Elég mozgalmas éjszakánk volt, és az nem a beszélgetésről szólt, de gondolom, ezt tudjátok. Alig vártam, hogy buja szerelmem is felébredjen, és a jegyekről, meg a képről beszéljen velem. Óvatosan másztam ki alóla, hiszen éjjel igencsak meg lett dolgoztatva. Jó, azért én sem vagyok épp topon, egy cseppet fáj a tomporom, de ez édes fájdalom! Arcomra fagyott buja vigyorral indultam a konyhába reggelit készíteni, hiszen biztos éhes lesz a drága. A vacsoránk ugyan kolbász volt, de ez a fajta nem azt az éhséget csillapítja. Basszus, nekem még most a szexen jár az eszem!

– Ébredj, szerelmem! Hoztam reggelit!

Színlelte az alvást a drága, így én játékosan nyúltam rá a farkára, és láss csodát, a szeme egyből fel is pattant, gondoltam, megleckéztetem ezt a gyönyörű vadkant... így simogatni, becézgetni kezdtem a testét a kezemmel, de csak addig, amíg a paplan szélét nem értem el. Akkor egy hirtelen mozdulattal le is rántottam róla, és nyálcsorgatva néztem, hogy a gravitációt meghazudtolva mereven áll a farka. A látványtól az enyém is éledezni kezdett, de annyira éhes voltam ételre és szavakra, hogy inkább megráztam a fejem a gondolatra!

– Együnk, drágám! Talán majd utána...

Orra alatt morgott valamit a drága, de pillanatok alatt ugrott bele a kisgatyájába.

– Beszélni is szeretnék veled, mert a tegnapi beszélgetésünk valahogy túl rövid lett.

– Rövid??? Minimum négyszer mentünk el! – ripakodott rám a drága, és láttam rajta, hogy lassan ébred tudatára, miről is beszéltem eddig neki. – Ja, hogy te a képről, és a jegyekről szeretnél hallani!

– Persze! Mi másra gondoltál, bonbon? – nevettem rajta, mert igencsak vicces volt az arca, és jó szokásához híven cukin morgott.

– Nevess csak, Andy, de visszanyal még a fagyi...

Lassan, komótosan reggeliztünk, szerelmem nagyon agyalt, és én nem akartam zavarni benne, hiszen tudtam, hogy ő nem a szavak embere. Vártam, hogy elkezdje.

– Tíz éve tudom magamról, hogy meleg vagyok, és egyből be is avattam a családom. Azt már mondtam, hogy jól fogadták, viszont én tettem nekik egy ígéretet. Nem hittem abban, hogy valaha is társra lelek, hogy valakit szerethetek! Nem hittem a szerelemben, apám viszont igen! Azon a napon megígértette velem: bemutatom nekik, ha mégis... ha mégis meglelem.

Fojtott hangon mesélt a drága, tudtam, hogy visszaemlékszik apja minden szavára! A kezére simítottam, hogy tudja, ha akarja, abbahagyhatja, hiszen én ráérek, nem megyek sehova. Ő viszont másképp gondolta, mert a kezemet lágyan megcsókolta, és folytatta:

– Amikor Tomynak szólítottál, akkor jutottak eszembe a szavai, melyeket addig próbáltam az elmémben mélyen elrejteni. Ezért kértem, hogy gyere el velem a temetőbe... Évekig szenvedtem az ígéretem miatt, azért döntöttem úgy, ahogy. Amikor a temetőbe mentem, a mellette lévő árvaházba is rendszeresen ellátogattam. Ott ismertem meg Mee nénit. Már az első látogatásom alkalmával találkoztam azzal a gyönyörű angyalfiúval, azzal a rajzzal. Letaglózott a látványa, így amikor lehetett, megvettem, hiszen az a kép volt nekem minden: a remény és a szerelem! Mee néni elmondta, hogy a fogadott fiuk, Andy rajzolta, és én találkozni akartam veled attól a perctől fogva. Többször is kértem, hogy mutassanak be nekem, az volt a válasz, találkozni fogunk majd, ha a sors akarja...

Ismerős szavak, én is mindig ezt hallottam tőlük.

– Andy, be kell vallanom valamit neked! Én nem hat hónapja vagyok szerelmes beléd, hanem már nyolc éve! Mióta rápillantottam az angyalos képedre...

Vallomását hallva, nem jöttek szavak a számra! Csak meredtem szerelmemre, hogy ez mégis, hogy lehetséges: ő engem... évek óta szeret? Hiszen nem is ismert engem, ez nem volt más, mint plátói szerelem! Boldog voltam, így rámosolyogtam, és nyugtatóan a karjaimba vontam.

– Köszönöm, drágám, hogy elmondtad nekem, a szavaid nagyon boldoggá tettek! A történeted hallva már sok mindent értek... Bár én nem nyolc éve, de akkor is nagyon szeretlek attól a pillanattól kezdve, ahogy megismertelek!

A hajába pusziltam, a borostáját simogattam, és azt is tudtam, hogy van még mit mondania.

– Aggódtam, hogy ha választanod kell a testvéred és köztem, őt választod majd, hiszen a véred! Mégis megvettem a két jegyet, mert úgy gondoltam, sőt most is úgy gondolom, ha elszakít minket valaki vagy valami, újra összehoz az élet! Önző voltam, csakis magamra gondoltam! Mivel hónapokig nem volt téma, már meg is nyugodtam. Ismerlek, milyen hirtelen természetű vagy, ami néha jó, de van, hogy nem. Bocsáss meg nekem!

– Ismersz engem? – kérdeztem kicsit mérgesebben, de meg is bántam, hisz ő kiöntötte nekem a szívet, én meg kiakadtam rajta. – Hogy Marát választanám helyetted, ezt te miből gondoltad? Te azt tetted volna?

– Nem! Te vagy nekem a minden! Mondtam, hogy egy önző marha vagyok!

Felült szemben velem az ágyra, és láttam, nagyon feszült a drága. Hogy én miért voltam mérges? A feltételezés, az fájt! Nem érti, mennyire szeretem őt, mennyire fontos nekem!

Kikászálódtam az ágyból, a tálcát, amely szinte érintetlen volt, felemeltem, és indultam ki a konyhába vele. Az ajtóból fordultam vissza csüggedt szerelmem felé. Addigra már mérgem is elpárolgott, és nagyon sajnáltam az előző dolgot.

– Menjünk zuhanyozni drágám, bűzlünk mind a ketten!

Jó szokásához híven horkantott a drága, és már pattant is ki az ágyból a fürdőt véve célba. Ha azt mondom, hogy bika a horoszkópom, gondolom, az mindent megmagyaráz. Gyors zuhany, semmi entyem-pentyem, mert kivoltunk az éjszaka után mind a ketten.

– Tom! Rájöttél már, min akadtam ki? – kérdeztem szerelmem, amikor készült az autót beindítani.

Eddig nem adtam magyarázatot, hagytam gondolkodni. Chao bácsihoz indulunk, gondolom, ő fog majd neki válaszolni, persze csak akkor, ha nem jön rá magától.

– Igen. Vagyis, azt hiszem! Az esett rosszul neked, hogy kételkedtem a szerelmedben...

Basszus, és tudja! Okos fiú, nem hiába az én szerelmem!

– Igen! Szeretnéd, hogy valahogy bizonyítsam neked?

– Nem! Tudom, és érzem, csak nagyon féltem! – felém fordult, úgy beszélt hozzám, én stíröltem gyönyörű, borostás arcát, és csokibonbonját...

– Én nem szeretlek téged, Thomas Shelby... hanem imádlak! Úgy is, hogy ilyen félkegyelmű vagy!

Bonbonjai már inkább újra borostyánként izzottak, láttam rajta: emészti a hallottakat.

– Félkegyelmű vagyok? (Na, ne már, hogy ennyi ragadt meg csak benne!) – kérdezte nevetve. – Igazad van, édesem! Én is imádlak téged!

A következő napok gyorsan, tele izgalommal teltek, hiszen izgatottak voltunk mind a ketten az út miatt Chicagóba. Úgy döntöttünk, nem keressük Marát az utazás előtt, majd csak már akkor, ha ott vagyunk. Szerelmem is lelkes volt, hiszen imádunk együtt utazni, de egy kis félsz is volt benne, miattam persze! Nem is a döntésem, inkább a nagy találkozás miatt. Ugyanis féltett engem! Az igazat megvallva, én is féltem, milyen lesz, ha meglátom a testvérem, és milyen érzés lesz a szüleim sírjánál állni! Chao bácsi szerint nagyon jól döntöttem, örült is nekem, és amikor megtudta, hogy japán vér folyik a gyerekben, azt mondta, nyugodjak meg, Mara biztosan elfogad engem úgy, amilyen vagyok!

Első utunk a temetőbe vezetett, hiszen nem ismertem a szüleimet, így legalább a sírjukat meg kellett látogatnom. Bonbon azt is kinyomozta, melyik temető, hányadik sor és parcella. Butaság, ha azt mondom, izgultam, remegett kezem, lábam? Szerelmem senkivel és semmivel sem foglalkozva volt ebben is a társam! A temetőig felesleges dolgokról fecsegett velem, de ahogy átléptük a temető bejáratát, megkukult mellettem. A kezem szorosan fogta, úgy szlalomoztunk a sírok között.

A sír előtt álltam gombóccal a torkomban, és az érzés, amely eltöltött, nem is volt annyira furcsa. Hiszen éreztem én már ezt! A csalódottság érzése... Sírni nem sírtam, de szomorú voltam, és arra gondoltam: mi lett volna, ha ők nevelnek fel, együtt a testvéremmel? Akkor is megtalálom őt? Épp felé fordítottam a fejem, amikor két kisfiú szaladt hozzánk hirtelen.

– Ti kik vagytok? – kérdezte egyikük.

Egyből tudtam, kik ők! Akio és Hiroto!