilván a drága családom elmondta, hogy találkozgatok valakivel. Igaz?

- Nos, igen. Elmondták. De esküszöm, hogy jöttem volna, csak mindig halogattam, mert féltem – tette hozzá gyorsan.

- Tehát miután hallottad, hogy találkozgatok valakivel, úgy döntöttél, hogy gyorsan idejössz és tönkre teszed az éppen induló kapcsolatomat? Megakadályozod, hogy esetleg boldog legyek mással?

- Ez így rémesen hangzik, és nem is teljesen igaz – emelte kezét védekezően maga elé. – Igen, gyakorlatilag emiatt jöttem éppen most. Tudom, hogy sokkal korábban kellett volna. De nem tudtam eldönteni, hogy inkább hagyjalak békén, vagy keresselek fel. Tudom, hogy inkább távol kellett volna maradnom, de azt is tudtam, hogy nem tudok nélküled élni. Mikor végre eldöntöttem, hogy mindent meg fogok próbálni azért, hogy visszafogadj, egyre csak halogattam, hogy ide jöjjek. Egyrészt először rendbe akartam szedni az életemet. Elkezdtem egy fotós tanfolyamot, és komolyan gondolkodom egy főiskolai kurzuson is. Másrészt rettegtem, hogy meg sem akarsz hallgatni és elküldesz majd.

- Szerettelek volna elküldeni – motyogtam.

- Sejtettem – felelte mosolyogva. – Nos, azt hiszem, hogy mindent elmondtam, amit akartam. Szeretlek és örökké szeretni foglak. Nagyon bánom, hogy elküldtelek és megbántottalak. Bármit megtennék, hogy visszaszerezzelek. Könyörgöm, adj nekem még egy esélyt.

Miért ilyen bonyolult az élet? Miért van az, hogy amikor azt hiszed, hogy minden rendbe jön, akkor felbukkan valami, vagy valaki, és mindent felkavar.

- Nem tudom, hogy mit mondjak – mondtam szomorúan. Utáltam azt a halványan pislákoló reményt, ami a szívemben megjelent. Nem szabad hinnem neki, nem szabad elgyengülnöm! Folyamatosan csak ezt mantráztam. De annyira szeretem, és olyan rég volt ilyen korán hozzám. Legszívesebben azonnal a nyakába ugrottam volna, és elmerültem volna az ölelésében. De nagyon félek. 

- Nézd, édesem, nekem az is elég, ha nem veted el azonnal az ötletet. Úgy értem, ha gondolkodási időre van szükséged, akkor bármennyit adok. Csak azt kérem, hogy gondold át. Én tényleg bármit megteszek, hogy kapjak még egy esélyt. Egy utolsó esélyt.

Éreztem, ahogy kezdek megnyugodni, egyúttal elgyengülni. Nem tudom, hogy mit tegyek, teljesen tanácstalan vagyok. Ezt meg kell beszélnem valakivel. A családomra és barátaimra ebben az esetben nem számíthatok, hiszen úgyis mindenki azt mondaná, hogy adjak még egy esélyt. Megvan! Aiden! Ő mindent tud rólam és Joshuáról. Talán ő tud tanácsot adni.

Azonnal fel akartam hívni. De nem küldhettem el Josh-t csak úgy, anélkül, hogy mondtam volna valamit neki.

- Lenne kedved bejönni? – mondtam hirtelen. Egyébként is nagyon régóta állunk már az ajtó előtt. Októberben, pizsamában ez nem túl jó dolog.

- Nagyon szívesen – felelte mosolyogva.

Kinyitottam az ajtót és Riót is behívtam.

            Büszkén figyeltem, ahogy körülnéz a lakásban. Láthatóan nagyon tetszik neki.

- Ez gyönyörű – mondta ámulva. – Minden annyira szép, és annyira jó az összkép. Otthonos, kényelmes, ízléses.

- Köszönöm – feleltem pirulva. – Mindenki segített egy kicsit. Én is nagyon szeretem ezt a kis házat. Kérsz valamit inni? Van még egy kis tea is, vagy üdítőt kérsz?

- Igen, köszönöm, a tea jól esne.

Megmelegítettem a teát, és bevittem a nappaliba, ahol Josh a földön ülve játszott a kutyával.

- Tessék, a tea – tettem le a csészét a kis asztalkára. – Nem bánnád, ha felmennék átöltözni? És egy gyors telefont is el kellene intéznem.

- Persze, menj csak – felelte mosolyogva. – Mi jól elleszünk Rióval.

            Ahogy felértem, beszáguldottam a fürdőszobába és pár perc alatt lezuhanyoztam. Majd nagyon gyorsan felöltöztem, és már tárcsáztam is Aiden számát.

- Halló? – szólt bele álmosan.

- Szia, Aiden. Nathan vagyok. Bocsánat, hogy felébresztettelek.

- Semmi gond. Baj van?

- Nem tudom. Képzeld, Joshua megjelent nálam ma reggel.

- Micsodaaaa? – kérdezte szinte kiabálva. – Ott? Nálad? Az a Joshua?

- Igen.

- És miért?

- Azt mondja, hogy szeret, mindent sajnál és szeretne még egy esélyt.

- Ez fantasztikus! – kiáltotta boldogan. – Ugye igent mondtál neki?

- Nem tudom, hogy mit tegyek – mondtam szomorúan.

- De miért? Szereted, és nem vagy boldog nélküle.

- Már éppen kezdtem magam jól érezni. És most idejön, mindent tönkretenni.

- Hiszen éppen azért jött, hogy mindent helyre hozzon – nevetett Aiden.

- Képzeld, a fülébe jutott, hogy randizok egy pasival.

- Tényleg? Kivel?

- Veled, te buta – nevettem.

- Azta! – kacagott ő is. – Bevették?

- Be bizony! És futótűzként terjedt.

Ezen aztán jót nevettünk. Majd részletesebben elmeséltem, hogy mi is történt ma reggel, miről beszélgettem Josh-sal.

- Figyelj, ez mind nagyon jól hangzik. Bár én nem ismerem a te Josh-odat, de szerintem komolyan gondolja – mondta Aiden végül.

- Szerinted kellene adnom neki még egy esélyt? – kérdeztem csodálkozva. - Ilyen egyszerű lenne?

- Miért kellene túlbonyolítani? Az élet túl rövid, hogy rágódjunk a döntéseinken. A megbocsájtás pedig egy nagyon szép erény.

- De mi van, ha megint megbánt?

- Mi van, ha nem? Mi van, ha életetek végéig boldogok lesztek? – mondta Aiden. – Nem tudhatod, hogy mi fog történni holnap, vagy jövőre. Ha nem bocsájtasz meg, akkor viszont biztosra veheted, hogy jó sok boldogtalan év vár rád. De legalábbis boldogtalan hónap.

- Szóval ragadjam meg az alkalmat?

- Pontosan ezt mondom.

- Akkor te is meg fogod ragadni az alkalmat, és randira hívod Lenát? – kérdeztem mosolyogva. Picit faggatóztam az elmúlt hét során, és kiderült, hogy neki is nagyon tetszik a lány. Nem akarok kerítőt játszani, de nagyon szeretném, ha összejönnének, így megpróbálom rábeszélni Aident, hogy minél hamarabb hívja el vacsorázni Lenát.

- Tusé – nevetett Aiden. – De tudod mit? Ha te adsz egy esélyt Joshuának, akkor elhívom.

- Tudod mit? Jó! – feleltem felszabadultan és boldogan. Miért ne adhatnék egy esélyt. Igaza van Aidennek. Az biztos, hogy boldogtalan lennék nélküle. Ha most legalább pár hónapra boldog leszek vele, már az is több mint a semmi.

- Ez nagyszerű. Talán lehetne egy dupla randink is – ajánlotta a barátom.

- Ennyire azért ne rohanjunk előre – feleltem gyorsan. – Félek. Mi lesz, ha megint összetöri a szívemet?

- Szerintem nem fogja. De ha mégis, már nagyjából ismered az utat, ami a gödörből kifelé vezet. Tudod, hogy minden csalódás megerősít. Már most erősebb és határozott vagy, mint korábban voltál. Mondom ezt úgy, hogy nem ismertem a korábbi Nathant, csak találgatok.

- Igen, tényleg igazad van.

- És nem kell azonnal fejest ugrani a kapcsolatba. Szépen lassan meg lehet próbálni felépíteni valamit. Ha esetleg menet közben úgy látod, hogy nem megy, még mindig ki lehet szállni.

- Mikor lettél te ilyen bölcs? – kérdeztem nevetve.

- Tudod te, hogy hány igehirdetést hallgattam végig életem során? – mondta Aiden is nevetve. – A karzaton nemcsak por ragad rám!

Még pár percet nevettünk, beszélgettünk, majd barátom rám parancsolt, hogy most már menjek vissza és beszéljek Josh-sal.

            A nappaliban Josh még mindig a földön ült és Rióval játszott. Ahogy beléptem, mosolyogva pillantott fel.

- Szia – köszönt. Gondolom, hogy megtörje a kínos csendet.

- Szia. Látom, jól szórakoztok.

- Tudod, hogy Rió mindig gondoskodik a mókáról – nevetett Josh.

- Az biztos – nevettem én is. – Le tudunk ülni egy kicsit?

Nem akartam tovább várni, szerettem volna minél hamarabb túlesni ezen.

Leültünk a kanapéra, Joshuán láttam, hogy idegesen tördeli a kezét.

- Az előbb beszéltem telefonon, Aidennel – kezdtem. Az arcát fürkésztem, amin hirtelen mindenféle érzelem futott át. Fájdalom, bánat, féltékenység, félelem és még pár, amit meg sem tudok most nevezni. – Aiden nagyon kedves barátom. Soha nem is volt semmi több. Ő ráadásul heteró, soha fel sem merült, hogy bármi is lenne közöttünk. Egyébként a rendelőnk recepciósával szeretne összejönni, aki egy nagyon kedves fiatal lány.

- De… ez… hű – dadogta tágra nyílt szemekkel.

- Ugye azt mondták neked, hogy randizok.

- I..igen.

- Én soha senkinek nem mondtam ezt. Ahogy mondtam, ez fel sem merült köztem és Aiden között. Bejött a rendelőbe, mert a kis tengerimalacának orvosi segítségre volt szüksége. Beszélgettünk, összebarátkoztunk, elmentünk meginni egy csésze teát. Most költözött a városba és nem ismert még senkit.

- Értem – mondta. De láttam rajta, hogy még mindig tele van kérdésekkel.

- Beszélgettünk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. Ezt látta meg valaki, és azonnal híre ment. Amikor anya felhívott, mérges lettem, hogy miért kell ilyen drasztikusan beleszólni az életembe, mindent kibeszélni a hátam mögött, amit csak teszek. Ezért hagytam, hogy saját maga vonjon le következéseket, és ezért nem javítottam ki. Később ezen Aidennel jót nevettünk, vagyis inkább ő, mert én még mindig mérgelődtem kicsit. Aztán tegnap vacsorázni voltunk, az ikrek éttermében. Ott már direkt rájátszottunk a dologra, hogy minél inkább úgy tűnjön, mintha randiznánk. Aiden még egy szál rózsát is hozott. De ez csak vicc volt.

Joshua tágra nyílt szemmel hallgatta, ahogy ezekről meséltem. Láttam az arcán, hogy egyre enyhül benne a feszültség. A végére kicsit el is mosolyodott.

- Ez nem semmi. De most már mindent értek.

- Nem akartam én semmi rosszat, csak kicsit megleckéztetni a családomat és a barátaimat.

- Szerintem rájuk is fér! Velem is nagyjából ugyanezt eljátszották, amikor a gyógytornászommal egy nap reggelizni mentem.

- Igen, tényleg. Arról hallottam is.

- Azonnal híre ment, gondolom. Sajnálom, hogy ha félreértetted! Peter, a gyógytornász nagyon sokat segített nekem, nagyon jó barátom lett a hetek során. Ő egyébként boldog házasságban él a férjével, aki gyermekorvos a kórházban, és szintén kedves barátom lett.

- Jól megkeverték a dolgokat. Kinek kell ellenség, ha ilyen barátai vannak – nevettem.

- Ahogy mondod – nevetett ő is. Majd visszatért a fő kérdéshez: - Mi lesz most velünk?

- Nehéz kérdés – ismertem be. – Egyrészt félek megint megnyitni a szívemet neked, mert mi van, ha megint összetöröd. Másrészt viszont Aiden azt mondta, és én is így gondolom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a döntéseinken rágódjunk. Ki tudja, hogy mi lesz holnap?

- Bölcs ember ez az Aiden – mondta Josh nevetve.

- Én is ezt mondtam neki. És tudod mit felelt? Azt mondta, hogy ahány igehirdetést ő végig hallgatott az élete során, nem is csoda. A karzaton nem csak a por ragad rá. Mert tudod ő orgonista.

Ezen aztán mindketten felszabadultan nevettünk.

- Remélem lesz alkalmam megismerni Aiden barátodat – mondta Josh kedvesen.

- Egészen biztosan lesz – feleltem. – Visszatérve a kérdésedre. Azt szeretném, ha lassan és óvatosan haladnánk. Fokozatosan. Sok mindent meg kell beszélnünk. Nekem az elmúlt hetek során kialakult az életem itt. Még ha nem is tökéletes, de az enyém. Itt ez a kis ház, a munkám. Nem szeretném feladni. Gondolom, hogy neked is van kötelezettséged San Franciscóban, és te sem szeretnéd feladni azt.

Josh csak ült ott, boldogan csillogó szemekkel.

- Nem kérem, hogy add fel az itteni életedet. Soha még csak eszembe sem jutott. Hiszem, hogy meg tudjuk beszélni, hogyan tovább. Három, jobb esetben két és fél órás autóút igazán semmiség. Ha akarjuk, bármit meg tudunk oldani.

- Akár még hajlandó lennél itt, a városban letelepedni? Vagy külön élnénk, és időnként találkoznánk? Hogy gondoltad?

- Nem szeretnék tőled távol lenni, semmi esetre sem. Ha együtt vagyunk, akkor minden percet veled akarok tölteni. Már persze amikor csak erre lehetőség van. Egyelőre még a tanfolyam pár hétig San Franciscóba köt, de utána már valójában semmi. Esetleg időnként oda lehet utazni, de ahogy mondtam nem nagy távolság.

- Mi lesz a munkáddal? Nem akartál fotósként elhelyezkedni? A nagyvárosban több lehetőséged van.

- Nem vagyok annyira rászorulva a rendszeres keresetre. Mondtam már korábban is, hogy jó befektetéseim voltak. Ha jókat fotózok, akkor eladom. Ennyi. Esetleg kiállítom. Nem nagyon gondolkodtam még el ezen. De az biztos, hogy ezzel nem lesz probléma.

- Értem. És ebben a kisvárosban jó lenne neked? Már ha közelben akarsz maradni.

- Természetesen a közeledben akarok maradni. Biztosan találok magamnak egy kis házat errefelé – felelte lelkesen.

Elszomorodtam. Ezek szerint nem tetszik neki ez a kis ház. Vagy nem akar velem élni. Vagy mindkettő egyszerre. Pedig egy pillanatra beleéltem már magam, hogy milyen jó lenne vele együtt itt lakni. Szerintem elég ez a ház kettőnknek is, nem olyan picike. A vendégszoba lehetne a dolgozószobája. De úgy tűnik, hogy ez a ház nem felel meg neki.

- Mi a baj? – kérdezte hirtelen. Biztosan észrevette rajtam, hogy elszomorodtam.

- Semmi. De tényleg.

- Édesem, kérlek, mondd el, hogy mi a baj. Látom rajtad – mondta, majd az államnál fogva felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem fontos, csak kicsit elszomorodtam, hogy nem tetszik neked ez a ház – ismertem be.

- Hogy micsoda? Imádom ezt a házat. De most komolyan. Annyira kellemes, olyan otthonos. Gyönyörűen van berendezve. Az ember az első pillanattól kezdve jól érzi itt magát.

- Akkor miért nem akarsz itt lakni?

- Hogy itt lakni? Én? – kérdezte meghökkenten. – Ezt komolyan kérdezed?

- Persze. Hiszen saját házat akarsz venni.

- De kicsi, én nem is mertem álmodni arról, hogy hozzád költözhetek! Istenem, ha tehetném, azonnal ide is költöznék. Bár még nem láttam az egész házat, de ez a nappali valami hihetetlen. Imádom.

- Komolyan mondod? – kérdeztem boldogan.

- Hát persze! Ha engeded, akkor minden szabad percemet itt töltenék – felelte. Majd a kezemért nyúlt. Milyen jó érzés volt újra az érintését érezni. – Nathan. Megtisztelsz engem azzal, hogy adsz még egy esélyt? Hogy bebizonyítsam, hogy mindennél jobban szeretlek? Megpróbáljuk újra felépíteni az életünket?

Na, Nathan, most vagy soha. Itt a mindent eldöntő kérdés. Aiden szavai kúsztak az agyamba: az élet túl rövid, hogy a döntéseinken rágódjunk.

- Igen – feleltem egyszerűen.

- Igen? – kérdezte vigyorogva.

- Igen. Próbáljuk meg.

- Köszönöm, édesem. Ígérem, hogy nem fogod megbánni! – mondta. - Megengeded, hogy megöleljelek?

Válasz helyett én öleltem meg. Végre, újra a karjaiban. Végre újra érzem a jól ismert illatot. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Közben szomorúan állapítottam meg, hogy mennyire lefogyott.

            Hosszú percekig ültünk összeölelkezve a kényelmes kanapén. Kis idő múlva Rió is csatlakozott hozzánk. Ez a boldogság. Mintha évek óta nem éreztem volna. Persze valójában csak hetek voltak.

- Lenne kedved enni valamit? – kérdeztem hirtelen, mert rápillantottam az órára és láttam, hogy már dél van. Hihetetlen, hogy elszaladt ez a pár óra!

- Mi az hogy! Nagyon éhes vagyok – felelte Josh. – De előbb szeretném látni a ház többi részét is. Lehet?

Kitörő örömmel mutattam meg neki a házat. Lelkesen magyaráztam, hogy mit szeretnék még beszerezni. Nagyon boldog voltam, hogy neki is voltak apró javaslatai, de azok teljesen illeszkedtek az én elképzeléseimhez.

A hálószobát kicsit félve mutattam meg. Egyrészt mert remélhetőleg hamarosan az ő hálószobája is lesz. Másrészt pedig mert pont ettől tartottam picit. Lassan szerettem volna haladni. Valószínűleg teljesen egymásra vagyunk hangolódva, mert Josh azonnal megérezte a habozásomat:

- Édesem, ne légy zavarban. Megbeszéltük, hogy lassan haladunk. Csak akkor jövök be ebbe a szobába, ha az új kapcsolatunk eléri azt a pontot. Amikor készen állunk rá. Nem foglak lerohanni, ahogy eddig sem tettem.

Ebben igaza van. Mindig kivételesen türelmes volt, soha nem siettetett semmit.

- Köszönöm – feleltem hálásan.

- Nincs mit – mondta mosolyogva. – Egyébként gyönyörű szoba, nagyon szépen berendezted.

A következő volt a vendégszoba.

- Ha gondolod, ez lehet a dolgozószobád. Bár nem tudom, hogy mire van szüksége egy fotósnak, de Robert miatt tudom, hogy rengeteg cucc kell. Bár Robnak műterme is van – mondtam elgondolkodva.

- Ez a dolgozószoba tökéletes lenne. Nem biztos, hogy szükségem lesz műteremre. De ha mégis, később ráérünk megfelelő helyet keresni. A felszerelésnek, számítógépnek viszont mindenképpen jó lenne egy szoba. Nagyon örülnék, ha ezt berendeznénk. Még neked is jutna hely benne egy asztalnak.

Csodás ez a tervezgetés. Már egyedül is rendkívüli módon élveztem, de kettesben még jobb.

Érzem, hogy minden rendben lesz.

bertokt