Vee

A jeges vízben lebegek, mindentől távol. Kiáltani akarok, de testemet nem tudom mozdítani, csak elmém sötét kelepcéjében rázom a nem létező rácsokat, hogy cselekvésre buzdítsam ernyedt testrészeimet. Fogságba estem, és képtelen vagyok szabadulni, csak a teljes kétségbeesés hajt, de feleslegesen. Innen már nincs visszaút, nincs remény, elmém mélyén már feladni készülök a harcot, mikor valamit érzek. Mintha valaki megragadna, és húzni kezdene, csak a víz örvénylését érzékelem körülöttem.

Szellő, érzem a lágy szellő érintését jéghideg bőrömön, halk morajlások vesznek körül, van, aki kétségbeesetten kiabál, olyan is akad, aki feszülten esetleg sürgetően. Mire ez a nagy felhajtás?

Lassan lefektetnek vízszintesen a földre, és szétszakítják mellkasomon pólómat. Hátrahajtják fejemet, és valaki megfogja államat.

- Lélegzik? - Kérdezi egy idegen, mély férfihang aggódva.

- Úgy látom, nem. - Hallok egy kétségbeesett női hangot.

- Lélegeztessük! - Valaki szorosan tartja fejem, majd befogja orromat. - Kezdheted! Egy, két, há négy. öt... Befújás!

Valaki az ajkamra hajol és levegőt próbál bejuttatni tüdőmbe, de nem sikerül, valószínűleg azért, mert a tüdőm teli van vízzel. Legalábbis én így gondolom.

- Emelkedett a mellkasa? - Kérdezi a nő.

- Nem. Fordítsuk oldalra, hátha távozik a víz nagy része. – Mondja a férfi.

Érzem, ahogy oldalra fordítanak és nagy mennyiségű folyadék távozik szervezetemből.

Ebben a pillanatban hallom meg a visítva érkező mentőt. Valami nagy zűrzavar alakul ki körülöttem, sorban hangzanak el a pattogó kérdések és utasítások sora.

- Innen átvesszük. Mit csináltak eddig? - Kérdezi az újonnan érkező férfi.

- Átjárható légutat biztosítottunk, de nem lélegzett. Ezért öt befúvásos lélegeztetést próbáltunk, de nem emelkedett a mellkasa, így oldalra fordítottuk, és hagytuk a folyadékot távozni.

- Köszönöm, hatalmas segítség volt! Most már, kérem, álljanak hátrébb.

- Hogy állunk? - Kérdezi egy újabb férfi, már követni se tudom, ki mit csinál.

- A sérült hipotermiás, és nem lélegzik. - Feleli a másik.

- Alkalmazzunk mellkaskompressziót.

Elkezdik a mellkasomat nyomni, majd befújni, ez ismétlődik sorozatban egymás után, mire végre sikert érnek el.

- Lélegzik, alig észrevehetően, de lélegzik, hozzátok a hordágyat!

Érzékelem, ahogy felemelik testemet és a kemény hordágyra helyeznek. Majd elindulnak velem a mentőautó felé, és beraknak, majd rögzítik az ágyat.

- Kérem az izolációs takarót, fel kell melegítenünk, már teljesen belilult a teste a kihűléstől. Illetve kérem a lélegeztető maszkot is.

Betakarnak, és végre megszűnik a csontig hatoló hideg. Még így is, hogy nem vagyok magamnál, tudom, mi történik. Arcomra rárakják a maszkot, és ütemesen lélegeztetni kezdenek vele.

- Indulhatunk!

A mentő rázkódva és szirénázva elindul velem, és csak remélhetem, hogy talán túlélem.

Sose tudtam elképzelni, hogy milyen is lehet önkívületi állapotban lenni, de most már elmondhatom, cseppet sem kellemes. Olyan, mintha az életed egy film lenne, aminek gyorsan peregnek kockái, és te csak nézed, de beleszólni már nem tudsz. Az orvosok szaladgálnak a műtőbe, kapkodnak, próbálják megmenteni életemet.

- Újabb nehézlégzés, adjatok be neki egy adag epinefrint! – Érzem, ahogy a tűt beledöfik a combom külső részébe, és már áramlik is befelé, ezáltal felgyorsul a légzésem, így több oxigénhez tud jutni szervezetem.

- Van javulás? – Kérdezi az orvos.

- Nem, fibrillál! Töltés háromszázra! – A tappancsokat összedörzsölik és mellkasomra helyezik. - Vigyázat! Elveszítjük!

Testemet kisebb áramütés éri, mitől megrázkódik testem.

- Testhőmérséklete huszonöt fok! Nincs szívverése!

- Mossátok át a gyomrát, hogy hamarabb felmelegedjen. Folytassuk a mellkaskompressziót.

Fura érzés kerít hatalmába, mintha kiszakadnék testemből, és kívülről figyelném a körülöttem zajló eseményeket. Nem értem… Minden olyan zavaros, mi történik velem?

Fájdalmas nézni, ahogy az életemért küzdenek, így kinézek az előtérbe. Ott látom két legjobb barátomat ölelkezve sírni.

- Vee! Ne halj meg, szükségünk van rád! Nem hagyhatsz itt minket! - Mondja Yiwaa, miközben szüntelenül potyognak könnyei.

- Nem lesz semmi baja! Tudom! - Válaszolja Nuea.

- Most lehetett volna igazán boldog! Mark már várja! Szükségük van egymásra! - Zokog szegény lány.

- Nyugi, Vee erős! Túl fogja élni! - Fáradtan rogynak le a székre, és sírva néznek maguk elé. Bármikor, amikor megjelenik egy orvos, reménykedve pillantanak fel. Végül, mikor pillantásra sem méltatják őket, teljesen magukba roskadnak.

Rossz így látni barátaimat, inkább visszatérek a műtőbe. Továbbra is szívmasszást kapok, kegyetlenül küzdenek életemért.

- Újabb töltést kérek! Vigyázat! - Kiáltja az orvos, majd újra megrázkódok.

- Nézzétek a szívmonitort! Van szívverése! - Sóhajtanak fel egyszerre. - Gyorsan intubáljuk!

- Takarjuk be izolációs fóliával, fel kell melegítenünk a testét legalább harminckét Celsius fokra.

Tovább sürögtek, forogtak körülöttem, de már sokkal lelkesebben tették, ami határozottan bizakodásra adott okot.

Hirtelen valamit érzékelek, valami nem stimmel velem, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan micsoda. Egy szívó erőt érzek testem felől, aminek nem tudok ellenállni, és már csak azt veszem észre, hogy a sötétség vesz körül. Nem tudom eldönteni, hogy esetleg meghaltam vagy…? Vagy mi? Gőzöm sincs, nem értek én ezekhez a dolgokhoz.

Végül betoltak egy magánkórterembe, ahol csak én feküdtem. Rémesen nézhetek ki, számból kiáll a lélegeztető csöve, amibe egy gép pumpálta levegőt, ezáltal ütemesen mozgott le és fel a mellkasom. Rákötöttek egy monitorra is, ami folyamatosan pittyegett, jelezve a szívverésemet, vérnyomásomat és még nem tudom micsodákat.

Pont bejött az orvos és a kórlapomat tanulmányozta, mikor Nuea és Yiwaa belépett.

- Doktor Úr! Tud esetleg valami biztatót mondani nekünk? - Kérdezi félve Yiwaa.

- Önök hozzátartozók? - Kérdezi az orvos.

- Szinte az egyetlenek. Még a barátja van, de nem mertük neki elmondani. Vee megkért, mielőtt, mielőtt… - Szipog Nuea. - Ne mondjam el neki! Mert nem akarja, hogy aggódjon érte!

- Rendben! Nos, hát, annyit mondhatok jelenleg stabil az állapota.

- Akkor miért nem ébredt még fel? – Kérdezi Nuea.

- Mert kómában van. Nem tudjuk pontosan, hogy a fejét ért ütéstől vagy az oxigénhiány miatt. Ha az utóbbi eset következtében, akkor fennáll a lehetősége a maradandó agykárosódás lehetősége is.

- Mégis mikor fog kiderülni? –Érdeklődik Yiwaa.

- Lehet pár nap múlva, de hónapokról is beszélhetünk. Rajta múlik minden, hogy mennyire erős a szervezete, mekkora az akaratereje.

- Nem hangzik túl jól. – Feleli Nuea.

- Nem olyan rossz a helyzet! Várjunk pár napot, akkor már többet fogok tudni mondani.

Váltottak még pár szót, és végül távozott. Barátaim leültek mellém és csendben figyelni kezdtek. Yiwaa megfogta a kezem, és folyamatosan simogatta.

- Vee, drága Veenk! Kérlek, ébredj fel! – Mondja könyörgő hangon.

- Fel fog ébredni! – Mondja Nuea, miközben vállára tette kezét. – Nem fogja feladni, ha más miatt nem is, de Mark miatt fel fog ébredni!

Oh, igen, Mark, jut eszembe. Azok a csillogó szemek, kis gödröcskéi, fehér bőre, kókusz illatú haja, kedves, puha érintése. Ezek mind hiányoznak, de vajon megéri nekem ezekért felébredni? Jó kérdés, az eddigi életem során kevés dolognak örülhettem, és ő volt az egyik. Viszont a mostani állás szerint, elég bonyolult a kapcsolatunk, és ez elbizonytalanít. Mármint, tudom, hogy megbánta, és rendbe akarja hozni a dolgainkat, de mi van, ha megint összeveszünk, és mindenfélét a fejemhez vág újra. Nekem erre nincs szükségem, tanácstalan vagyok.

A barátaimra gondolva, elfog a sajnálat. Érzem rajtuk, hogy nagyon rosszul érinti őket az állapotom.

- Vee, nem mondtuk el Marknak, hogy mi történt veled. – Kezd el beszélni Nuea. – Viszont sejti, hogy baj van. Folyamatosan rólad kérdezget. Mikor jössz vissza? Jól vagy-e? És ilyenek.

- Igen, így van! – Bólogat Nuea.

- Oh, és sikerült aláíratnom vele a szerződést. Nem is ellenkezett.  Úgyhogy a vállalat miatt nem kell aggódnod. Amíg vissza nem térsz, ketten igazgatjuk.

- Szóval Vee! Vegyél magadon erőt, és nyisd ki a szemedet! Ha nem teszed, lehet, hogy valaki kidobja rá a hálóját, és kifogják. Nem örülnél neki, ugye? – Kérdezi Yiwaa.

Valóban, erre a kijelentésére felforr bennem a düh, és csak azt hajtogatom, hogy csakis a testemen keresztül. Ő az enyém! Nem engedem át másnak, erről szó sem lehet.

- Beszéltem a nyomozókkal. Túl sokat nem tudtam nekik mondani, viszont megmondtam nekik a rendszámot, amit lediktáltál. Azt felelték, utána fognak nézni. – Tudósít barátom. – Annyit azért jeleztek, hogy nem szimpla baleset volt, hanem szándékos emberölési kísérlet. Elfogták a kamionsofőrt, épen zajlik a kihallgatása.

- Mindenkit ki fognak hallgatni, aki közel és kicsit távolabb áll tőled. – Folytatja Yiwaa. – Azt is mondták, hogy gondoljuk át, kinek lehet érdekében megöletni téged.

- Miért nem ébredsz fel? Lehet, te tudnád, hogy ki akar eltenni láb alól. – Gondolkodik Nuea. – Bár, ha jól átgondolom, nekem csak egy név jut eszembe, de erre csak nem vetemedhetett?

Azt hiszem, tudom, kire gondol, és rá kell cáfolnom, az a személy mindenre képes. Főleg azok után, amiket megtudott. Lehet, arra számít, ha velem történik valami, a családom örököl meg mindent? Mekkora tévedésben élhet. Semmiképpen nem hagynám se rá, se a családomra, amit kínkeserves munkával összehoztam. Ha nem lenne Mark, abban az esetben is Nueara és Yiwaara hagynám minden vagyonom.

Végül döntésre jutok, élni akarok. Szükségük van rám, és nekem is rájuk. Érezni akarom Mark ölelőkarjait, csókolni való ajkát, ahogy a nevemet suttogja az izgatottságtól. Igen, határozottan ezt akarom, mosolyodom el.

- Hahó! Valaki? – Kiálltom bele a fojtogató néma sötétségbe! – Hahó! – Csak a visszhangom felel, semmi és senki más.

Az nem lehet, hogy csak én vagyok itt. Bármerre nézek, csak a feketeséget látom, mi félelemmel tölt el. Most jövök rá igazán, hogy nem akarok meghalni, küzdeni akarok, fel akarok ébredni. Ekkor, mint a filmekben, rácsok vesznek körül, melyek körbe zárnak. Bármennyire is rángatom, a zsanérok nem engednek, ezért pánikolni kezdek. Nem akarom a hátralévő időmet lelkem sötét bugyrában eltölteni. Sírva rogyok le a rácsok mentén, majd lábaim közé hajtom fejemet, és zokogni kezdek. Nem ezt érdemlem, nagyon nem.

AnnaIlonka