Magic Shop – I’m fine      

JK

A másnapos reggelek nehéz ködében ébred az agyam, ami most gyakorlatilag egy vödör takony állagára hasonlíthat, annyi viszkibe pácoltam tegnap. De az a mondat, és a szeme, és a szája... És egy emlékkép, ami valamiért a koponyám belsejébe tapadt: Hyungie megnyalja az alsó ajkát a nyelvével, és látom a nyálától nedves száját, ami rózsaszín, és puha... és nekem be kell csuknom a szemem, nehogy lekapjam. Én! Egy pasit! Nyögök egyet erre a gondolatra, de sajnos be kell vallanom magamnak, képtelen vagyok neki ellenállni.
Ha fiú, ha nem fiú, egyszerűen megőrjít.

Isteni illat töri át a részegségem ködét, imádom a sülő tojás szagát. Mélyet szippantok belőle, valódinak tűnik, nem csak álmodom. De hogy lehet? Egyedül élek ebben a nyomorult lakásban. Talán valamelyik szomszéd készít reggelit? Nem, ez annál erősebb. Akkor anyám... Anyám? Ha anyám még itt van, akkor az egészet csak álmodtam, a vacsorát, a színházat, a barbecue-t, Hyungie száját. 

Hyungie! Pillanat alatt pattanok a fekvő helyzetemből ülőbe, és esküszöm, majdnem ki is józanodom. Óvatosan fordulok a konyha felé. És ott van. Látom a szőke haját, és hallom azt is, hogy elkezd dudorászni, mintha a világ leg-kibaszott-természetesebb dolga lenne az, hogy omlettet süt a konyhámban! 

Úristen! – kapok a számhoz, akkor lehet, hogy megcsókoltam, tényleg? Vagy mást is csináltam vele? Lenézek magamra, de a tegnap esti ruhaszett teljesen csorbítatlan, akkor valószínűleg olyasmit nem csináltunk, amihez vetkőzni kellett volna. Ettől kicsit megnyugszom, de a csókkal kapcsolatban továbbra is bizonytalan vagyok.

Megköszörülöm a torkomat, míg felállok a kanapéról, és a konyha felé indulok. Hyungie megpördül a saját tengelye körül, először egy meglepett tekintetet vet rám, majd elmosolyodik. Én esküszöm, úgy látom, hogy ragyog, hogy a lénye beragyogja az én konyhámat. 

Megrázom a fejem, és mormolok neki egy jóreggeltet.
– 'Reggelt, Jaja-jagi– válaszolja.
– Kérsz kávét? – lépek a pulthoz, és előveszek a fölöttem lévő szekrényből egy kapszulát.
– Nem szeretem a kávét – mondja, miközben elkezdi mellettem apróra vágni az újhagymát.
– Nem szereted se a kimchit, se a kávét, milyen ízlésed van neked?
– Szerintem jó – búgja, és közben rásimítja a tenyerét a fenekemre, de épp csak egy óvatos mozdulat erejéig, majd mintha rajtakapták volna cukorka csenésen, rácsap egy férfiasat, afféle haveri seggrepacsit. 

Nálam kábé hamarabb fő le a kávé ettől a mozdulatától (és itt inkább gondolok a simogatására), mint a valódi kávéfőzőben. Édesistenem, ha még elkezd nyomulni is rám, én biztos nem tudok ellenállni... Várjunk csak! Hogy mi? Hyungie, akiről ugye tegnap óta tudjuk, hogy a fiúkat szereti, itt van a konyhámban és az én seggemet csapkodja? Akkorát dobban a szívem a felismeréstől, hogy rá kell szorítanom a tenyeremet a mellkasomra, mert azt hiszem, rögtön kirepeszti a bordáimat.

– Futnom kell... – nyögöm ki –, el kell mennem futni, (mielőtt teljesen megőrülök.) – teszem még hozzá magamban.
– De mi lesz a reggelivel? – fordul felém, mint egy házsártos feleség, és még a kezét is a csípőjére teszi. Beleröhögök a kávémba, és úgy, de úgy megcirógatnám azt a szép arcélét!

Meglepődök a saját vágyaimon. Mintha Jimin tegnapi mondata átszakított volna egy gátat bennem, és most emiatt kontrollálatlanul öntenek el az érzéseim, pont úgy, mint egy áradás a figyelmetlen falut.

– Tegnap annyit ittam, hogy futnom kell ahhoz, hogy kiizzadjam magamból – magyarázom neki, miközben ő megint azt a furcsa fejet vágja, ami egyszerre ártatlanul aranyos, ugyanakkor van mögötte valami önelégült huncutság. (*még mindig Tata mic face) 

Ugye, most nem arra gondol, hogy lennének más tippjei az alkohol kiizzadására? Érzem, kurva gyorsan itt kell hagynom a konyhát vagy nemtudommilesz. 

– Akarsz jönni? – vetem neki oda, míg elindulok átöltözni.

– Így menjek? – ér utol a hangja a fürdőajtóban. Visszafordulok, Hyungie áll a konyha közepén, és mindkét hüvelykujjával magára mutat. Végigsiklik rajta és a tegnap esti buliszettjén a tekintetem. A piros, ujjatlan pólóján, és a bőrnadrágján, ami indokolatlan szorossággal tapad az izmos combjára.

– Hát valóban nem ez a legjobb edzőcucc. Gyere, itt találsz másikat – nyitom ki neki a gardrób ajtaját, és megmutatom a rövidgatyákat meg a pólókat. Majd hipergyorsan zárom magamra a fürdő ajtaját, és a lehető leghidegebb vizet kezdem locsolni vörösödő arcomra. Átöltözés közben mantrázom: beszívod a levegőt – minden rendben lesz – kifújod a levegőt – minden rendben lesz. A zen tanítók lelki békéjével lépek ki a fürdőből. 

A lelki béke egészen addig tart, míg meg nem látom Hyungie-t átöltözve.
– Ez volt a leghosszabb gatya, amit találtál? – nézek az alig a combja közepéig érő nadrágra.
– Mi bajod vele? A te szekrényedben volt!
– Igen, de ez rám kicsi!
– Akkor miért volt a szekrényedben? – most erre mit mondjak? Tusé. Nem zavartatja magát, választ egy edzőcipőt is, majd ruganyos léptekkel elindul az ajtó felé. – Na mi az, nem jössz? – fordul vissza. Hát én ezt a csávót... most komolyan?

– De – kapom fel én is a cipőm, és csapom be magam mögött az ajtót. Majd pikk-pakk lehagyom a lépcsőházban Hyungie-t. Abban a kisgatyában tuti nem fog előttem futni! A jelenlegi érzelmi kavalkádomat figyelve még extrém gondolatokra ragadtatnám magam a vékony, ugyanakkor finoman izmos lábaitól. Hogy mitől? Úristen JK, te frankón meleg vagy! – hozom meg az ítéletet saját magam felett. A parkig az utat gyakorlatilag sprintben tesszük meg, totál kifulladva támaszkodom meg az első padon.

– Kurva gyors vagy – lihegem neki.
– Te mo-hon-dod? Alig tudtam veled lépést ta-ha-artani.
Hyungie leroskad a padra, és rendesen kapkodja a levegőt. Homlokán gyöngyözik a verejték. Mondanék valamit, de momentán nem nagyon tudok. Inkább elindulok a közeli italautomata felé, és veszek belőle két vizet, majd én is leroskadok mellé, a padra. Kábé egy kortyban nyeljük be a fél liter vizet.

– Most jobb, hogy szétfutottuk magunkat? – kérdi.
– Aham. De még nem végeztem – ledobom az átizzadt pólóm, és fekvőtámaszba vágom magam. – Nincs kedved megfogni a lábam majd a hasizomhoz? – kérdem tőle már a következő gyakorlaton gondolkodva.
– Rohadtul nincs.

– Na, gyere már! Hogy marad így kockás a hasam? – kérlelem. Majd mikor úgy érzem, beszakad a bicepszem, lihegve ülök le a földre. – Na, tartsd már a lábam. Légy szíves – teszem hozzá. Fancsali képet vág, de mégis feláll a padról, és a lábfejemhez guggol. Nekilátok a hasprésnek, közben látom, hogy lehajtott fejjel kezd röhögni.
– Mi az? – hagyom abba egy kicsit a felüléseket.
– Semmi, semmi, csináld csak – mondja, de még mindig röhög. Ráhagyom, és tovább folytatom a gyakorlatot. Ahogy le- föl emelkedek, akkor látom meg, hogy full vörös az arca, azon röhög, hogy zavarban van. Valahogy kurva jól esik ez a látvány.

Hyungie

Én kinyírom ezt az embert. Végignézeti velem, ahogy vé alakú hátát még jobban vé alakúra gyúrja a fekvőkkel, majd megkér, hogy fogjam a lábát, miközben felüléseket nyom. Mindezt póló nélkül! Mintha a cukorbajos kisfiút beengednék az édességboltba, hogy tessék, gyerek, játsszál vele, szép színes cukorkák, de ugye tudod, hogy nem kóstolhatod meg! Vajon direkt csinálja, vagy teljesen természetes módon ilyen genyó?

Elkövetem azt a hibát, hogy végigmérem így félmeztelenül. Abban a pillanatban kezd el vörösödni a nyakam, érzem. Lehajtom a fejem, és kínomban röhögni kezdek. Alig várom, hogy abbahagyja, és visszaüljünk a padra. Még mindig vigyorgok a saját nyomorúságomon, JK pedig értetlenül pislog rám.

– Te nem akarsz megcsinálni néhány gyakorlatot?
– Nem-nem – próbálom visszarendezni az arcizmaimat a szokásos helyükre. De nem sikerül. Megint felnevetek, de úgy tör rám a röhögés, hogy nem tudom kontrollálni.

– Minden oké, Hyungie? – kérdezi JK.
– Aham, jól vagyok – válaszolom vigyorogva. JK sem tudja magát türtőztetni, átragad rá a röhögőgörcsöm, és csak nevetünk együtt, amíg már a könnyünk folyik.

– Tuti, nem vagyunk százasok, Jaja-jagi! – mondom neki, és egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Most máshogy néz rám, olyan kedvesen, hogy majd leolvadok a padról. Elfordulok, és a térkőhöz intézem a szavaim.

– Szeretnék tőled kérdezni valamit.
– Mondd – válaszolja JK a térkő helyett.
– Szóval... Néhány haverommal Jejura megyünk nyaralni két hét múlva. Wooshiket már ismered közülük. Nos, az lenne a kérdésem, hogy eljönnél-e velem? – mondom ki gyorsan.

– Huh, ez egy kicsit hirtelen kérés, illetve kérdés.
Bizonytalanságot érzek a hangjában, ezért visszafordulok felé.
– Kifizetem, ha az a gond...
– Miért fizetnéd? Nem vagyok a barátnőd... – vonja össze a szemöldökét.

Úristen, ez egy „nem" lesz, tutira az lesz, túl messzire mentem! Becsukom a szemem és kétségbeesetten beharapom a szám.
– Kifizetem én magamnak, van pénzem - mondja.
Kinyitom az egyik szemem, és ránézek

– Akkor ez egy igen?
– Akkor ez egy talán – vigyorog.
– És mi kell ahhoz, hogy igen legyen? – kérdem.
– Hogy engedélyezzék a szabadságigényemet. Viszont lehet, hogy visszatérhetnénk ahhoz az omletthez, isteni illata volt, és mindjárt éhen halok – nyafogja, aki miatt ugye ott kellett hagyni a reggelit.

– Minek ittál annyit? – korholom le, mintha harminc éve házasok lennénk. A visszaúton nem futunk, még csak nem is kocogunk, csak sétálgatunk a városban. JK mosolyog és dumál folyamatosan. Mi lett azzal a fiúval, akiből úgy kellet kihúznom néhány szót, míg a csokrot készítettem neki? Nem tudom, de ez a JK sokkal-sokkal veszélyesebb. Legalábbis a szívemre.

*-*
Korábban olvashattátok Mamzinál a Magic Shop bónusz részét a fiúk történetének igazán romantikus befejezésével kapcsolatban. Most hoztam egy pár momentumot magából a történetből.
*-*

BerthaTheBrightOne