– Rendben, drágám, és kiknek? Újabb barátok?

Gondoltam, az előző ismerkedés is jól zajlott, így nem lehet gond!

– Nem! A szüleimnek...

Felnéztem rá, mert hirtelen nem értettem, amit bonbon egyből látott is a bárgyú képemen.

– Haláluk előtt pár héttel vallottam be, hogy meleg vagyok. Ígéretet tettem nekik, hogy nem fogok fűvel-fával mutatkozni, sem kefélni, mert akkor úgy gondoltam, én sohasem találkozom egy olyan fiúval, akitől első látásra a szívem szétrobban! Nem hittem, hogy valaha is szerelmes leszek! Viszont apám optimista volt, és arra kért, ha mégis megtalálom a szerelmem, mutassam be nekik! Így én ígéretet is tettem! Viszont őket rá két hétre érte a baleset...

– És megtaláltad a szerelmedet? – kérdeztem tőle viccesen, hogy gondolatait a szomorú dolgokról tereljem.

Ő játékosan, nevetve túrt a hajamba, és gyors csókot nyomott az ajkamra.

– Úgy gondolom, hogy igen! Sőt, biztosabb vagyok benne, mint akár négy hónapja! – vágott vissza mosolyogva.

– És őt is bemutatod nekem? Mert akkor én is bemutatom neked az én szerelmem! Biztos kedvelni fogod, hiszen egy kurva dögös, gyönyörű pasi! Mikor boldog, a szeme sziporkázó, olyan, mint egy csokibonbon, viszont ha izzik, és vággyal van tele, akkor olyan gyönyörűen csillog, mint a borostyán! Csodálatos a baritonja, és amikor a nevemet skandálja, az érzékszerveim egyből lázba hozza!

– Szeretlek, Andy! Tudom, mire ment ki ez a kis játék: próbáltad terelni a gondolataimat! De én jól vagyok, mert már itt vagy velem... Elkísérsz a temetőbe? Persze csak akkor, ha a szerelmed engedi. – kacagott fel a drága.

– Természetesen, szerelmem! Veled bárhova elmennék! Viszont most zuhanyoznunk kéne, hacsak nem vagy kész... – kacsintottam rá gyönyörűmre.

Már az sem érdekelt, hogy ragadunk mind a ketten, majd meredő farkára tévedt a tekintetem. Újra éledező vágyunk el is sodort minket, és ígéretünknek eleget téve: átkeféltük az újévet, legalábbis az első napját, ami nekünk plusz jubileumi nap is.

A jubileumok jöttek egymás után: bonbon és én immár hat hónapja vagyunk egy pár! Ő teljesen felépült, és dolgozik a bárban, és én is az irodámban. Csendben, harmóniában élünk Hinatával hárman Tom lakásában. Mikor jobban lett, én ugyan felvetettem, hogy ideje lenne hazamennem, de ő meg sem akart hallgatni engem. Mindig durci lett belőle, aminek egy oltári kefélés lett a vége! Így már tudjuk mind a ketten, mi az "Édes a békülés" jelentése!                                            Szerelmem családját azóta többször is meglátogattuk, és ő úgy véli, megadták ránk az áldásuk.A bácsink is nyugodt, hogy két fia élete révbe ért végre, így minden hétvégén nála vagyunk vendégségben, amit ugyan mi nehezen bírunk, de szívesen tesszük meg érte.

Egy dolog van csak, ami árnyékot vetett a napjaimra, és az nem más, mint a testvérem, Mara. Nem beszéltem, és nem is találkoztam még vele, sőt még a profilja után sem nyomoztam, mert ha én belekezdek, nekem nincs megállás, azt tudtam magamról. Tom ugyan biztatott, és támogat engem, bennem mégis ott a félelem! Hogy miért? Ha elmegyek hozzá, félek, hogy túlságosan megszeretem, hiszen ő az egyetlen élő családtagom, az én vérem! Viszont nem tudom, ahhoz mit szólna, hogy egy férfival élek, és lehet, zavarná a kisöccse mássága. Attól félek, hogy választanom kéne a szerelmem és közötte! Ezért inkább a struccpolitikát alkalmaztam, és ha lehet, nem is agyaltam a dolgon!

Steve és Lewis is együtt élt már, így sűrűn látogatott meg minket a friss pár. A mai is egy ilyen nap, így hazamenet még be is vásároltam.

Épp a sorok között bort válogattam, amikor egy kisfiú megbotlott a lábamban. Gyorsan nyúltam utána, nehogy baja essen, és aggódjon az anyukája. Akkor láttam csak meg, hogy egy ázsiai kisgyerek. Ijedten nézett rám, biztos nagyon megijedt egy idegen férfi láttán.

– Ne félj, csak segíteni szeretnék! Anyukád hol van? – és már kerestem is körbenézve a szüleit.

Nem is sokára jött egy ázsiai, vagyis szerintem koreai férfi a fiát keresve.

– Min-Ki, miért szaladgálsz el, a végén bajod fog esni! – korholta szelíden az apja. – Elnézést a kellemetlenségért, de hiperaktív, és még ha alszik is mocorog! – mondta szabadkozva, mégis viccesen az apja.

– Nem történt semmi, csak féltem, hogy valami baja esik!

Váltottunk még pár szót, és ment mindenki a dolgára, én pedig próbáltam a vásárlásra koncentrálni. Őszintén megvallva a kisfiú kurvára felkavart, mert ennyi idősek Mara fiai is...

Steve tartotta a szavát, ezért is lehetett belőle a barátunk. Nem kérdezett, és nem is hozta fel a dolgot, bár pár hete elmondta bonbonnak, hogy attól még aggódott. Ki mástól kérhetnék segítséget, ha nem tőle, hiszen ő járt az ügy végére? Hirtelen gondolattól vezérelve meg is kértem rá, hogy segítsen nekem.

– Steve! Segítenél nekem Marával találkozni? Vagy legalább beszélni? – félve néztem szerelmemre, mert vacsora előtt, sőt a napokban a témáról nem is beszéltem vele.

Ő tudja, milyen hirtelen jönnek a fejembe a gondolatok, ismer engem, most mégis aggódok. Főleg, mert nem szólt egy szót sem egész este, csak úgy hallgatott minket, hogy a szemét le sem vette rólam.

– Andy, miért nem szóltál nekem, hogy találkozni szeretnél a nővéreddel? Attól félsz, hogy nem engednélek el? – próbált nyugodt maradni, de tudtam, ha nem oltom ki azonnal a szikráját, hamarosan fel fog robbani.

– Dehogy, arról szó sincs! Hirtelen gondolat volt! Tudod, ma az üzletben egy koreai kisfiú megbotlott bennem... Na, de nem is ez a lényeg! Eszembe jutott, hogy ennyi idősek a nővérem fiai is, és hirtelen vágyat éreztem, hogy megismerjem őket! Nem akartalak semmiből kihagyni, csak időnk sem volt ma erről beszélni!

Nézett rám már csak füstölögve, én meg elé léptem, és kedveskedve az arcára simítottam.

– Nélküled amúgy sem mennék, és ha választanom kellene kettőtök között, – ami eddig a legnagyobb félelmem – téged választanálak, szerelmem!

– Én nem állok az utadba, Andy! Sőt, lehet, veled se kéne mennem, hiszen ez az első alkalom lesz, hogy találkozol a nővéreddel! – lassan, kimérten beszélt hozzám, és féltem, komolyan is gondolja...

– De én szeretném, ha velem jönnél, mert neked is meg kell ismerned őket! Belőled szívok erőt, nélküled én... félek!

Szomorú voltam nagyon, amiért, arra gondolt, hogy nem tart velem, mert Tom nekem már a lételemem! Ő a nappalom és az éjjelem! A levegőm, a földem, ahol meg tudok két lábon állni! Mi lesz velem egy idegen városban, idegen környezetben? Jó, én már jártam Japánban többször is, de akkor még csak én voltam, és csak sodródtam.

Szó nélkül rogytam le a székre, mint akinek vállán a világ terhe! Úgy éreztem, a szívem szétszakad, hiszen nekem most kell átgondolnom mindent, most kell választanom: a sohasem látott nővérem, vagy az életem értelme, a szerelmem?