Épp Tom felé fordítottam a fejem, amikor két kisfiú szaladt hozzánk hirtelen.

– Ti kik vagytok? – kérdezte egyikük.

Egyből tudtam, kik ők! Akio és Hiroto!

Földbe gyökerezett a lábam, mint egy sóbálvány csak álltam, de már nem a két kisfiút néztem, ugyanis mögöttük megpillantottam a nővérem! Mérges volt a fiaira, gondolom azért, mert előreszaladtak, és azt hitte, hogy idegeneket zaklatnak. Ahogy közeledett, egyre jobban inamba szállt a bátorságom, gondoltam, előbb mégis telefonon kellett volna beszélni vele! Figyeltem is körbe, azon gondolkodtam, meneküljek-e? Ha futni kezdenék, akkor is merre? Tanácstalanul, betojva kapkodtam a fejem, amikor bonbon megszorította a kezem. Abban a pillanatban tértem észhez, hiszen az nem is én lennék, aki ilyen helyzetben lelécel!
Hálásan mosolyogtam hát páromra, és lesz, ami lesz alapon, vártam Marára.

– Ti egy pár vagytok? És szeretitek is egymást? – kérdezte az egyik kisfiú, és ahogy néztem, ő lehetett Akio.

Honnan tudom én ezt? Az Akio jelentése: okos. Mosolyogva guggoltam le hozzá, mert szeretek szemtől szembe beszélni.

– Igen, egy pár vagyunk, akik szeretik egymást! Te viszont Akio vagy, ugye?

Fekete szemei ​​kikerekedtek, és úgy méregetett! De mielőtt még visszakérdezhetett volna, számon kért az anyja:

– Ismerjük egymást valahonnan?

Én hirtelen szólni sem tudtam, még mindig földbe gyökerezve csak bámultam. Bonbon mellettem állt, a kezemet szorította. Ő szólalt meg először bemutatkozva!

– Helló! Thomas Shelby vagyok, ő pedig... Andy! – felém fordult, és tudtam, hogy direkt nem mondta ki a teljes nevemet.

Mara csak állt, figyelt, és méregetett minket, hol Tomot, hol pedig engem. Rajtam azért tovább elidőzött, végigmért rendesen, és láttam a szemében valami furcsa fényt. Nem tudtam, mit mondjak! Mikor mondjam el, ki vagyok? Egyáltalán, itt a temetőben kéne őt beavatnom?

Hála Istennek, ez is megoldódott, mert a két kisgyerek közül Akio újra közbeszólt:

– Anya! Anya! Ezek a fiúk szeretik egymást! Szerelemmel! Ugye, az nem baj, hiszen az ember nem élhet előítélettel!

– Persze, hogy nem! – lehajolt a fiaihoz, egy laza mozdulattal összeborzolta a hajukat. – Örülök, Akio, hogy figyeltek rám! Most viszont hagyjatok minket beszélgetni kicsit! Ott a pad, játsszatok valamit, csak csendben, ne zavarjuk meg a temető csendjét! Rendben?

A két fiú kánonban válaszolt, intettek, és már indultak is a tőlünk pár méterre lévő padhoz. Szerelmem kérdőn nézett rám: maradjon, vagy ő is menjen távolabb. Szükségem volt rá, de tudtam, hogy egyedül, négyszemközt kell Marával beszélnem! Úgysem megy el, csak Akiora és Hirotora figyel innen nem messze! Akármi történik, három lépésből mellettem terem! Így jeleztem, hogy nyugodtan menjen.

– Honnan ismerjük mi egymást? – kérdezte Mara, amikor már ketten maradtunk.

– Igazság szerint, mi nem ismerjük egymást. – kezdtem félszegen (Uhh, ennyire sem voltam még betojva!) – Én tudok rólad és a fiúkról, te viszont rólam nem!

Nővérem állt, és méregetett tovább, látszott rajta, hogy ismerősnek talál. Hirtelen kezdte el a fejét kapkodni köztem és a síron lévő kép között. Én is odanéztem, és hirtelen meg is értettem, miért csinálta! Én eddig észre sem vettem, hogy a férfi a képen az apám, és én a kiköpött mása vagyok!

– Rokonok vagyunk, Andy? A hasonlóság... De apának nincs, és nem is volt testvére! Mondd már el végre, ki vagy te! – hisztis és türelmetlen lett, amit én megértettem, és át is éreztem.

Összeszedtem magam hát, és belekezdtem. Az megnyugtatott, hogy tudja, meleg vagyok, és igazság szerint az aggasztott a legjobban, hogy így nem fogad el. De mint mindig, Chao bácsinak most is igaza volt: neki ez nem lehet gond! Csak mit, és hogyan mondjak neki?

Ajj, nagyon beszari vagy, Andy! – motyogtam magamban, és a cipőm orrával a salakot rugdostam, majd hirtelen mégis fény gyúlt az agyamban.

– Hadd mutatkozzak be neked! – nyújtottam felé a kezem. – Andrea Giudice vagyok, az öcséd!

Döbbenten kapta a kezét a szája elé, sikkantott a nevem és az infóm hallatán. Gondolom a sikoly hangosabb lett volna, ha pár perccel ezelőtt az ikreket nem inti, hogy a temetőben csendben kell lenni.

– Ez valami rossz vicc? Az én öcsém anyámmal együtt halt meg! Legalábbis én így tudom, mivel négy éves voltam... – motyogott magában már jóval nyugodtabban.

– Nézd, Mara! – felkapta a fejét, ahogy a nevét kimondtam, hiszen eddig sehogyan sem szólítottam. – Fél éve tudok rólad, vagyis rólatok. Árvaházban nőttem fel, és az aktámon az szerepelt: KÓRHÁZBAN HAGYOTT. Amikor kiderült, hogy a kórházban történt valami iktatási, vagy tudja a tököm, milyen hiba, én is teljesen le voltam sújtva. Huszonnégy évig azt hittem, én senkinek sem kellettem! Sokat gondolkodtam, mit csináljak, és hogyan! Először nem is akartalak megkeresni, mert féltem... Féltem, ha megtudod, hogy egy férfi a szerelmem, visszautasítasz, vagy ami még rosszabb... választás elé állítasz, és nekem arra nincs szükségem! Sok rossz dolog történt már velem az életemben, árva és még meleg is vagyok, az ilyen fiúnak az élet nem sétagalopp... Végre révbe értem, rám talált a szerelem! Őt semmiképp sem engedem el!

Úgy gondoltam, magamról hirtelen ennyi, vártam hát rá, míg kicsit emészti. Viszont ő az én nővérem, így hozzám hasonlóan ő is hirtelen döntött!

– Akkor, Andy, menjünk inkább haza, ne itt beszélgessünk!

Szemei ​​csillogtak a visszatartott könnyektől, de láttam a szürkeségekben, hogy azok a bánat és öröm keverékei voltak!

– Rendben, de...

– Nincs „de"! Akio, Hiroto, fogjátok Tomot, és indulás haza! – parancsolt a fiaira.

Mondtam én, hogy ő a nővérem: makacs, céltudatos, akaratos és hirtelen, és én már most nagyon szeretem!

▐░░░░░░░░░░░░░▌

– Andy! Mindjárt itt vannak az ikrek, hozd a cukorkákat, kérlek!

Szerelmem csak óbégat, én meg véglegesen helyére teszem az ajándékot. Ma van az egyéves jubileumunk, így ajándékot készítettem nekik. Mara ma ideutazik az ikrekkel, így bonbon igencsak stresszel. A fiúk nagyon szeretik őt, ami nem is csoda, hisz állandóan kényeztetve vannak. Sokat hagy minket magunkra, addig ő vigyáz a fiúkra... bár lehet, inkább fordítva van? Sokszor olyan gyerekes tud lenni a drága, a fiúk imádják is miatta! Naponta beszélünk, vagy üzenetet váltunk velük, és a szülinapom óta havonta felváltva utazunk egymáshoz. Amikor ők jönnek, a lakásomban laknak, mert nem akarnak minket, állandóan turbékoló galambokat zavarni, Mara legalábbis ezt mondta. Na, jó, igaza is van! Ugyanazzal a szenvedéllyel szeretjük egymást, hacsak nem még jobban! Ja, és hogy a bácsit se felejtsük el, őt nagypapának hívják! Amikor a bácsi rákérdezett, hogy mire ez a kitüntetés, az okos Akio csak annyit mondott neki:

– Te nevelted Andyt, ő a te fiad, vagyis akkor nekünk meg a nagypapánk vagy!

Okos gyerek, hiszen a név kötelez, és a bácsi boldog is az új titulusától!

Végre boldog vagyok! Itt a szerelmem, a családom! Csak remélni tudom, hogy már nincs több meglepetés, vagy titok!

Sokat beszélgettünk Marával, és annak persze általában sírás lett a vége. Mindent elmeséltem már neki, a jó és a rossz dolgokat egyaránt. Volt viszont egy időszak, amikor féltem, hogy a kapcsolat, amely még túl friss volt köztünk, megszakad! Megjelent ugyanis az exe, Ren, és békülni akart. Féltem, ő milyen ember lehet: elítél-e engem, eltiltja-e az ikreket és a nővéremet tőlem? Persze, ha kibékülnek, mert ez még mindig kérdéses. Viszont jó fej, szoktunk vele is beszélni, és ami  a legfontosabb: nem homofób!

– Andy! Te a füleden ülsz? Legalább százszor szóltam neked! – csípőre tett kézzel állt meg a hálószoba ajtóban szerelmem.

Pipa volt, amit én nem is értettem.

– Elgondolkodtam, bonbon, ne haragudj! Amúgy még van két óránk, mire ideérnek! – kacsintottam cinkosan a drágámra, és még mielőtt bármit mondhatott volna, lerántottam magam mellé az ágyra. – Át akarom adni az ajándékomat!

Ő leült mellém, kíváncsi volt nagyon, láttam a szemén. Lassan nyúltam az arca után, és fordítottam a szemközti fal irányába. Ő engedelmesen fordult oda, és az ajándék láttán fel is tört belőle az imádott, halk sikolya! A falon ugyanis az angyalunk volt, életnagyságban!

– Ezt mikor? Hogy csináltad? – kérdezte, és közben már a képhez is ment, hogy közelebbről is szemrevételezze.

– Tegnap hoztam haza, mert újrarajzoltam. Először arra gondoltam, a falra festem fel, de az nem tűnt jó ötletnek így inkább bekereteztem. – mondtam volna tovább is, hogy miért oda, meg miegymás, de bonbon hirtelen megfordulva letepert az ágyra.

– Azt mondtad, van még két óránk? – csókolt meg a drága finoman, lágyan, ráérősen... –
  Köszönöm, szerelemem!

Átkaroltam a nyakát, és követtem nyelve táncát. Hamar átváltottunk egy gyorsabb, szenvedélyesebb tempóra. Szempillantás alatt szabadultunk meg a ruháinktól, hiszen mi ezt már begyakoroltuk párszor. Tom kényeztetve simogatott, csókolta végig a testem, én erre csak pihegtem... Ma egy éve, hogy megláttam őt a sikátor sötétjében, és tudtam, hogy végem van, elvesztem! Attól a pillanattól fogva őrülten szeretem! Lágyan markoltam a hajába, a fejem felemeltem, és úgy néztem az arcába. Mondani akartam valamit, de amikor megláttam, hogy a farkammal van elfoglalva, ahogy pont végignyalja... nem jöttek szavak a számra! Így csendesen, szavak nélkül szeretkeztünk, míg a kéjhez el nem értünk. Akkor is csak a nyögéseink hangja töltötte be a teret, mígnem Tom váratlanul valami furcsát, szokatlant nem mondott:

– Andy! – kezdte még mindig kábán. – Házasodjunk össze! Ezt akarom magunknak örökre!

Megráztam a fejem, azt hittem, csak képzeltem, de ő komolyan gondolta, mert bármit mondhattam volna, a fiókból előkerült egy kis fekete dobozka.

– Nem így szerettem volna, hanem sokkal romantikusabban, de az arcod láttán kijött belőlem... Szóval, Andrea Giudice, leszel a férjem?

Jelképesen letérdelt az ágyon a sarkára. Mit mondhattam volna erre? Hisz minden vágyam, hogy örökké mellette legyek! A válaszom egyszerű! Nem mondhattam mást, csakis azt:

– Igen!

Köszönöm szépen, hogy újra,
itt vagy ismét velem tartottál, ezen az          utazáson.
Hiszen nekem ez a novella az.
Tudjátok, hogy az első művem, és elképzelni sem tudtam, hogy ennyien szeretni fogjátok majd. Mai napig a szerelmem ez a történet, ezért is szántuk rá magunkat drága bétámmal, hogy szebbé, élvezetesebbé tegyük a történetet. Azonban most ennek, bár vége a második kötet is holnaptól folyamatosan kerül vissza az őt megillető helyre.

Gondolom láttátok, hogy borítót kapott eme történet, így a második sem maradhat le.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy tetszik-e.

Mamzi ❤️

NSMaraHa te nem bátorítasz, ez a mű nem kerül fel ide !  Drága IrnBak a munkádat is.
♥️ Köszönöm szépen❤️

Mamzi♥️