-Xiao...?-Alig hallom a saját hangomat, amikor kinyitom Xiao szobájának ajtaját. Mivel nem válaszolt kopogásomra, úgy döntöttem, hogy az engedélye nélkül lépek be hozzá, a tudat ellenére, miszerint ez illetlenség volt. Az ágyán találom meg a fiút, aki a gondolataiba mélyedve mereng, szemeit a plafonra mélyesztve, amikor pedig belépek, azonnal felül. 

-Nem adtam engedélyt, hogy begyere...-Suttogja, ám mégsem érzem a szigort a hangjában. Egy szó nélkül odalépek hozzá, s leülök mellé. Nem tesz semmit sem. 

-Mi a baj? 

Nem válaszol, viszont tekintetével sem keres engem. Előrébb hajtom fejemet, hogy íriszeibe tudjak nézni, de elfordul. Egy vonallá préselem az ajkaimat. 

-Xiao...

-Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez...? -Kérdi halkan, hirtelen fogalmam sincs, hogy mire gondol.

-Mire gondolsz? 

-Kettőnkre. 

Csak egy kérdés volt, mégis, visszagondolva, eléggé szíven ütött. A tudat, hogy a fiú kérdőre vont, miszerint teljesen biztos vagyok-e abban, hogy mi ketten jól megleszünk, hogy biztos vele akarok-e lenni, negatív érzést hagyott maga után, a mellkasomban. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lett volna, de sajnos Xiao túlságosan is megtanulta leolvasni az érzelmeimet, leginkább a tekintetemből, az idők során. Azonnal látta, hogy rosszul esett az, amit mondott, azt viszont én vettem észre, hogy hiába akart valamit is csinálni, fogalma sem volt, hogy mit tegyen ebben a pillanatban, velem. 

-...Én szeretlek -Kezdem- És tudom, hogy még nem mindennel vagy rendben...Úgy értem, nem mindenki érzi késznek magát arra, hogy egyből meg tudjon tenni mindent a többi ember között, mint mások...Például csókolózni, vagy csak szimplán kezet fogni...Tudom, hogy ezen mész keresztül, nem igaz? -Billentem oldalra a fejemet -Érzem, hogy mit érzel irántam. Látom rajtad. Csak még időre van szükséged, nem igaz? 

Kell neki pár perc, míg végül megszólal. Halkan beszél, szinte alig lehet hallani, s most az egyszer hálát adok annak, hogy az egész házban csend van, máskülönben a legkisebb neszezés miatt sem lennék képes végighallgatni, amit mond. 

-...Hogy tudsz ennyire átlátni rajtam...? - Nem bírok nem elmosolyodni ezen. Úgy látszik, akkor nem csak ő tud olvasni rólam, hanem ez fordítva is így van, és ezt ő is érzi -Sajnálom, csak...Úgy van, ahogy mondod. Nem vagyok hozzászokva ehhez...

-Tudom. Sajnálom, hogy ennyire erőltetni akartam.

-Nem erőltetted...

-Mindegy. Lassabban fogunk akkor haladni, jó? 

-Sajnálom.

Amikor ezt meghallom, szinte ösztönösen hajolok hozzá közelebb. A hideg kő, mely homloka közepén foglal helyet fura érzést ad ajkaimnak, de éreztetni akarom vele, hogy ezt nem kell sajnálnia. Fontos nekem, és nem érdekel, hogy milyen ütemben fogunk haladni, az a lényeg, hogy vele legyek. Mikor nyakamhoz helyezi egyik kezét, s ajkait lassan enyéimnek nyomja, az egész testem vibrálni kezd, és a pillangók újból, legalább ezredjére felélednek a hasamban. Csak egy egyszerű puszi, mégis sokkal, de sokkal boldogabbá válok tőle. 

-Én is szeretlek -Suttogja ajkaimra. 

Lassan ledőlünk egymás mellé az ágyba, nem bírom ki, hogy ne fúrjam fejemet mellkasába. Szokásos illata teljesen ellep engem, azt hiszem, abban a pillanatban még sosem voltam ennél nyugodtabb. Ahogy karjait hátamhoz teszi, s közelebb húz magához, majd ajkait hajamra illeszti, a szívem majd' kiesik a helyéről...

Nem tudom, mennyi ideig voltunk így, de valószínűnek tartom, hogy mind a ketten elaludtunk.

۞۞۞۞۞

Egy erősebb ütéssel, az utolsó Mitachurlt is a földre kerítem. Élettelenül esik a földre mögöttem, Hilichurl társai pedig -hangjukból ítélve- nincsenek elragadtatva attól, hogy miattam elvesztették egy újabb csapattagjukat. Az utolsó pillanatban fordulok meg ahhoz, hogy a felém száguldó nyíl visszapattanhasson a kardomról, melyet arcom elé emeltem, védekezésképpen. Tekintetemmel Xiaot keresem, s meg is találom, amint egy Pyro Abyss Magel harcol. Visszafordítva szemeimet egyből rohanni kezdek, az előttem álló Hilichurlok felé, akik felbőszülten utánoznak, ám nem számítanak arra, hogy egyetlen egy suhintásommal mindegyikőjüket kettészelem. Mint a szén, darabjaik oly' fekete porrá változnak, melyet a szél könnyelműen kap fel, s viszi el, kitudja milyen helyekre. 

-Rossz előérzetem van -Hallom meg magam mellől Xiao hangját fél perccel később. Szinte rögtön azután, hogy megosztotta velem mondandóját, a föld remegni kezd. 

-Mi a...? 

Dob. Dob. Dob.

Azután hatalmas üvöltés, de nem emberi. Sokkal inkább olyan hang, mint amilyet egy...

Lavachurl adna ki...

Abban a percben, három több, mint hat méteres, óriási teremtmény jelenik meg, vagy harminc méterre tőlünk. Fogalmam sincs, hogy eddig hol lehettek, hiszen biztos vagyok benne, hogy legalább az egyikünk észrevette volna őket, hogyha a közelben lettek volna. Akkor mégis, hol rejtőztek idáig...? 

Ssssh.

A lábam elé, élesen a földbe eső nyílvessző teljesen meglep engem. Azonnal észreveszem, a parányi energia-hullámokat, melyek még pár másodpercig ott vannak körülötte, majd mintha csak kialudna, eltűnnek körülötte. 

Aztán felnézve, a domboldalak tetejéről pár ismeretlen alakot pillantok meg. 

-Xiao...

-Mennünk kell -Azonnal megfogja a kezemet, s már el is teleportálna minket, de abban a pillanatban, valami olyasmi történik, amitől teljes sokkba kerülök. 

Egy újabb nyíl szeli át a levegőt, s éles sebességgel csapódik Xiao jobb vállába. A fiú azonnal odakapja másik kezét, s felhördül, vére azonnal a földre kerül. 

-XIAO!

A Lavachurlok közben egyre közelebb érnek hozzánk, immár jó pár csapatnyi Hilichurlt is sikerült maguk mellé állítani őket. Szinte érzem az elektromosságok, melyet a hatalmas szörnyetegek adnak ki magukból. 

-El kell tűnnünk innen...-Motyogom, érzem hogy az idegességtől gyöngyözni kezd a homlokom- Xiao, jól vagy? -Fordulok barátom felé.

-Tch, egy Adeptus nem fekszik ki ennyitől...

-Basszus! -Kiáltok fel- Ezek biztos, hogy az inazumai csapatok...Felismerem a nyilukat...

-Ilyen hamar kezdenék a harcot? 

-Nem tudom, de...Most mennünk kell...-Az egyik Lavachurl egy hatalmasat dobbant, melynek következtében a földbe elektromosságot juttat. Mikor elér hozzánk, a felszín felcsapódik, robbanás- szerűséget elkövetve, azonban sikerül kitérnünk előre azzal, hogy az égbe ugrunk. Az egyik nagyobb hegy tetejére ugrunk, a Hilichurlok követnek minket, és szinte érzem, hogy a nyilas-csapatok is lassan újabb adag nyilat fognak ránk uszítani. 

És mire kettőt pislogtam, az eddigi kék ég szinte már teljesen szürkének hatott, a szabadjára engedett íjak lövedékei miatt, melyek másodpercről- másodpercre egyre közelebb érkeztek hozzánk.