– Rendben, megyek magukkal! Én is biztonságban akarom tudni Andyt! – mondta Tom, és a nyomozó lefagyott.

Nem tudom, mire számított, mire gondolt, ha hazavisz, de most boldog vagyok, hogy Tom is velünk tart. A nyomozót megkerülve mellém állt, a vállamnál átkarolt, és indultunk is ki az autóhoz.

– Nyomozó, maga mégsem jön? – kérdezte Tom. – Útközben elmondom, amit én tudok!

A nyomozó csak állt bambán, leforrázva nézet utánunk, míg Tom nagyon jó hangulatban volt. Ez engem is meglepett, de örültem neki, hogy a csókunk miatt nem volt tüske benne.

Ó, az a csók! Azok az ajkak! Reméltem, hogy talán még folytatás is lehet belőle... és ismét előjöttek a vágyálmaim, csak már jóval élénkebb kivitelben. Álmodozásomból Tom rázott fel.

– Andy! Harmadszor kérdezem, hogy melyik a te autód! – előttem állt, maga felé fordítva engem, két karja a vállaimon pihent.

Úgy nézett rám, olyan ijedten, hogy megsajnáltam, de abban a szituációban nem jött ki hang a számon.

– Jól vagy? Nincs hányingered, szédülés, fejfájás? Nem tetszik nekem ez a hallgatagság!

Komolyan aggódik értem? Csak ez járt most a fejemben.

– Jól vagyok, csak kicsit tompának, és fáradtnak érzem magam. Köszönöm, hogy aggódsz értem! Mondtam lehajtott fejjel, amire Tom készült válaszolni, de a nyomozó félbeszakította.

– Indulhatunk? Melyik az autója, Andy? – nézett körül az Adonisz a parkoló autók között. –De tudja, mit! Kitalálom! – körbenézett – Nézzük csak! Volvo? Nem! Mustang? Nem!

És még felsorolt több márkát, amely a parkolóban állt, közben pedig mindig engem nézett vigyorogva. Egy hang nélkül a zsebembe nyúltam, és Tom kezébe nyomtam a kulcsot. Tudta, mit tegyen vele, megpittyegtette a riasztót. Az autóm láttán enyhén megszorította a vállam, akkora mosollyal az arcán, hogy Joker is irigykedne érte. A nyomozó felhorkant, a fejét felém kapta!

– Egy Isuzu Vehicross!? Egy terepjáró?

Hogy a döbbenettől vagy csak amiért nem taláta ki, de jó hangosan felnevetett.

– Mindent szeretek, ami ázsiai! – mondtam magyarázatként, bár nem igazán kéne magyarázkodnom, pont a nyomozónak nem.

Viszont, ha Tom kérdezne rá, neki szívesen elmondanám, elmesélném, mi a szeretetem tárgya. De remélem, erre még sor kerül – kerülhet!

– Akkor induljunk! – mondta Tom szinte parancsoló hangon. – Nem bánod, ha más vezeti az autódat, ugye? – kérdezte rám mosolyogva, én meg azt sem tudtam, milyen évet írunk, vagy merre vagyok arccal, csak néztem rá még mindig bambán, és csak egy bólintásra tellett tőlem.

– Remek! Akkor nyomozó, maga vezet! Mi Andyvel hátraülünk. – ezt szintén parancsba adta. Megzabálom ezt a palit, esküszöm! Imádni való! És nálam, újra gondok vannak! Kellett ez nekem?

Gyorsan bepattantam az autóba, már amennyire egy háromajtós terepjáróba lehetséges, és amit menet közben a nyomozó már be is indított. Annyira el vagyok tompulva, hogy hosszú percek estek ki újra. Tom, a drága mellém ült, karját a vállamra kulcsolta, én lenéztem rá lecsúszva az ülésen, és egy hálás, remélem, nem szerelmes, mosolyt küldtem neki cserébe.

Eddig a saját autómban még nem is ültem hátul, de nagyon kényelmes, főleg azért, mert ő ül mellettem. Hazafelé úton a nyomozó és Tom végig beszélgettek, gondolom a rablásról. Én végig behunyt szemmel, agyam kikapcsolva, csak voltam magamnak. Kizártam mindent a fejemből, és élveztem az autóm ringatását, vállamon a szerelmem karját. Sikerült is annyira kikapcsolnom, hogy Tom hangja rázott ki újra a melankóliámból.

– Mi volt ez a nagy sóhaj, Andy? Álmodtál valamit?

Az ereimben megfagyott a vér! Majd, amikor kezdett felengedni az arcom, a kurva életbe, megint altájra tódult! Zavaromban csak ficánkoltam, hogy nehogy lebukjak, és kérdőn néztem rá, mint aki azt sem tudja, miről van szó. Ő újra csak mosolygott, és megszorította a vállam.

– Meg is érkeztünk, Andy! – rázott fel minket a nyomozó.

Épp időben, mert Tom éppen mondani akart valamit.

– Remek. Álljon csak meg a ház előtt, később majd leállok a garázsba!

Az állapotomhoz képest gyorsan kiszálltam, és indultam is a ház, illetve a lakásom felé, és nem is foglalkoztam a nyomomban a két "pincsimmel". Csak próbáltam összeszedni, nem még jobban lejáratni magam! De hozzám méltón, újra sikerült!

– Hányadik emelet? Hányadik emelet, Andy! – nem tudom, hányszor kérdezték, de igencsak furcsa volt az arca mind a két "pincsimnek", amikor rájuk néztem.

– Tessék? – kérdeztem értetlenül.

– Hányadik emeleten laksz? – kérdezte Tom eléggé aggódó hangon.

Ha tudná, hogy miatta vagyok ilyen elvarázsolt! De lehet még jól is jött ez a kis baleset! Minden szempontból jó is lehet!

– Bocsánat! A másodikon. – mondtam zavartan a fejem vakarva.

Szótlanul vártuk a liftet, és mentünk a lakásomhoz, de az ajtóban jött az újabb blama. Újra lefagytam, és azt sem tudom, hány perc múlva esett le, hogy rám várnak, vagyis a kulcsra, hogy nyissam az ajtót! Erre a felismerésre a homlokomra csaptam. Én balga...

– Bassza meg, a kulcs! – kivettem a zsebemből, és Tom kezébe nyomtam, közben teli szájjal nevettem már a saját hülyeségemen, és a két férfi is nevetett velem.

A lakásomba érve büszkeség fogott el! A rendmániámnak hála, nincs kupi, nincs miért szégyenkeznem! A cipőmet levettem, és egy-egy papucsot adtam nekik is, jelezvén: itt cipő nélkül szokás létezni. Ők engedelmesen át is vették, és közben a szemüket járatták körbe, elégedetten bólogattak is hozzá. Nem nagy, de otthonos garzonom van, amit japán stílusban próbáltam berendezni. A fehér és a szürke szín harmonikusan dominál nálam! Én imádok hazajönni!

– Hinata, drágám! Megjött apuci! Mondtam már, hogy mindent szeretek, ami ázsiai? – kérdeztem meg a két elképedt fiút, akik lefagyva álltak, még mindig az előszobában.