Összeszedtem gondolataimat, hogy minél tömörebben tudjam elmondani, mert ma estére már elég volt a drámából.

– Azt már tudod, hogy Mee nénihez futottam a kórházba a parkon keresztül. Alig voltam húsz éves, és még egyetemre jártam. Már majdnem a kórháznál voltam, pár száz méter, pár perc választott el csupán tőle, amikor oldalról elütöttek. Emlékszem, repültem pár métert, és betört a fejem, fájt a bal lábam, de eszméletemnél voltam. Valószínűleg az útra repültem, és útban lehettem, mert a karomnál, és a lábamnál fogva, mint a szemetet, dobtak félre. A vér a szemembe folyt, sötét is volt már, így nem láttam, kik lehettek, csak a hangjukat hallottam.

Újra feltört bennem ugyanaz az érzés, és remegni kezdtem, amit nem is én vettem észre, hanem szerelmem. Hirtelen felült, és mérgesen nézett, de nem rám, hanem magára volt pipa, amiért megkérdezte.

– Ne folytasd, elég volt! – simított végig remegő karomon, majd az arcomat cirógatta. – Majd elmeséled máskor, de ha mégsem, úgy is jó!

A hangján hallottam, hogy ideges.

– Elmondom most, mert nem szeretnék többet beszélni róla, még a nyomozóval sem! – erőt vettem magamon, és folytattam. – Az elkövetők ismertek engem valahonnan, de az egyikük biztosan! Annyit mondott csak: ez a kis buzi gyerek az egyetemről, értük amúgy sem kár, majd az árokba dobtak az útról. Azt reméltem, hogy valaki látja, vagy arra jön, és rám talál! Azután elájultam, majd arra éledtem, hogy fázom, kurvára fáj a fejem, és a lábam! Feladtam! Elájultam újra, és azt sem tudtam, mióta, és hol vagyok! Álomnak hittem, egy kurva rossz álomnak! Fel akartam ébredni, és Mee néni mellett lenni, hisz tudtam, vár rám!

Ismét potyogni kezdtek a könnyeim arra a szörnyű estére emlékezve, és hogy elbúcsúzni sem tudtam tőle! Most csak hang nélkül sírtam. Szerelmem velem sírt újra, mint már annyiszor a rövid szerelmünk alatt. Felültem az ágyban megemberelve magam, és szerelmem arcára simítottam, letörölve a könnyeit.

– Túl vagyok már rajta, drágám, ígérem, utoljára sírok, és téged is utoljára síratlak meg!

– Most miattam, a kíváncsiságom miatt sírunk, és mégis te vigasztalsz engem? Milyen ember vagy te, Andy?

– Egy egyszerű ember, aki szeretetre, társra vágyik! Aki ha lehet, kerüli a konfliktusokat. –mondtam mosolyt erőltetve magamra.

Ő is elmosolyodott, és lágyan megcsókolt. Egy meghitt csók volt, épp csak ízleltük egymás ajkát, és akkor annyi elég is volt. Újra egymáshoz bújva feküdtünk már csendben, arra gondoltam, folytatnom kell a történetem, ennek most van itt az ideje!

– Másfél napot töltöttem az árokban. Egy kutya és a gazdija talált meg. Nyílt törésem, agyrázkódásom volt. A kórházban ébredtem fel, de akkor már Mee néni... – „nem sírok, nem sírok", ezt mantráztam magamban, mivel most ígértem meg bonbonomnak, ehhez kell tartanom magam. – Második napja feküdtem bent, mert szepszist kaptam, amikor a bácsi megtalált.

– Sajnálom! – pattant fel újra izgága szerelmem. - Miért nem találkoztunk hamarabb? Hogy nem futottunk össze a boltban, vagy ők miért nem szerveztek közös vacsorát? Akkor ez nem történt volna meg! Meg tudtalak volna védeni! Tudom, a sorsra bízták, de akkor is!

Bonbonom hadonászott a gyönyörű kezeivel, annyira magyarázta a miérteket, de én tudtam rá a választ, ezért nyugtatni próbáltam:

– Azóta az eset óta más ember lettem: erősebb, óvatosabb! Nem akartam újra célpont lenni, ezért nem ismerkedtem. Nem mintha előtte sok barátom lett volna! Nem is randiztam, mert mi értelme lett volna egy ilyen világban! Tudod, akkor is azon agyaltam hónapokig, honnan tudták rólam, hogy meleg vagyok? Rám van írva, lerí rólam? A három diák is, akik ok nélkül vettek üldözőbe: látták rajtam? Hogyan? Én nem közeledtem soha senki felé, persze te vagy a kivétel! Nem tetszett senki sem. Tényleg buzis vagyok! – kérdeztem meg szerelemem.

Ő csak nézett, fürkészett engem, gondolkodott, mit is mondjon.

– Nem! Egyáltalán nem vagy buzis, és többet ne mondd ezt, kérlek! Lehet, valakinek tetszettél, és akaratlanul utasítottad vissza. Így akart bosszút állni rajtad. Sok lehetőség van, de nem vagy buzis! Egy gyönyörű férfi vagy, az én párom, és a szerelmem! Az lehetett a gond, hogy szép vagy, és a lányokat mindig kerülted, leráztad őket, mivel nem érdekeltek. És igenis, van értelme együtt lenni azzal az emberrel, akit szeretsz, bár nem egyszerű, de a világ változik! – magyarázott újra hadonászva, és én igazat adtam neki mindenben.

– Mindegy, már nem számít! Itt vagyunk egymásnak, és nincs ennél fontosabb! – nyugtatóan, lágyan az arcára simítottam. – Viszont most már aludjunk, ha csak... nem szeretnél még kérdezni valamit. – próbálkoztam ismét, (a remény hal meg utoljára) – Fáradtak vagyunk, meg aztán, minél hamarabb alszunk, annál hamarabb mehetünk haza! Mert ahogy beleélted magad a magyarázkodásba, az kurva szexi volt, én pedig újra be vagyok indulva! – vigyorogva kaptam el az ujjait, és nyomtam farkamra.

Ő először meglepődött ugyan, de végül szorított egyet rajtam.

– Na, most akkor ki a kanos kismalac? – kérdezte kacagva, majd a karomba feküdt újra a mellkasomra. – Aludjunk, szerelmem, és holnap menjünk haza! Ígérem, senki sem bánt már téged, nem bánthat!

Egymáshoz simulva aludtunk el szinte pillanatok alatt. Nehéz nap volt mögöttünk.

Másnap nem tudtunk ugyan korán kelni, Chao bácsi mégis finom reggelivel várt minket. Már nem volt téma az ajándéka, vagy az én balesetem. Akarva vagy akaratlan, de nem jött fel a téma. Annyit mondtunk el, hogy nem fogok beszélni a nyomozóval, mert túl vagyok rajta. Már csakis előre nézek, és nem hátra. Az ebédet szerelmem főzte: isteni steaket zöldséggel, zöldbors mártással, ahogy kell, addig én Hinatámmal játszottam. Hamar el is szaladt a nap, bár az igazat megvallva, én már a perceket számoltam, amikor megyünk végre haza!
HAZA! Sohasem gondoltam rá, hogy ez a szó, kifejezés ennyit fog nekem jelenteni! És ahogy szerelmem a gyönyörű száján kiejti... Bár a tegnapi vacsora, és az este sírósra sikeredett, megkönnyebbültnek éreztem magam, évek óta először.

És végre, valahára eljött a mi időnk! Hinata még maradt a bácsinknál, mielőtt indulna, majd elhozzuk magunkhoz őt is.

Hazafelé Tom vezetett, nekem nem volt hozzá kedvem, és az igazat megvallva, a gyanútlan embereket féltettem egy száguldozó Andytől! Ugyanis sanszos volt, hogy százhússzal repesztettem volna haza, annyira vágytam már bonbonomra! Mivel az autóm automata, ő szinte végig a combomat fogta, és most őszintén: ettől ki ne lett volna még jobban beindulva?

Végig arról beszéltünk, hogy oldjuk meg Chao bácsi elutazása után a bolt dolgait.

– Ugye, nem gond, hogy belevontalak, mert én nem értek hozzá annyira! Valahogy sohasem érdekelt az üzletvezetés, és nem is gondoltam arra, hogy egyszer az örököse lehetek! Viszont ketten meg tudjuk oldani! – mosolyogtam szerelmemre.

– Nem gond, a bácsiért bármikor, bármit megteszek, főleg így, hogy te vagy a társam benne! – mosolygott rám vissza, és szorított egyet a combomon.

Ettől a mozdulattól nekem végem volt... Az idő meg csak araszolt, komolyan azt hittem, már Boise-ba tartunk, ami ide több mint négyszáz mérföld, és közel hatórás út! Na, ezt ugye, nem hagyhattam szó nélkül!

– Valahol azért megállunk pihenni? – kérdeztem tőle gúnyosan, mire Tom értetlen arcot vágva kapta felém a fejét. – Csak azért kérdezem, mert óráknak tűnik, mire végre nálad lehetünk!

Lassan esett le neki a tantusz, és kacagva félre is húzódott az első lehetőségnél, ezzel igazán meglepve engem.

– Na, itt az első pihenő, kanos szépségem! – mondta nevetve, és válaszra időt sem hagyva kapta el a nyakamat, és rántott magához egy csókra.

Az a csók... Szinte megerőszakolta a számat, úgy tapadt rám, hogy ellenkezni sem volt esélyem! (Nem mintha akartam volna!) Nyaka köré fontam a karomat, úgy csókoltam vissza én is, bár kurva kényelmetlen volt. Nem tartott ostroma ugyan sokáig, de ha az volt a célja, hogy felizgasson vele még jobban, akkor a terve sikerült! Farkam, és ahogy néztem, az övé is mereven állt már, várva a beteljesülést!

– Ha balra nézel, szépségem, meglátod a felhajtót! – szuszogott a fülembe, mire én arra néztem, és a látványától a nevetés kitört belőlem: mióta vagyok én ennyire türelmetlen? – Nem kevésbé vagyok kanos én sem édesem, és most elérted, hogy otthon szét is szedjelek! Eddig elképzelni sem tudtam, hogy létezik ilyen vágy! Ha csak hozzám érsz, már forr a vérem, sőt a merevedéshez már a látványod is elég, és a kis beszólásaid után pedig attól félek, elmegyek ott helyben! Se férfi, se nő nem váltotta ezt még ki belőlem!

Puszit nyomott a homlokomra, orromra, én meg csak bambán mustráltam őt. Megemelte formás hátsóját az ülésben, úgy igazított oltári farkán, gondolom, már neki is kikívánkozik a ruha alól, mint nekem!

– Dettó! – válaszoltam frappánsan.

Pár perc múlva, a ház elé érve már pattantam is ki az autóból, és egyből indultam a kocsi hátuljához, a csomagtartó felé.

– Andy, hova mész? – kérdezte ijedten szerelmem. – Most már nem olyan sietős?

Állt meg mellettem, és hátulról búgott újra a fülembe, miközben hozzám dörgölte hímtagját, amitől kivert egyből a víz!

– Az ételt veszem ki, mert azzal fenyegettél, hogy két napig ki sem jövünk a lakásból!

Érzékien megmozgattam a faromat, ahogy a csomagtartóba hajoltam, nekinyomva magam tökéletesen merev tagjához! Édes a bosszú! A válasz egy mélyről jövő nyüszítés volt:

– Éhes lehetsz, kismalacom!