– Magát hagyták már az árokban sérülten, mert meleg?

Kimondtam? Úristen, kimondtam!

Hirtelen lett rajtam úrrá a döbbenet és a megkönnyebbülés érzése! Erről egyedül Chao bácsi tudott, és nem így akartam, hogy Tom megtudja! Nyilván elmondtam volna neki egyszer, de nem így! Chao bácsi megszorította a kezem, ezzel kizökkentve keserűségemből! Félve pillantottam szerelmemre, aki fújtatott dühében, hogy miért, azt pontosan akkor nem tudtam, sejtésem volt csak.

– Steve! Szerintem, ezt a beszélgetést tegyük át máskorra! – szólt hirtelen szeretett bácsim a nyomozónak.

– Andy! Nagyon sajnálom, ami magával történt, én nem tudtam. – mondta bűnbánó hangon, de én csak hallgattam, rá sem néztem már!

Honnan a faszomból kellett volna tudnia?

– És komolyan, nem is az volt a célom, hogy bántsam! Sőt...

– Nyomozó, ha nem fejezi be, úgy baszom ki innen, hogy a lába sem éri a földet! – emelte fel a hangját szerelmem, amire én is felkaptam a fejem, és meredten néztem rá!

Magamra erőltettem egy nyugtató mosolyt, amely nem tudom, használt-e, mivel a nyomozó indulni készült, és Tom ügyet sem vetve rá vagy rám, szintén indult, csak ő a konyha felé vette az irányt. Ketten maradtunk a bácsimmal!

Húsz éve ismerem, de soha sem szólítottam másképp, mindig bácsi, vagy Chao bácsi volt számomra, pedig apám helyett, apám volt! Soha eszemben sem jutott, hogy akár tegezzem! Szerintem tiszteletet tegezve és magázva is lehet adni, de a búsba is el lehet akár küldeni!

A bácsim átölelte a vállam, és én – mint az évek alatt oly sokszor – hangtalanul sírva borultam rá! Kisírtam magamból minden keserűséget! Én próbáltam mindig jó lenni, figyelmes, udvarias, ahogyan ők tanítottak! Ne mondják rám, hogy azért vagyok olyan, mert intézetben nőttem fel! Sajnos, a sztereotípiák nagyon is élnek: ha intézetben nőtt fel, akkor bűnöző, ha meleg, akkor meg nem erre a világra való! Szerintem pedig esélyt kell adni mindenkinek! Én is kaptam! Tőlük!

– Sírj csak, könnyebb lesz! Lehet, nekem nem kellett volna nosztalgiáznom, felhozni a múltat, de annyira örülök nektek! Nem is gondolkodtam! Ne haragudj rám, fiam!

– Chao bácsi, maga nem csinált semmi rosszat! Az a barom volt az oka, ahogy nyomult végig rám, pedig elmondtam, hogy semmi esélye! Kihozta belőlem azt az érzést, ami miatt mindig úgy hittem, egyedül élem majd le az életem! És most a kérészéletű szerelmemnek is vége? (Na, hogy ez miért jutott eszembe?) Csakis magamat hibáztathatom!

– Miért hibáztatod magad, szépségem?

Felkaptam a fejem szerelmes bonbonom szavaira! Mérges volt, de hogy kire, azt éppen nem tudtam! Bár a haragtól a szemei szikrákat szórtak, ő mosolygott rám a gyönyörű szájával. Ebből látszik, hogy dilis vagyok kissé, mert a szája láttán meg is lódult a fantáziám! Jó, a védelmemre legyen mondva, hogy a sírás sokat segített! Visszamosolyogtam én is rá, de ez a mosoly más volt, mint az övé! Ez most nem egy bátorító mosoly, hanem egy vágyakozó, cinkos mosoly volt! Szerelmem észre is vette, mert horkantott halkan egyet.

– Az egész kiborulásom miatt! Amiket mondtam... Ne haragudj, bonbon...

– Arra még visszatérünk, szépségem! Bonbon? Az én lennék? Miért? – hajolt hozzám az asztal és a tányérok felett, amiket az imént hozott ki, csak én mással voltam elfoglalva, így nem figyeltem. – Olyan édes vagyok? – kérdezte suttogva egy csábos vigyor és kacsintás kíséretében.

– Nem! – súgtam vissza egyből, erre ő elhúzta a száját. – A szemed néha olyan, mint a csokibonbon! – csábosan kacsintottam vissza én is rá. – De azért édes is vagy! – adtam meg neki a kegyelemdöfést, erre újra horkantott egyet.

Miért nem hívom inkább Pignek? – nevettem fel magamban.

– De ha a bonbon nem tetszik, lehetsz Pig is!

– Neem, a bonbon tökéletes, és találó, a Piget meg nem értem, miért! – vakarta meg a fejét. – Na, jó, együnk! Ezért jöttünk ugyanis, de odáig még nem jutottunk! Jó étvágyat, szépségem, Chao bácsi! – bólintott felénk.

Szerelmem leült szemben velünk, majd csendben fogyasztottuk a fenséges salátát, és mellé a sültet. Rég volt már, hogy társaságban ettem, vagyis az ebédet leszámítva bonbonommal. Jó volt a két, számomra fontos és szeretett emberrel egy asztalnál ülni!

Régebben Mee nénivel és a bácsival sűrűn ettünk együtt, és közben Japánról beszélgettünk. Például, hogy Mee néni nevének jelentése: áldott! Ezt is egy olyan alkalommal tudtam meg. Persze, gyerek voltam, és kíváncsi! Chao bácsi nevének jelentését sosem tudtam meg, mit jelent, de egyszer úgy is kifaggatom róla! Miattuk szeretek mindent, ami ázsiai! Sokat tanultam tőlük: más kultúra, más életszemlélet! Nekik köszönhetem, hogy Osakában tudtam tanulni! Sőt, mindent nekik köszönhetek, főleg, hogy mindennek ellenére ember tudtam maradni! Ez a délután eszembe juttatott sokmindent, főleg az egyik legnagyobb veszteségemet, Mee nénit, akinek még a temetésén sem lehettem jelen, de Osakába már a bácsival mehettem a drága nénim hamvaival! Az az időszak nagyon szomorú és nehéz volt mind a kettőnknek.

A vacsora végeztével bácsim indulásra készen szuszogott, mint egy jóllakott napközis, hátradőlve a székben. Biztos hiányzik neki a pipája, és képzeletben a füsttel fújt köröket számolja.

– Fiúk, én úgy gondolom, hogy ideje a távozásnak! Arra gondoltam... – kicsit vacillált a mondandójával – három nap múlva karácsony, és szeretném, ha eljönnétek hozzám! Tölthetnénk együtt legalább egy estét! Ott van Andy szobája, és maradhatnátok éjszakára, vagy akár tovább is! – mondta félve.

Nekem tetszett az ötlet, de vajon szerelmem mit gondol róla? Várakozva fordultam felé.

– Remek ötlet, Chao bácsi! Ha Andynek megfelel, nekem rendben van! – kaptam is meg a választ tőle.

– Akkor ez eldöntve! Karácsonykor nálam! – mondta boldogan Chao bácsi.

– Andy, idejövet voltam a lakásodban meglátogatni Hinatát! Szeretném átvinni magamhoz, ő is magányos, és én is. Te pedig Tomot ápolod!

Bassza meg! Hinata! Ma akartunk érte menni! Hogy ment ki a fejemből? Ja, már tudom is! Bombonom elvette az eszem cseppet!

– Köszönöm szépen, hogy gondol rá is, úgy terveztük, áthozzuk ide, de ott ismeri a lakást, jobb helyen lesz! Ha gondolja, el is viszem most érte, azután meg haza! – ajánlottam fel, hisz amúgy is azt terveztem, hogy hazafuvarozom.

– Legyen úgy, fiam! Tom, neked nem probléma, ha most kicsit elrabolom Andyt? – kérdezte meg illedelmesen szerelmemet.
– Persze, hogy nem gond, csak siessen vissza! Nekem itt úgyis van még dolgom.

– Akkor én hozom is a kulcsokat! – álltam fel az asztaltól.

– Várj, fiam! Hoztam nektek a boltból pár dolgot, amit szerettek, vidd fel ezt is! – nyújtott felém egy szatyrot, tele mindenféle finomsággal: Mochi, Rámen, Pocky.

Fel is csillant a szemem:

– Karácsonyig elég lesz! – mondta mosolyogva, mintha arra célozna, hogy ki sem fogunk otthonról mozdulni.

Így belegondolva, lehet, hogy igaza is van! Milyen fifikás az öreg...

– Köszönjük, hogy ilyen előrelátó! – mosolyogtam vissza, és ahogy láttam, Tom is bazsalygott magában.

Vajon mi járhatott abban a gyönyörű buksijában?