Hemingway mellett - Mrs. Jung-Cook

1915. május

- Giiiiiiil - hasította keresztül Oak Park konzervativizmusban megszilárdult levegőjét Teo kiáltása. Majd úgy repült rég nem látott barátja széttárt karjaiba, szinte ledöntötte a lábáról. Két teljes hónap hiányát próbálták kiölelni egymásból.
- Teo... - fúlt el Gil hangja.
- Annyira hiányoztál. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni nélküled.
- Nekem is hiányoztál, plüssmaci - vigyorgott bele barátja megszélesedett vállaiba. Megragadta a két kart, és kicsit távolabb tolta magától. Most már fel kellett néznie rá. - Hogy az istenbe lettél ilyen magas, ennyi idő alatt?
- Ugyan, nem vagyok én magas... csupán néhány inch a különbség - nyomott barackot a másik fejére. Gil morogva tolta el Teo kezét.
- Azért nem kell már rögtön szemtelenkedni!

- Jaj, Gil, annyira vártam már ezt a napot! És hogy tényleg megtetted, hogy meg tudtad tenni! - áradozott folyvást Teo, egyszerűen nem fért meg a boldogság a szívében. Gil csak mosolyogva hallgatta, de az ő lelke is repesett.
- Mr. és Mrs. Jung-Cooknak köszönhetjük, ők segítettek elintézni.
- Akkor a világ összes hálája szálljon erre a Mr. és Mrs. Jung-Cookra, hogy kiszabadítottak azok közül a falak közül - lelkendezett tovább Teo, csokoládé tincseibe belekapott a könnyű szél, és kócosra borzolta azt.
- Gyerünk, már várnak minket! - adta ki a parancsot Gil.
Teo végre hátat fordíthatott az Oak Park Orphans Home épületének, úgy ahogy azt Gil már márciusban megtette. Együtt indultak el az úton, mely az új életükbe vezetett.

Teo megilletődve követte a barátját, ahogy befordultak a Forest Avenue-ra. Járt már jó párszor kint, a városban, most mégis idegennek tűnt számára ez a világ. A széles út mellett hatalmas házak sorakoztak, tisztes távolságban egymástól. Köztük gondozott zöld pázsitok, színes virágágyak bújtak terebélyes fák hűs árnyékába. Teo hirtelen picinek érezte magát mellettük.
- Hű, Gil! Ez a Mr. és Mrs. Jung-Cook György király rokonai, vagy mi? - hüledezett az épületek luxusát látva.
- Nem, annyira nem - kuncogott barátja túlzásán. - De valóban van köze a nevüknek a megye nevéhez, szóval elég jelentős család. Na itt is volnánk - fejezte be a mondatát Gil.
Mit is tudhatott Teo az igazi, királyi gazdagságról. Itt előtte csupán egy tehetős család otthona állt. De az ő szemében ez is elérhetetlen kényelemnek és pompának tűnt.

Egyik ámulatból a másikba esett Teo. Ahogy az agya befogadta a látványt, még lépni is elfelejtett, egy pillanatig úgy maradt, abban a pózban.
A ház két teljes emeletből, és egy romantikus manzárdból állt. Az egyenes felületeket teraszok, és kiugró előtetők szabdalták, melyek szélén fehér korlátok futottak végig, mint a csipkeszegély előkelő hölgyek blúzán. Súlyukat karcsú, fehér oszlopok tartották.
A külső faburkolatot pasztelzöldre festették. Teót a Mitchigan-tó víztükrére emlékeztette, amikor egyszer régen, egy hideg téli napon kirándulni vitték őket a partjára.
Az ablakkeretek, a szegélyek mind hófehéren világítottak a sápadtzöld burkolat mellett. A padozat és az alsó szint fala acélkékben pompázott. Mindez a csoda egy hatalmas kert kellős közepén állt, amely kert buján ontotta magából a növények végtelen zöld árnyalatait.
- Gyere már - húzta meg Gil Teo ingjét. - Mrs. Jung-Cook már biztosan vár minket.

Teo torkában a gombóc egyre nőtt, ahogy közeledtek a házhoz. Gil nem a főbejárathoz ment, hanem megkerülte az épületet a kavicsos úton. A hátsó terasz felől léptek be a hűvös konyhába. Teo megilletődve követte a barátját. Szorosan a háta mögött lépdelt, mintha Gil meg tudná őt védeni mindentől.
- Jó napot Mrs. Brown! - köszönt illedelmesen Gil a kályha mellett tüsténkedő testes asszonynak. Teo is elmotyogott egy halk jónapotot Gil vállán keresztül.
A szakácsnő, ahogy meglátta Teo ijedt és vékony ábrázatát, sopánkodva csapta össze a tenyerét. Tüstént két jókora pohár tejért fordult a kamrába.
Teo előremerészkedett, és Gil mellé állt. Félénken pislogott a barátjára.
Mrs. Brown két csuporral tért vissza. A fiúkra nézve arcán hatalmas mosoly terült szét, kivillantva fehér fogait a sötét bőréből. Biztatásnak szánta.
- Olyan véknyak vagytok, tessék, na, igyátok csak meg! - közben letette az asztal szélére a kezében tartott bögréket.

A lépcső felől cipősarkak finom kopogása hallatszott. Teo egyre nagyobb feszültséggel szorongatta a kis motyóját, amivel elbocsátották az árvaház falai közül.
- Asszonyom... - hajolt meg Gil, amint meglátta a belépőt. Teo is biccentett, de közben annyira megragadta a látvány, hogy úgy felejtette magát félig-meddig a tiszteletet adó pozícióban. A nő olyan volt, mint egy lágy tavaszi szellő Oak Park tulipánjai fölött. Nem volt már éppen fiatal, de egyfajta nyugtató báj lengte körül. Finom arcvonásai voltak, látszott rajta, hogy drága kencékkel ápolja a bőrét.
- Ő itt Teo? - fordult a kérdésével a még mindig hajlongó Gil felé.
- Igen, Mrs. Jung-Cook.
- Igazán helyes fiatalember - mérte végig Teo karamell szépségét. - Igazad volt Gil, örülök, hogy nálunk van, és nem abban a szörnyű intézményben. Bár lehetne lehetőségem arra, hogy mindegyik gyereket kihozzam onnan!

Teót meghökkentette az őszinte szomorúság ennek az úri hölgynek a tekintetében.
- Miután Mr. Herbert odalett, végül is nem volt annyira rossz - pislogott a földre Teo. Mrs. Jung-Cook szíve majd meghasadt, ahogy látta a fiú arcán a tengernyi fájdalmat átsuhanni.
- Bízom benne, itt jobb sorotok lesz.
A fiúk bólintottak, de egyre a kitöltött tejet figyelték. Mrs. Jung-Cook észrevette az érdeklődést.
- Mariah, hozz a süteményből is! Tejet hogy lehet inni anélkül? - mosolygott a fiúkra. - Na, gyertek közelebb. Mire vártok, nem issza meg magát! - bátorította őket.
Teo a földre engedte a batyuját, és a bögréért nyúlt. Hatalmas kortyokban engedte le a torkán a finom, hűvös tejet. Sötét szeme csak úgy ragyogott a porcelán fölött.

Közben Mariah jókora tányér süteményt is eléjük tett.
- Csak bátran! - adott engedélyt Mrs. Jung-Cook. Valahogy érezte a fiúk félénkségén, hogy abban az árvaházban mindenre engedélyt kellett kérniük. Teo először óvatosan kóstolta, aztán nem tudott betelni az izlelőbimbóit elárasztó édes ízzel. Úgy evett, mintha nem lenne holnapja. Gil kicsit udvariasabban és visszafogottabban fogyasztotta az elé tett ételt. Enyhe aggodalommal pislogott fel az asszonyára Teo evési stílusára tekintettel, aki gyakorlatilag teletömte az arcát a puha édességgel. De Mrs. Jung-Cook egyáltalán nem nézett haragvóan a fiúra, sőt. Mariah-hoz lépett, és halkan odasúgta neki:
- Szerencsétlenek, még enni sem kaptak ott normálisan.
- Olyanok, mint az ujjam, asszonyom - mutatta fel Mariah a dundi kisujját. Mrs. Jung-Cook elnevette magát, ugyanakkor szíven is ütötte a kegyetlen igazság, hogy Mariah ujja még a fiúk vézna testénél is vastagabb volt.

- Csomagolja be nekik a maradékot - intett a tál felé. Majd visszafordult az asztalhoz. - Gil, kérlek mutasd meg Teónak a szállásotokat. Sajnálom, hogy csak egy ilyen szerény hajlékot tudok adni. De Mariah-nak már fáj a lába, neki kell a lenti szoba, a legkisebb fiam meg belakta az egész manzárdot.
- Kérem ne szabadkozzon, asszonyom! Már ez is sokkal több, mint amit valaha kaptunk. Nagyon szerencsések vagyunk, nem tudunk elég hálásak lenni önnek - darálta Gil, miközben Teo csak bólogatott, mert annyira tele volt a szája, nem tudott megszólalni sem.
- Ugyan, Gil, ez nem sok. Tessék, vigyétek el a süteményt, jó lesz ozsonnára - nyújtotta a kis csomagot a fiúknak. - Vacsorázni meg gyertek hétkor, Mariah készít nektek valamit - bocsátotta őket útjukra, majd csendes szomorúsággal fordult az ablak felé, és figyelte a két fiú távozó alakját.
- Mariah... - szuszogta. - Hát még mindig van ennyi gonoszság a Földön?

A két fiú boldogan fordult ki Mariah konyhájából és könnyed léptekkel célozták be a kert végében megbújó apró épületet.
- Úfiften, ef mennile finom - pöszéskedte Teo, mert a kezében lévő maradék darabkát is a korábbiak tetejébe nyomta. - Kérek még! - vigyorogta a barátja felé, mikor végre sikerült lenyelnie a szájában forgatott falatot.
- Később Teo, ki fogod hányni, és akkor kár volt beléd - zárta rövidre Gil.
Teo duzzogó arccal követte a barátját be a kis házikóba.
- Igyál egy kis vizet, mert a végén még megfulladsz itt nekem - nyújtott felé egy bádogcsuprot. Teo lelkesen fogyasztotta el a folyadékot, csak utána kezdett körülnézni jövendő lakhelyén.

A ház asszonya elgondolkodva álldogált továbbra is a konyha ablakában, pedig már nem látta őket. A pázsiton bólogató gömbkrizantémok kerek fejét figyelte elmerülten.
Elisabeth Anne Cook, ahogy egykor leányként szólították, hű volt családja értékrendjéhez, mind tettben, mind érzelemben. És valóban, ahogy Gil említette, bizony nem volt véletlen a vezetéknevének összecsengése a megyéjével, hiszen szoros rokoni szálak fűzték a névadó John Pope Cookhoz.
A közeli és távoli rokonai főleg Springfieldben éltek, ahol Elisabeth a lánykorát is töltötte, és ahol később John papa maga is polgármester volt. Emberséges szívét is tőle örökölhette, a papa jelentős szerepet játszott az Unió tábornokaként a rabszolgák felszabadítása miatt indított háborúban. A család tagjai mindig büszkén mesélték a Fort Donelson-i csatát, amivel elősegítette az északi csapatok győzelmét.
Aztán Elisabeth megismerkedett a fess és tehetős Jacob Junggal, egy kereskedő család sarjával, akivel ide költöztek Oak Park festői negyedébe.

- Azt ez nem az a félvér gyerek, asszonyom? Tudja jól, az Edwards házból - szólt a háta mögül a testes szakácsnő.
- Bizonyára az, Mariah - fordult vissza Elisabeth az ablaktól.
- Mekkora botrány vót belőle, emlékezik? - kelt fel nagyokat szuszogva Mariah.
- Hát hogy is felejthetném el! Nem sokkal azelőtt történt, hogy az én kis Johnny-m hírt adott magáról. Sosem gondoltam volna, hogy három, majdnem a férfikor küszöbét átlépő gyermek után még egy kis aprósággal áld meg az isten!
- De anná szebb lett, minné többet váratott magára a mi John úrfink, nem gondolja, asszonyom?
- Meghiszem azt! Akkor nagyon meglepődtem, de most már nem bánom, hogy így, hajlott korunkra is van egy fiú a háznál.
- Nemsoká kireppen ő is a házbú - jegyezte meg a szakácsnő, miközben eltakarított a fiúk után.
- Ne is mondd, Mariah! Itt van a nyár a kertek alatt - sóhajtott Elisabeth. - A nyaralás mindig olyan gyorsan telik, imádok a Tahoe-tónál lenni a fiaimmal. A nagyokat úgyis rég láttam már. Remélem Joseph meglep valami jó hírrel az idén.
- Jaj, asszonyom, babázna má meginn...

Elisabeth elmosolyodott az unoka reményteli érkezésére. Majd gondolatai visszatértek Teo botrányára. Mintha Mariah is ezen elmélkedett volna, meg is jegyezte:
- Mi is vót az apja? Valami kínyai, vagy mi?
- Nem, úgy emlékszem j-vel kezdődött az ország neve, ahonnan származott. Igen csinos ember volt, nem csoda, hogy az az Edwards lány úgy belehabarodott.
- Végű azt nem úgy vót, asszonyom, hogy megjelent a férfi, és el akarta vón vinni a lyányt?
- De, úgy volt. Mrs. Edwards szinte szó szerint páros lábbal rúgta ki a házukból. Aztán mit csinálhatott volna, hát haza ment Kim úr.
- Azt akkó jobb élete lett így? Hát a szegény gyereken csattant az ostor, nem? Azt még a nevüket is sajnálja attó a szerencsétlentű - morgolódott Mariah. - Mrs. Edwards gonosz egy némber, én aztat mondom...
- Jaj, tudom! - csapott a homlokára Mrs. Jung-Cook, félbeszakítva a sopánkodást. - Japán! Azt hiszem japán volt. Egyáltalán van olyan ország? Van, ugye, Mariah?
Mariah csak bólogatott, de fogalma sem volt róla. Meg mit is érdekelték ezek a távoli dolgok őt, maximum Chicagóig gondolt el.
- Csirkebecsinált jó lesz vacsorára, asszonyom? - tért át értelmesebb témára, és már neki is kezdett az előkészületeknek.

*

Egy hónap elteltével Teo majdnem mindent megtanult a ház körüli teendőkből. Annyira lelkes és hálás volt az új helyéért, hogy képes volt kora hajnaltól akár késő estéig is gürcölni, csak hogy megbecsüljék, és még véletlenül se törjék szét bizonytalan kis jégpáncél kastélyát. Mert annak érezte a helyzetüket, vékony kis csodának, és rettegett, hogy valami egyszer léket üt rajta.
Mrs. Jung-Cook töretlen lelkesedéssel nézett végig a kertjén.
- Ez valami csodálatos, Teo! Isteni szépérzéked van. Egyszerűen nem is hiszem el, hogy ilyen kertet varázsoltál nekem! Sosem próbáltál festeni?
- Nem, asszonyom. Inkább a fényképezés érdekelne.
- Igazán? - érdeklődött Mrs. Jung-Cook.
- Nagyon tetszik, ahogy a fotó megragadja a pillanatot és fogva tartja azt. Képzelje csak el, hogy ha én már rég nem leszek, mondjuk ötven, vagy hatvan év múlva, akkor is egy tizenhat éves Teo fog mosolyogni arról képről, amit elkészítenék... Ó, bocsánat, asszonyom, elragadtattam magam - pirult el Teo Mrs. Jung-Cook meglepett tekintetétől.
- Nem-nem, semmi gond. Nem azért lepődtem meg, hanem azon, hogy milyen érdekesen látod ezt az egyszerű technikai találmányt. Egy művész lakik benned, Teo.
- Köszönöm, asszonyom - válaszolt a fiú, és tovább kapálta a kis ágyást a rózsatövek körül. Nem vette észre, hogy a terasz árnyékában ringó hintaszékből sötét szempár méregeti görnyedő alakját.
- Teo! - szólt neki Gil. - Hozd már ki a szerszámos bódéból a kalapácsot, meg néhány szöget. Látom, itt a lépcső alatt meglazult egy deszka.
- Nahát, Gil, te még ezt is meg tudod csinálni! - csapata össze a tenyerét Mrs. Jung-Cook. - Igazán áldás vagytok nekem itt, a ház körül.
- Köszönöm, asszonyom. Ön nagyon kedves - szerénykedett Gil.
- Ez nem kedvesség, ez igazság. Na, megnézem Mariah-t, hogy halad a vendégség előkészületeivel.
Mrs. Jung-Cook elindult felfelé a kék lépcsőkön, és már a teraszajtóól kiáltotta a szakácsnője nevét.

Teo letámasztotta a kapát, és elindult hátra a sufni felé a kérésnek megfelelően, aprókat bicegett, ha a jobb lába került sorra.
A sötét szempár gazdája, mintha csak erre várt volna, azonnal felugrott a hintaszékből. Próbálta céltalan sétának beállítani a határozott közeledését Gil felé. Lebaktatott a lépcsőkön majd, megállt a lógó deszkát vizslató fiú mellett.
- Á, John úrfi - vette észre Gil.
- Téged már láttalak a tavaszi szünetben, de az ki? - biccentett abba az irányba, ahová nemrég Teo távozott.
- Teo. Olyan nekem, mintha az öcsém volna. Együtt nőttünk fel az árvaházban, John úrfi.
- Ő olyan másmilyen. Túlságosan...
- Szép, úrfi? - kérdezett vissza, felpillantva a fiatal urára Gil. Az úrfi szeme kikerekedett, és egy pillanatig levegőt venni is elfelejtett.
- Nem. Nyomorék - vetette végül oda szigorú pillantással.
Gil nem szólt, csak lenyelte a sértést, ami szeretett barátját érte. Az árvaházban tört már be ilyenért orr, de most mégsem öklözhetett a fiatalúr jóvágású arcába.
- Igen, úrfi, az - suttogta maga elé, és folytatta megkezdett munkáját.
John zavartan megvakarta a tarkóját. Megfordult, és abban a pillanatban szembe találta magát a visszaérkező Teóval. Egy pillanatra egymásra meredt a két fiatal.
- Üdvözlöm, John úrfi - biccentett felé Teo, és nem akarta, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy bizony a legfiatalabb ura a háznak elég jóképű. John még vetett rá egy méricskélő pillantást, majd szó nélkül megfordult, követte anyját a konyhába.

- Itt vannak a szerszámok - tette le Teo Gil mellé a kezében tartott eszközöket. Arcára egészséges pírt húzott a nyár festőecsete, vagy az előbbi találkozás, ha lehetett, még szebbé téve őt ezzel.
Gil a dolgos kezéért nyúlt, és megszorította. Talán ezzel a mozdulattal akart Teótól bocsánatot kérni az úrfi metsző szavaiért. Nem tudta, hogy hallotta-e azokat a barátja, nem is akarta felhozni neki. Elég volt egy kedves érintés. Megfordította a kecses kacsókat. Tekintete aggódóvá vált, Teo tenyerén egyértelműen látszott a fizikai munka nyoma. Már férfias kérgek kezdték szabdalni az amúgy különösen finom bőrét.
- Ne aggódj, ez igazán nem nagy ár, azért hogy itt élhetünk - mosolygott töretlenül Teo. Majd Gil álla alá nyúlt, és sötét szemeibe mélyedt. - Már itt vagyunk egymásnak, Gil! Van fedél a fejünk felett, van étel a tányérunkon, és nem bánt minket senki. Mi ez, ha nem a paradicsom maga? Nagyon szerencsések vagyunk, hogy összefutottál Mrs. Jung-Cookkal a piacon.
Teo tudta, hogy hogyan kell Gil lelkét visszarántani a depressziója sötétségéből. Talán ő volt az egyetlen, aki képes volt erre.

*

A hetek gyorsan peregtek a fiúk szorgalmas ujjai közt. A Jung-Cook család Kaliforniába készülődött. Mr. Jung-Cook előállt az automobillal, John az ajtóból figyelte.
- Hé, Teo! Segíts anyámnak a bőröndökkel! - kiáltott ki a kertbe.
- Igen, John úrfi, jövök! - indult el a ház felé Teo, abbahagyva a száradt szirmok szedegetését a rózsákról. Gil felkapta a fejét a hangra, majd felpattant a szerszámai mellől, és Teót beelőzve állt meg a lépcső alján, melynek tetejéről John úrfi figyelt összefont karokkal.
- Majd én, úrfi...
- Teót kértem! - dörrent John. Gil nem tudott mit tenni, beharapta az ajkát, és hagyta, hogy Teo küzdjön meg a bőröndökkel.

Nem tudott kiigazodni az úrfi hepjén. Szemtől szembe olyan durva volt Teóval, mint a lópokróc, vagy ha szóba került, nem hangzott el sértés nélkül a neve a szájáról, viszont Gil nagyon is jól látta azokat a pillantásokat, amit titokban vetett fiatal gazdája a barátjára. Mint most is.
Teo biccentett, ahogy elhaladt John mellett, be a házba. John feje követte a mozdulatait, majd mintha a tekintete Teo hátára ragadt volna, egészen addig bámulta, míg a fiú vissza nem érkezett Mrs. Jung-Cookkal.
- Köszönöm Teo, eddig elég lesz. Majd John beteszi a kocsiba. Még hogy te cipeld le a lépcsőn a fájós lábaddal!
John horkantva nézett anyjára, amiért az elrontotta a kis szórakozását. Teo látta az úrfi haragját a szép arcán, és éppen szabadkozni kezdett volna, nehogy baj legyen belőle, de Gil termett a lépcső tetején, és kivette a kezéből a nagy táskákat.

- Segítek, asszonyom, ne az úrfit dolgoztassuk - mosolygott Johnra, majd készségesen maga elé engedte Mrs. Jung-Cookot és vidám csevegésbe kezdett vele az időjárásról. John végigmérte Teo megszeppent alakját.
- Aztán rendben legyen minden, mire anyámék visszajönnek! - mordult rá.
- Az úrfi talán nem tér vissza?
- Nem, én egyenesen az iskolába megyek. De mit érdekel ezt téged? - kérdezte Teótól villanó tekintettel.
- Elnézést, fiatalúr - somolygott magában Teo, mert tudta, hogy John utálta, mikor lefiatalurazta, utalva ezzel a pár hónapos korkülönbségükre. - Jó utat kívánok!
John felvetette a fejét, és öles léptekkel indult az automobil felé. Teo nem tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy szomorú legyen, amiért nem látja majd karácsonyig.

A nagy ház elcsendesedett, Mariah kihasználta az alkalmat, és általában órákat szunyókált a terasz hintaszékében.
A két fiú is lazított a munkatempón, egy kicsit később keltek, mint általában szoktak. Kivéve ezen a reggelen, amikor Gil szeméből elég korán kipattant az álom.
- Teo... megtennéd, hogy nem fúrod ki az oldalamat?
- Hm? Mire vagy kíváncsi? - kérdezett vissza még az álma küszöbéről.
- Én semmire, de úgy áll a farkad, mindjárt lyukat ütsz a bordáimba!
- Jaj, bocsáss meg! - ébredt fel egy pillanat alatt Teo, majd hátat fordított Gilnek, és a takaró alá rejtette a kora hajnali merevedését. - Már nem kéne veled aludnom, Gil!
- Meg ne próbáld! - ellenkezett Gil, és hátulról átölelte, majd még a lábát is átvetette a barátja derekán. - Te vagy az én plüsmacim! Kivel álmodtál? - kérdezte még meg, miután elrendezte kettejük helyzetét, és annyira az ölelésébe fonta Teo testét, amennyire csak tudta. Teo hallgatott.

- Csak nem az úrfi tetszik neked? Tudod, vigyáznunk kell, ha kipenderítenek minket innen, mehetünk az utcára koldulni!
- Tudom, Gil. Nem szarunk oda, ahonnan enni kapunk - válaszolta Teo komoran.
- Így van. Na gyere, aludj még egy kicsit. Van még egy kis idő reggelig.
Teo hagyta, hogy Gil az alsóruházata nyakába fúrja a fejét, és nemsoká hallotta, ahogy ritmusos, halk szuszogásba kezdett. Ő csak forgatta a sötét szemeit a sötét szobában, és az úrfi szépen metszett arcára gondolt.
- Hja... - sóhajtotta. Tudta, hogy igaza van Gilnek. Jobb, ha messziről elkerüli. Amúgy sokat van a fiú távol, csak azt a néhány hét iskolai szünetet kell ügyesen megoldania.

Úgy érezte, nem fog tudni többet aludni, aztán mégis elnyomta valami szendergés féle. A kakas kukorékolása ébresztette mindkettőjüket. Gil nyújtózott egyet, majd lehenteredett Teóról.
- Gil... volt egyszer az a furcsa érzésed, emlékszel? Meséltél róla egy pár szót. Tudod, miután nem is zaklatott nagyon többet...Aztán meg történt vele, ami történt...
Gil elsápadt. Már jó idő eltelt, hogy senki emberfia nem nyúlt hozzá illetlenül, de ő még mindig elevenen érezte az orrában Mr. Herbert illatát, a szorítását a csípőjén, a belé hasító fájdalmat.
- Az... valóban szokatlan volt. De miért akarod tudni?
- Csak úgy, kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet? - Teo felült, és kisgyerekes módon lelógatta a lábait az ágy szélén. Még kicsit lóbálni is kezdte.
- Mi lehet milyen?
Teo nem válaszolt, csak beharapta az ajkát, és elfordult egy kicsit a barátjától.
- Ó, te arról álmodtál, hogy az úrfi bejátssza neked a dákóját? - nevetett fel Gil a barátja szemmel látható és hajnalban oldalbordával érezhető vágyán.
- Én nem konkrétan rá gondoltam... - pirult bele Teo az aprócska hazugságába.
- Hát akkor kire? Josuhára, és a kék szemeire? - kuncogott tovább Gil Teo nyilvánvaló zavarán. Teo feltérdelt az ágyra, és csiklandozni kezdte piszkálódó barátját.
- Nem! A széles hátára, arra. A vádlián megugró izmokra, mikor rohant a labda után. És a kétségbeesett arcára, amikor te, Gil Young, leteperted, mert beszólt a legjobb barátodnak.
Tekintetük összeakadt egy pillanatra. Abbamaradt a csikizés, Gil nevetése is furcsa hüppögésbe fordult. Teo arcán sem volt már mosoly.
- Gyere ide, kis hülyém...
Teo engedett a húzó karoknak, és Gil mellkasára ejtette a fejét. Így maradtak egészen addig, míg munkára nem hívta őket a reggel.
- Na, gyerünk lustaság! Dologra! - paskolta meg a rajta pihegő hátat Gil. - Szolgáljuk meg Mrs. Jung-Cook jóságát!

*-*
Aki olvasta a Mardi Gras c. novellámat itt, Mamzinál, az kaphatott már betekintést Jin életébe. Most egy pár pillanat erejéig Teo világából hoztam ízelítőt, mielőtt még találkozott volna a csodálatos Jinnel. Ha kíváncsi vagy kettejük történetére, irány a „Hemingway mellett", ami immár külön kötetben folytatódik.
*-*

BerthaTheBrightOne