Elijah:

Lehetetlen, hogy egy percre ne tudjam kitenni a lábamat és már káosz van otthon. Hibásnak érzem magamat, hogy Olivia miattam került ebbe a helyzetbe. Tudom, hogy öcsém fránya óvatlanságán van a legnagyobb hangsúly ha a hibást keressük, ám úgy gondolom még is nekem volt benne a legnagyobb szerepem. Hiszen, ha nem ajánlom fel segítségemet a lánynak, akkor nem lennénk ebben a helyzetben. Kellett a segítsége a beilleszkedéshez és ahhoz, hogy stílust tudjak váltani, ám most hogy Niklaus visszatért köreinkbe eme terveimet elkell engednem messzire, mert most egy jó darabig nem lesz nyugta a családomnak.

Olivia felől, egy mukkanást sem hallottam még a rendkívüli hallásommal sem. Mindenki más sutyorgása viszont már olyan hangos volt, mintha ott lettek volna mellettem. A szobámhoz érve, összeszorítottam a szememet, próbálva elfeledni a vörös ajtót, mely tőlem annyi kínt és rossz tettemet zárja el. Niklaus azon sokak közé tartozik, akik tudják, hogy hol kezdjék el gyengíteni az embert vagy ellenségüket. Itt az a kérdés, hogy öcsém szemében most mi vagyok.
Csak álltam és vártam, hogy Olivia mellém érjen. Kinyitottam előtte az ajtót, majd előre is engedtem. A lány lehorgasztott fejjel lépett be ám, a csend megszűnt. Hatalmas robajjal futott elébe valaki és ugrált a lábára, vakkantással jelezve, hogy örül neki.

-Suzie!-emelte fel hirtelen a fejét a lány és már guggolt is le kedvencéhez, majd vette fel szorosan magához ölelve. Becsuktam magam mögött az ajtót és vártam. -Hát, hogy kerülsz ide?-érzékeltem Olivia hangjában egy kisebb örömöt, mely az én arcomra is halvány mosolyt keltett. Mikor rám nézett, komoly tekintetem fogadta.-Te hoztad ide?

-Természetesen. Úgy gondolom, ha öcsém itt akar téged tartani akkor nem kéne, hogy egymagad legyél. -magyaráztam, miközben néhány lépést tettem előre és elhúztam a sötétítő függönyt. Késő délután volt, ami azt jelentette, hogy hamarosan Niklaus családi vacsorájának is eljön az ideje.

-Köszönöm Elijah...-hebegte a lány, letéve kutyáját aki helyet talált az ágyon és letette a fejét a párnára. Olivia újra összetörten állt előttem. Majd elfordult és leült a székbe. A lány bizalma felém teljesen elillant, hiába igyekeztem a magam részét is teljesíteni az alkunknak, úgy elég nehéz ha öcsém is bele avatkozik vagy ha a másik fél nem képes együtt működni. Az idő lassan telt, de már annyira, hogy a csend mely letelepedett kínos volt.

-Olivia.-szólítottam meg határozott hangvétellel, mely körbe járta a szobát. Nem nézett rám. Látszott rajta, hogy megpróbálta, de nem tudta felém fordítani tekintetét vagy azt, hogy a szemembe nézzen. -Ahogy kiürül a verbéna a szervezetedből, utána szabad vagy. Ami azt jelenti, hogy felbontom az alkunkat.-jelentettem ki nemes egyszerűséggel, majd a szekrényhez léptem keresve egy megfelelő öltönyt.

-Az alkut?-kérdezett vissza halkan, hatalmas sóhaj kíséretében. Nem láttam az arckifejezését, de hangja olyan volt, mintha nem is itt járt volna, csak fél füllel elcsípte volna.

-Az alkunkat.-ismételtem kicsit komorabban, ám lágyan. Mikor megtaláltam a megfelelő ruhát, kivettem és a székre terítettem.-Nem kell segítened majd a beilleszkedésbe. Már így is sokat köszönhetek neked. Így a feléd tett ígéretem megszűnik.-folytattam, amire felkapta a fejét. A tükörből jól látszódott, hogy arca az falfehérré vált és a lány aki olyan százhetven centiméter magas lehet, úgy ment össze a székben, mintha valami felülről nyomta volna le. Begörnyedt és tartása már nem volt olyan egyenes. -Viszont azt megígérem, hogy nem fogsz hallani többet a családomról és rólam sem. Nyugodtan élheted tovább az életedet.-kezdtem el levenni magamról a zakót. Nem tudott mit hozzá szólni csak maga elé meredt és óvatosan rám vezette a tekintetét. Pontosabban a hátamra.

-Akkor többet nem védesz meg?-olyan félénk volt a hangja, mintha attól félt volna, hogy elharapom a torkát. Visszagondolva ez jogos is.

-Amíg ebben fogságban vagy, addig igen. Utána szabad vagy teljesen. Nem ronthatom el az életedet Olivia. Rebekahnak igaza van. Meg gondolatlan voltam ezzel az egésszel kapcsolatban. Niklaus azt mondta a boldogságot keressem, ne pedig a bajt.-magyarázkodtam, majd felvettem a másik inget és felé fordulva elkezdtem begombolni. Szemeimet végig vezettem rajta és elnézve a tükörbe vetettem magamra is egy pillantást.

-Elijah...-szólított meg, amire abba hagytam a gombolást és ráfigyeltem.-Kérlek, ha azért hoztatok ide, hogy megöljetek akkor azt most tedd meg...-állt fel és csukta be a szemeit, amiből elkezdtek hullani a könnyek. Kezeit annyira összeszorította maga mellet, hogy már görcsbe is állhattak. Az emberi ösztön mindig képes meglepni. Annyira törékenyek és milyen könnyen feladják, ha látják nincsen remény. Oda léptem hozzá és felemeltem az állát.

-Olivia, itt senki nem fog megölni. Szimplán óvatosságból vagy itt. Ha pedig, valaki még is arra vetemedne, hogy megöljön magam fogom azt kivégezni. Szavamat adtam, hogy nem lesz bántódásod.-magyaráztam el neki és engedtem le kezeimet.-Eddig betartottam az ígéretemet nem de?-néztem le rá, mire ő felnézett. Szemeiben csillogott a félelem és a tanácstalanság, hogy higgyen-e nekem vagy inkább ne.

-Elijah bár most hihetetlenül félek, úgy érzem őszintének kell lennem...-szipogta és törölte le a könnyeit a tenyerével arcáról.-Nem tudom, hogy tudok-e bízni benned és hogy mi okom lenne rá. Vámpírok vagytok és még erősebbek is mint az átlag. Semmi esélyem mellettetek a túlélésre.-ereszkedett vissza a székbe és markolta meg karfáját.

-Húgom mesélte el neked?-kérdeztem meglepetten. Kár volt feltennem a kérdést, hiszen Niklaus nem adna ki magától a családról semmiféle információt.

-Lényegtelen...-fújta ki szaggatva a levegőt és nagyon igyekezett, hogy ne sírja újra el magát.-Haza kell mennem a papához Elijah. Ha tényleg olyan szavahihetőnek mondod magad, akkor engedj egy telefon hívást. -egy pillanatra elgondolkodtam és a földre tekintve jártak a gondolatok a fejemben. Ha engedem, hogy telefonáljon lehet elmondja hol vagyunk és segítséget kér ezzel Niklaust is magára hergelheti. De ha mondjuk...

-Alkut ajánlok.-mentem a zakómért és vettem magamra, majd megigazítottam, utána már a nadrágot húztam fel. Mikor ez is megvolt, a nyakkendőért nyúltam és nyakamba tettem, azzal elkezdtem megkötni. Olivia felnézett ám a mosolygós arca, mellyel megismertem vagy amivel a vendégeket fogadta az étteremben, már sehol sem volt.

-Miféle alkut...?-kérdezte akadozva. Nem igazán érthette a helyzetet, mivel most vontam vissza az előzőt.

-Felhívhatod az édesapádat.-jelentettem ki, mire reménnyel teli tekintettel figyelt rám és kezdte inni minden szavamat.-Ám arról, hogy hol vagy, vagy most mit csinálsz tilos mondanod bármit is. Egy kegyes hazugsággal intézd el, hogy elküldtek szabadságra, ám te ezt kihasználva elutaztál pihenni.-teljes mértékben egyszerű kérés volt, ám Olivia tekintete újra szürke lett és reménytelen.

-Én...én...-kezdett volna bele, de a kisebb dadogás miatt nem tudta, olyan gördülékenyen elmondani azt.-Én soha nem hazudtam az apámnak...-magyarázta, mire én csak enyhülten sóhajtottam és már csak órámat megigazítva csuklómon termettem előtte.

-Ami igazán nemes viselkedés, ám most nincsen más választásod. Kérlek fogadd el, mert lehet később nem lesz erre egyáltalán lehetőséged.-tettem zsebeimbe a kezemet és álltam vigyázzba. Egy pár percet gondolkodott csendben, melyet én türelmesen kivártam.

-Rendben. Eleget teszek a feltételeidnek...-csengett a hangja. Hittem neki. Biztos voltam benne, hogy komolyan gondolja.-Kérdezhetek valamit?-ölelte magát körül.

-Persze.-válaszoltam, miközben észrevettem a zsebében a telefont. Ha megtörtént a hívás, megkell azt semmisítenem. Leolvashatják honlétét.

-Miért engem kértél meg arra, hogy segítsek neked, miért nem mást?-kérdezte kicsit remegő hangon. Tényleg kíváncsi volt a válaszomra. Tudni akarta honnan kezdődött az egész és minek a kiindulásából kerülhetett ide.

-Mikor idejöttem, senkit nem ismertem. Éltem a szokásos életet anélkül, hogy beszéltem volna valakivel. Ám te, azon az este megszólítottál. Nem is akár hogyan. A kifinomultságoddal, tisztelettudásoddal és kedvességeddel tudtam, hogy te nem okozol számomra csalódást és ha valaki tudja, hogy kell beolvadni a városi életbe Olivia, az te vagy.-jelentettem ki nemes egyszerűséggel. A többit nem akartam részletezni, hogy már előtte megfigyeltem a lányt, hogy hol dolgozik és milyen környezetben. Olyan tag, aki éppen annyira szereti a családját mint én, ez már épp elég volt, hogy tőle kérjek segítséget, mint modern embertől. Nem voltam benne biztos, hogy aznap este megfog szólítani, sőt nem is tudtam, hogy megfog állni hallgatni engem. Ez a véletlenség műve volt már.

-Értem...-akadt el a mondandója, majd hatalmasat sóhajtott.-Köszönöm.-nézett rám, amit nem igazán tudtam hova tenni.

-Még is mit?-végig a szemét néztem. Ha ő néha elvette a szemkontaktust, igyekezett ő is efféleképpen cselekedni.

-A dicséreteket és, hogy nem egy unalmas embernek tartasz.-nézett fel, tartva tőlem a tisztes távolságot.

-Az nem unalmas ember, aki annyi mindent megtesz az édesapjáért mint te, Olivia kedves...-cáfoltam rá, és homlokomat összeráncolva néztem meg az időt. Hat óra. Még fél és már kezdődik is a családi vita az asztalnál, amiben biztos vagyok, hogy Niklaus vagy Kol fog kezdeményezni, Rebekah pedig folytatni.

-Honnan tudod?-emelte rám meglepetten a tekintetét, mire én egyszerűen húztam ki magam a klamasztikából. Én se lennék össze zárva egy olyan emberrel aki szinte mindent tud rólam. Szó sincsen kukkolásról. Csak is kizárólag megfigyelésről.

-Már említetted Olivia...-mondtam határozottan rávágva mire a lány elgondolkodott és elkezdte rázni a fejét értetlenkedve. Nem említette meg sohase, de reménykedtem abban, hogy elhiszi nekem amit mondok.

-Bocsánat...-fogta fejét és vette el Suzie-t az ágyról.

-Ugyan, nem kell bocsánatot kérned. -simogattam meg a kutya fejét, azzal a kezemmel amin a gyűrűm volt. -A telefon hívást mielőbb intézd el. Utána megkell válnod a készülékedtől. -léptem el tőle, és utam határozott léptekkel a szobám kijáratához vezetett.-Az alvást illetően, nyugodtan aludj az ágyon. Én vagy nem alszok majd, vagy a székben esetleg a földön is elleszek.-feszítettem meg az állkapcsomat és gondolkodtam el, majd elkergetve gondolataimat ajtót becsuktam és megindultam lefelé a lépcsőn, ahol már Kol várt Nilaussal.

Kol volt a legfiatalabb fiú testvér a családban és mellette a legeszeveszettebb. Sötét haja ismét hátra volt túrva és huncut fekete szemeivel már engem vizslatott azon gondolkodva, hogy viccelődve, vagy komolyan köszöntsön.

-A nemes Elijah...-kuncogta el magát és mosolygott bátyjára Klausra.-Nem gondoltam volna, hogy egyszer utánad kell takarítani bátyám.

-Örülök, hogy megjöttél Kol.-álltam meg az utolsó lépcsőfokon, a korlátnak támaszkodva.-Szó sincsen öcsém itt takarításról, de megnyugtatlak utánam nem kellett annyit takarítani mint te utánad.-húztam mosolyra a számat, mire Kol lefagyott és tekintetére úja komolyság ült. -Feleséged, hogy van?

-Köszönöm szépen jól. Otthon vár engem. Nem igen akart elengedni, nagyon nem is értem, hogy miért...-gondolkodott el, míg mondandójából az irónia hallatszódott csak.-Ohh gratulálni szeretnék az új barátnődhöz. Hallom találtál Hayleynek egy tökéletes pótlékot.-húzta vigyorra a száját mire tekintetem komor lett és felé léptem határozottan, ám Niklaus keze állított meg, mely a mellkasomon pihent meg.

-Elég testvéreim. Olyan régen volt már együtt a család...-szólalt meg a sajátos kicsit hörgős hangján.-Fontosabb dolgokról lenne szó.-nézett rám, majd vissza Kolra, majd elindult az egyik ajtó felé, melyből látszatra az ebédlő lehetett.

Egy ideig csak néztünk Kollal egymásra mikor előző megszólalását nem hagyva megszólaltam.

-Hayleyt senki nem fogja pótolni Kol.-emeltem fel az ujjam, megdorgálva öcsémet, aki most először talán érezte, hogy túllőtt a célon.-Rebekaht, figyelmeztettem annak következményeiről, mi lesz, ha Olivianak bántódása esik, így remélem neked sem lesz ellenedre, ha ez bekövetkezik be is fogom tartani.-indultam meg lassan az ebédlő fele, megvárva a fivéremet akinek bőrdzsekije libben ide oda, majd felhúzta annak cipzárját.

-Sajnálom Elijah. Tudom, hogy tudok aljas lenni, de ezt tényleg nem kellett volna.-védte meg magát és az egóját. -A szívverése nagyon gyors és hangos, már ide lehallatszódik.-jelentette ki szeme sarkából rám pillantva.-Hogy sikerült belekeverednie a családi ügyeink kellős közepére?

-Ez most lényegtelen Kol. Niklausnak igaza van. Van most ennél sokkalta nagyobb problémánk is.-zártam le a köztünk lévő beszélgetést és léptünk be az ajtón, majd mentünk végig a folyosón, mely egy nagyterembe vezetett. A teremben elvolt helyezve egy asztal, megterítve és már csak mi hiányoztunk az üres székekből.

A padló olyan fényes volt, hogy akár arról is ehetünk volna. Öcsém megtartotta régi szokását és a falra fáklyákat, míg az asztalra fénynek gyertyákat helyezett. Szemet szúrt természetesen az is, hogy a velem szemben lévő falon kitömött állatok feje díszelegtek, ám közülük is kitűnt egy rókáé, farkasé, vaddisznóé és egy szarvasé, melynek hatalmas agancsai voltak. Mikor Kol észrevette, hogy min is ragadt meg a szemem, úgy döntött leellenőrzi, majd elnevette magát, mikor rájött Niklaus turpisságára.

-Nem is rossz Klaus! A régi emlékek kedvéért.-nevetett tovább mire Rebekah csak megforgatta a szemét. Rebekah mint mindig, ismét kicsípte magát. Talán túlságosan is. Egy vörös ruha volt rajta, mely igazán kiemelte alakját és szőke haja miatt még jobban kitűnt az arca és a kék szeme. Akármelyik férfit képes volt levenni a lábáról, már a középkorban is. A régi emlék, ugyan is nem is jó emlékből jött. Amikor legidősebb bátyánk Finn mágia segítségével bezárt minket egy általa varázsolt elme szobába, ott voltak jelen ezek a kitömött állat fejek, melyek arra a négy oszlopra voltak felhelyezve, ami tartotta az egészet. Mindannyiunkat ábrázolt egy állattal.

Kol a ravasz róka.

Niklaus a csúnya gonosz farkas.

Finn az anyjához hűséges vaddisznó.

És én mint a nemes szarvas.

Idősebbik bátyánk, soha nem kedvelte a vámpír létet és amit anyánk ellenünk tett, abban benne volt persze ő is. Természetesen, sokszor maguk mellé csábították Kolt is de végül mind a ketten megtalálták a helyüket.

-Csak is kizárólag te miattad hozattam ide őket Kol.-kuncogta el magát.-Jó pofa nem de?-nézett öccsére majd rám és hátradőlt állapotából kihúzta magát, összecsapta a kezeit és összedörzsölve azokat folytatta.-Akkor hát, kezdjünk is bele abba amiért valójában itt vagyunk...