- Oi vérszívó csitri - szólalt meg egy ismerős hang, mire kinyitottam a szemem - Takarodj a tulajdonomtól!

- Na Bakugou-kun! - durcázott a szőke.

- Nincs "Bakugou-kun"! Tűnés! - ordított, mire kiszaladt a szobából - Tsk~ Hülye vámpír...

- K-Katsuki... Arigato - motyogtam.

- [Név], már vártalak - feküdt mellém.

- Te hoztál ide - forgattam meg a szemem.

- De ezt a pillanatot vártam - mosolygott rám kedvesen.

- Ugye tudod, hogy haragszom rád? - fordultam felé, már amennyire tudtam.

- Furahaj miatt? Igen, gondoltam - mosolygott még mindig.

- Ez nem vicces - morogtam.

- De - vigyorgott.

- Nem~

Egyszer csak egy nagy puffanást hallottunk. Katsuki kiugrott az ágyból, és előhúzott egy revolvert. Üvöltözés, lövöldözés hallatszódott lentről. A hangok egyre hangosabbak lettek, és egyszer csak valaki berúgta az ajtót...

[Név] szemszöge:

– A-Aizawa-sensei? – lepődtem meg – Maga mit keres itt?

– Téged és Bakugout – válaszolt unottan a férfi.

Katsuki ijedten felült, de amikor meglátta a senseit, elvigyorodott.

– Csaknem Aizawa-Sensei?~ – kuncogott.

– Bakugou hagyjad ezt a viselkedést, és irány kifele – mormogta Shouta.

– Azt hiszi, hogy csakúgy elkaphat?. Tsk. Szánalmas hősök – ciccegett Katsuki, majd megint elvigyorodott – Inkább maga fog menni.

– Ugyanhova mennék? – kérdezte mogorván Aizawa.

– A sírjába! – röhögött fel Bakugou, miközben a kése után kapott, de Aizawa gyorsabb volt, és elkapta a fiú karját, majd egy mozdulattal a földre terítette.

– [Név] segíts nekem~ – tetette a nyöszörgést Katsuki – Meg fog ölni...

– Dehogy öllek meg – lepődött meg a sensei láthatóan – Hős vagyok és a hősök nem ölnek.

– A hősök szánalmasok – vigyorgott továbbra is Katsuki – Egy elbaszott kép. Egy elbaszott társadalom. Minden elbaszott. Csak torzítják az emberek agyát. Nincs ki megvédje tőlük a társadalom érintetlen nemzedékeit. Csak szennyezik az agyukat. Nem segítenek. Ezért vagyunk mi. Idéző jeles gonosztevők. Mi mentjük meg a társadalmas ettől a koszos söpredéktől. Én csak meg akarlak menteni [Név] – nézett rám skarlát szemeivel Katsuki.

– Jól van Bakugou, hallottuk – ásított a sensei, és a bilincsért nyúlt, de Bakugou gyorsabb volt.

Egy mozdulattal kikapta a férfi övéből az említett fém tárgyat, és rá is rakta.

– Megint győztem – vigyorgott, majd rám emelte skarlátjait, és elkomolyodottan megszólalt – Vidd el a kínzó szobába, és kínozd meg, aztán öld meg.

– M-mi? – szörnyedtem el.

– Hallottad mit mondtam. Tedd meg – vetette oda egy rezzenés nélkül, mintha ez természetes lenne.

– É-és ha nem..? – motyogtam.

– Akkor – indult meg felém – én teszem meg, de utána veled meg nem leszek könyörületes – nyalt végig ajkain a szőke, majd a falnak nyomott – Tedd meg.

– R-Rendben – köhögtem.

– [Név]-chan, neked elment az esze-

– KUSSOLJ! – ordította Katsuki, és a senseibe rúgott, mire a férfi felnyögött.

– K-Katsuki ez nekem magas... – néztem oldalra.

– Nem magas, csak nem akarod – sütötte le szemeit – Ha nem akarod, hogy apádat kinyírjam, akkor-

– M-mi..? – kérdeztem elhaló hangon – A-apa?

– Igen~ – vigyorodott el pszichopatán Bakugou, majd elsötétültek a szemei.
Skarlát vörös szemei átváltoztak feketére – Tedd meg, vagy ha nem, akkor apád meghal.

Egy nagyot nyeltem. Apa vagy a sensei. Aizawa-Sensei volt az, aki egy csomót segített a képességem elsajátításában meg a halálesetekben. De valahogy muszáj kijátszanom Katsukit.

– Eto... Katsuki nem lehetne mást? – kérdeztem félénken.

– NEM! – csattant fel – MEGKÍNZOD ÉS MEGÖLÖD VAGY ÉN CSINÁLOM, DE UTÁNA NEM LESZEK VELED ELNÉZŐ!

– R-rendben – nyökögtem, majd megfogtam a sensei alkarját és elkezdtem kifele húzni.

– Toga menj vele – szólalt meg hirtelen a szőke, mire ijedten fordultam vissza, mert ez volt a tervem, hogy elengedem a senseit.

– D-De hát-

– Ismerlek már annyira [Név], hogy tudjam mi jár a fejedben – nézett rám hidegen Katsuki – De te döntesz. Te döntesz [Név]. Tőled függ, hogy mi lesz. Csak választanod kell. Megölöd vagy nem.

Oldalra néztem. Nem tudtam megtenni. Sóhajtottam egy nagyot és elindultam a kínzó szoba felé Togával együtt.

– Nahát milyen csinos lányt fogott ki magának Katsuki-kun – nézett végig rajtam a szőke hajú lány, de nem szóltam semmit. Egy gondolat járt a fejemben.

Meg fogom ölni a tanárom...

– [Név] – szólalt meg Aizawa.

– Igen? – válaszoltam.

– Nem baj – mosolyodott el keserűen.

– Huh? – lepődtem meg, mivel a sensei ritkán, sőt szinte soha nem mosolyog nyilvánosan – Micsoda?

– Ezt apukádért, [Vezetéknév]-kunért teszed. Ő fontosabb, mint én. Egy apukának ki kell állnia a lányáért, főleg ha szar helyzetben van – szinte fájtak e mondatok a fülemnek. Megölöm azt, aki itt emlékeztet olyan dolgokra, amit néha elfelejtek.

– Sensei te már a második apukám vagy – mondtam a férfinek, miközben egy asztalra tettem. Toga kíváncsi tekintettel fürkészett, hogy mit teszek majd – Mindent köszönök.

– Azt tettem, amit helyesnek véltem [Név] – csukta le szemeit a fekete hajú – A legjobbakat kívánom neked és a családodnak... – csordult ki pár könnycsepp Shouta szeméből.

– Köszönjük szépen... – gyűltek könnyek az én [Szemszín] színű íriszeimbe is – Maga pedig végre láthatja Mic-Senseit.

– Igen, vele lehetek – szipogott – Fentről vigyázok rátok. Mondd meg az osztálynak, hogy hősként haltam meg.

– Megmondom, megmondom – bólogattam hevesen – Ez lesz az első dolgom.

– OI! – hallottuk meg Katsuki hangját a másik szobából – Nem hallom, hogy ordítana az a rohadék!

Egy nagyot sóhajtottam. Muszáj megtenned [Név]. A fiókokból előkerestem egy tűt, egy csipeszt és egy kést.

Ez még nem is annyira rossz. Ugye..?

– Tessék – nyomott a kezembe két kesztyűt Toga – Nem marad semmin az ujjlenyomatod, ha ezeket viseled. Meg nem leszel annyira véres.

– Kösz... – mormogtam az orrom alatt, majd felvettem őket.

– [Név]-chan – lépett mellém Himiko – Ezt a tűt töltsd meg a vérével. Kéne az egyik akcióhoz – mutatott az említett tárgyra, amit az előbb vettem ki a fiókból, mire félénken, alig láthatóan bólintottam.

Úgy csináltam mindent, ahogy Toga mondta. Először kiszívtam a végtagjaiból — mindegyikből egy kicsi — vért. Aztán leszedtem a körmeit a kezéről, lábáról. Úgy megtudtam volna állni, és eldobni a kést. Ahogy ordított az valami szörnyű volt.

Már épp az utolsó lábkörömnél voltam, amikor Katsuki belépett. Kérdőn és ijedten néztem rá.

– Folytasd csak – mondta szörnyen nyugodtan, mintha csak természetes lenne, hogy valakit előtte kínoznak – Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy kinyírtad – vigyorodott el. Erre a tettére, csak egy nagy nyeléssel tudtam válaszolni.

Ha szeret, miért teszi ezt velem..?

A kés felé nyúltam. A kezem remegett és izzadt. Hajam kócosan meredezett a sok fejfogástól és hajigazítástól. Az arcom tiszta izzadtság és könny volt. Csak ez járt a fejemben.

Most megölsz valakit... Ez nem hőshöz méltó. Talpra kéne állnod!

De nem álltam talpra. Nem tettem semmi olyat, amit egy hős.

– Mi lesz már? – fonta keresztbe kezeit a mellkasa előtt Katsuki türelmetlenkedve, mire jobban megmarkoltam a késnyelet, és a fejem fölé emeltem.

– Igen! – húzta gúnyos vigyorra ajkait Katsuki – Tedd meg!

A kezeim meglendítettem, és a kés a sensei mellkasában volt már. Egy utolsót ordított, és kezei gyengén lógtak le az asztalról. Fel sem tudtam fogni mi történt. Meghalt miattam. Kihúztam az élettelen testből a véres fémtárgyat, és minden elsötétült...

/Words:1068/