Miért van az, ha valami rossz történik, az éppen engem ér? Mintha vonzanám a veszélyt. Miért nem ismertem fel a bajt, már akkor amikor összefutottam Elijahval a parkban? Már akkor is furcsa volt a megjelenése és akkor sem esett le, hogy lehet rossz társaságba keveredhetek. Még szorosabban öleltem magamat és dőltem hátra összekuporodva a székben, miközben azzal nyugtattam magamat, hogy nem lesz semmi baj. Papa biztos aggódhat értem, hiszen nem hívtam fel és nem jelentkeztem le nála. Amióta egyedül van, kéri mindig, hogy hagyjak neki egy SMS-t vagy egy nem fogadott hívást.
A csend már lassan idegesítő volt és egyre csak feszültebbé váltam, már azt hallucináltam, hogy a falak elkezdtek befelé tolódni, hogy engem összenyomjanak. Felnéztem kicsit bátrabban és összetört tekintettel néztem körbe. Már egy ideje ott voltam. Elijah itt hagyott, amit most nem is annyira bántam. Megbíztam benne és most az ő karmai között kötöttem ki. Tartanom kellett volna magamat ahhoz, hogy senkivel nem állok szóba, hiszen előtte is jól megvoltam. Arnolddal reggelente egy jó gőzölgő kávé, esetleg valami általa készített szendvics az étteremben és egy szuper beszélgetés. Miért is akartam én megváltozni és bátrabb lenni?
Borzalmas érzés a tehetetlenség és az, hogy nem tudod mi következhet még ezután. Nem szeretnék panaszkodni, de eddig nem is tudok nagyon mást. Nincsen elég bátorságom elszökni.

-El kell mennem...-suttogtam magam elé, miközben a piros kisírt szememmel körbenéztem és felálltam. Szaggatottan vettem a levegőt és igyekeztem nem nagy zajt csapni. Akármi is lesz, semmit nem veszíthetek azzal, hogy megpróbálok elszökni és segítséget kérni valakitől. Az ajtó kilincsét óvatosan nyomtam le, majd mikor kidugtam rajta a fejemet, az egyik irányba, majd a másikba fordítva azt, felmértem a helyzetet. Sehol nem volt egy lélek sem. A szívem a megkönnyebbüléstől lassabban kezdett verni és kitéve az egyik lábamat az ajtón, utána pedig a másikat haladtam le a lépcsőn megkapaszkodva a korlátban, amin előtte Elijah végig simította a kezét amikor felvezetett. Ahogy leértem a lépcső aljára gyorsabbra vettem az iramot, hátranézve folyamatosan, hogy nem vett-e észre valaki. A Niklaus nevezetű férfi tekintete nem olyan határozott mint Elijahé, inkább ijesztő és annyira élvezi a másikat félelembe kergetni, hogy az az amitől aggódok. Ahogy a nagy vaskapuhoz értem, már azon ügyködtem, hogy kitudjam nyitni, amikor hirtelen kinyílt és egy szőke lány jelent meg előttem aki az utat elállva telefonált.

-Marcel most nem érek rá. Igen Nikkel vagyok és lesz egy családi vacsora. Nem tudom, valamit megakar beszélni, de nem mondott semmit!-beszélt valakihez a csilingelő hangján, miközben az egyik irányba nézett és a szabad kezével hadonászott. Amikor felém fordult, az arcáról a meglepettséget vettem le, miközben a szívem megint hevesen kezdett kalapálni.-Majd vissza hívlak...-zárta le a beszélgetést a másik taggal, szemkontaktust tartva velem. Telefonját a farmerja hátsó zsebébe csúsztatta és alaposan végig mért engem a kis blúzában. Olyan volt, mint egy Barbie baba azzal a hullámos végű hajával. Hátra léptem kettő lépést, miközben ökölbe szorítottam a kezeimet és ide-oda kapkodtam a fejemet.-Ne haragudj, de te ki vagy és mit keresel itt?-kérdezte nyugodtan, majd felnézett a kapu felső részébe és a falakra, amik megtartották azokat és belépett, közelítve hozzám néhány lépést. Szemöldökét összehúzta és sóhajtva a lépcső felé nézve elkiáltotta magát.-Niklaus!-szemeit visszavezette rám és ajkai között egy kis rés tátongott ami azt jelenthette, hogy gondolkozik valakin. Neki ütköztem a falnak, ami azt jelezte, hogy nem tudok hová menekülni. A tervem is befuccsolt.
Ahogy a lány kimondta a férfi nevét, az varázsütésre termett mellette és fogadta hatalmas mosollyal.

-Szervusz húgom!-simított végig a vállán. Az arcán ott ült az a huncut rejtélyes vigyor, amiben megismertem.-Végre megérkeztél. Bár a vacsora még távol van...-váltott hangja komollyá. Olyan volt, mintha észre sem vett volna.

-Szia Nik!-ajándékozta meg a lány a természetes mosolyával, majd köztem és a férfi között váltogatta a tekintetét.-Igen, gondoltam hamarabb érkezem, de ő ki?-hadarta el az elejét és tért a tárgyra, ami már az oldalát azóta fúrta, hogy meglátott engem. A mellkasom megint fel le járt, és egy könnycsepp hagyta el a szememet ami az orrom hegyén állt meg.

-Jah, hogy ő!-fordult felém, miközben a fejét oldalra biccentette és kuncogva elkezdte azt rázni.-Ő csak Elijah ,,barátja".-hadonászott az ujjaival idézőjelet és kezeit maga elétéve összekulcsolta.

-Azt értem, de mit keres itt?-nézett a testvérére értetlenül, majd karba tette a kezét és számon kérően topogott türelmetlenül a lábával, azonnali választ várva.

-Hát! Látta, hogy mik vagyunk, az az megtudta aközben, míg én a fivérünket móresre próbáltam tanítani  és éppen elakartuk felejtetni vele utána, de valószínűleg verbénát szed, így felajánlottam a drága bátyánknak, hogy vagy megöli, vagy megvárja azt, hogy a vére kitisztuljon és velünk jön, de akkor hasznossá is kell tennie magát. Valahogy...-magyarázta el, az ő érdekes hanglejtésében, amiben ott volt az él, melynek hallatán végig borsódzott a hátam. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi az amit én szedek, de nem voltam abban a helyzetemben. Arra aztán pláne elfehéredtem, amikor a végén arról beszélt, hogy hasznossá kellene tennem magamat és ezzel nem is lenne probléma, ha az a ,,valahogy" a végén nem úgy hallatszódott volna el, mint akinek gonosz szándékai vannak velem. Göndör barna haja és kék szemei olyan kisugárzással voltak, amiről azt éreztem össze megyek.

-Nem azért Nik, de nézz már rá!-szólt rá, miközben a kezével felém mutatott.-Szerinted ez a lány, bárkinek is elmondaná, hogy kik vagyunk és hinnének is neki?-tette fel a kérdését a lány és felém fordult, immár teljesen.-Engedd el.

-Szó sem lehet róla Bekkah!-szögezte le határozottan a férfi.-Éppen elég ellenségünk van, főleg most. Nincs szükségünk arra, hogy valaki meghallja tőle azt, amit éppen mond. Ha nem is mondana semmit akkor se engedhetjük el addig, amíg meg nem győződünk arról, hogy nem tud semmit. Ahhoz pedig várnunk kell türelmesen.-nyugtatta meg a húgét Klaus aki megint csak végig mért engem, majd szóra nyitotta száját újra, miközben szeme sarkából a lányra tévedt a tekintete.-Vagy akár, ki is véreztethetjük.-ajánlotta fel de Rebekah csak rázni kezdte a fejét értetlenül. Klaus csak megvonta a vállát és halvány mosollyal jegyezte meg a következőket.-Jól van, én csak felajánlottam egy lehetőségnek.

Nem tudtam, hogy mitévő legyek vagy, hogy mit lesz velem ezután. Csend volt. Megint. Jelenleg arra a zajra vágytam, amit eddig annyira utáltam reggelente, de most mindennél jobban visszasírtam az autók türelmetlen dudálását, a parkban a felnőttek veszekedését.

-Hol van a bátyánk?-törte meg a síri csendet Bekkah, akinek hihetetlenül hálás voltam ezért a cselekvéséért.

-Fogalmam sincsen!-fordult meg Niklaus és elindult a lépcső felé majd visszafordult.-De ha látod, mond már meg neki, hogy az a dolga, hogy felügyelje a kis kedvencét. De most, hogy nincs itt, gratulálok mert ez most a te feladatod lesz!-menetelt fel a lépcsőn és a válla fölött folytatta.-Amíg vissza nem tér...

-De, Nik én..-kezdett volna bele Rebekah, de a férfi leintette, mire a lány hatalmasat felmordult én pedig csak jobban összehúztam magamat. Próbáltam azt elképzelni, hogy olyan kicsire zsugorodtam, hogy már nem láthatnak, de nem jártam sikerrel. A lány felém fordult, enyhült tekintetével és sóhajtott.-Ha Elijah tényleg a barátjának tart, akkor ne félj, mert nem fog senki bántani.-próbált megnyugtatni. Kisöpört néhány tincset az arcából és a kezét nyújtotta felém.-Rebekah vagyok. Rebekah Mikaelson.-mosolyodott el, miközben a szemei kéken csillogtak akárcsak a tenger.-Kiben lelhetem a társaságomat?

-Én..ő...-próbáltam összeszedni magamat, de a földről nehezen tudtam levenni a szemeimet. Bizonytalanul fogtam meg a kezét, de a remegést nem tudtam semennyire sem leállítani.-Olivia...-nyögtem ki nehezen a keresztnevemet, ami elég is volt, mert a lány óvatosan magával kezdett húzni.

-Amíg a bátyám nem érkezik meg, a másik fivérem kiadta feladatnak, hogy felügyeljelek.-mondta ezt úgy, mintha én nem hallottam volna. Ahogy vezetett a lépcső melletti ajtóhoz, még egy utolsó pillantást vetettem a számomra szabadságot jelentő kapura, de az hirtelen be is csapódott. Rebekah bevezetett egy másik szobába, ami egy kicsit nőiesebb volt, de szintén letisztult.-Nem vagy éhes?-érdeklődött.

-Nem..köszönöm...-nehezen tudtam hangot kifacsarni magamból. Újra ugyanannak a csendes lánynak éreztem magamat aki voltam. Gyengének éreztem magamat abban a környezetben, ahol többen voltak ellenem mint velem.

-Pedig valamikor muszáj lesz enned...-sóhajtotta a lány, majd leült az ágyára és kezével jelezte, hogy foglaljak helyet mellette. Lassan léptem oda és ültem le, már-már beletörődve a sorsomba, hogy itt maradok.-Mint mondtam, ha tényleg Elijah barátja vagy, nem lesz semmi bántódásod. Tőlem meg egyáltalán nem kell tartanod. Niklaus már csak ilyen. Szeret az emberek meg a testvérei agyára menni. Jó lehet egy kicsit agresszív, meg néha örömét leli a gyilkolásban, de nem rossz ember.-próbálta a helyzetet menteni, de mikor kimondta hangosan gondolatait, maga is belátta, hogy ez nem volt annyira nyugtató hatással rám.-Amm...-kezdett bele egy újabb beszédbe.-Ne úgy gondolj erre, mint ha rabságban lennél, hanem inkább mint egy vendégségben.-gondolkodott el a végén keresve a megfelelő szavakat, amiket meg is talált.-De jobban jársz ha nem mondasz neki ellent, s nem bőszíted fel...-változott Rebekah hangja is komollyá, majd a szekrényéhez lépett és kinyitotta azt.-Lássuk. Mit vegyek fel a vacsorára...-gondolkodott hangosan, majd csípőre tette kezét és felhorkant.-Rögtön gondoltam Klaus, hogy semmit nem újítottál. Akkor beérem ezzel...-rántott ki egy vörös egybe ruhát, aminek a derekára volt kötve a csillogó masni.-Szerinted?-kérte ki a véleményemet, amire én csak egy aprót bólintottam lebiggyesztett szájjal.-Figyelj, ez így neked sem lesz jobb! Komolyan mondtam az előbbieket! Nem olyan rossz itt. Mondom ezt én, aki fél életét, egy koporsóba töltötte, tőrrel a szívében...-forgatta meg a szemét mérgesen és leterítette a ruháját mellém az ágyra.-Neked is fel kell venned valamit.

-Én nem szeretnék menni...-markoltam bele a matracba, majd újra megéreztem a telefonomat a zsebemben. Bárcsak egyedül lennék.

-Ha Niklaus meghívott nem mondhatsz nemet.-jelentette ki és megfordult a tükörhöz lépve, majd leült és elkezdte fésülni arany tincseit.

-Én nem vagyok meghívva, én ide lettem hurcolva.Kérlek engedj el...-könyörögtem könnyekkel a szememben. Semmi kedvem nem volt a puccparádéhoz amit a család tart az este. Nem is vagyok annak a híve, hogy kiöltözzek és kellessem magamat.

-Hát, ameddig a verbéna a szervezetedben van, addig nem mehetsz sehova. Nyugodj meg, pár nap és szabad vagy mint a madár. Hallani se hallasz majd felőlünk, mert nem fogsz emlékezni ránk. Ó bárcsak én is ilyen szabad lehettem volna ennyi idősen...-nézett rám a tükörből vissza, majd letéve a fésűt, áhítozott arról mit szeretett volna.

-Nem értem, hogy mi van itt. Nem tudom, kik vagytok és hogy mit akartok tőlem. Nem tudom mi az a verbéna...-temettem a végén a kezeimbe arcomat, úgy hogy teljesen eltakarjam. A lány alatt megreccsent a szék és elhümmögte magát.

-Uhha, akkor ha tényleg nem tudod mi az, felvilágosítalak. Úgy is elfogod felejteni, de ha megnyugszol tőle, akkor mesélek.-mondta szemrehányóan, majd belekezdett.-A verbéna az egy gyógynövény. Az az a mi fajtánkra káros és akár veszélyes is lehet. Ránk éppenséggel nem, de az aljára igen. A családom ősvámpír, vagyis az első vámpírok a földön. Hosszú családi hátterünk van, de a lényeg, hogy apánk kérése az volt anyánk felé, hogy oldja meg, hogy a családunk örökre élhessen. Édesanyám, vagyis Ester ősboszorkány volt, így a mágiával ezekké a lényekké váltunk. Nem halunk meg se a karótól, se attól ha levágják a fejünk, semmitől mert igazából újra éledünk később. Egyetlen gyengénk a fehértölgy lenne, de az Niklaus és Elijah évszázadokkal ezelőtt kiirtotta azokat.  Ha mi meghalunk, akkor akiket mi átváltoztattunk, meg azok változtattak át...-kezdett el gondolkodni majd rám nézve folytatta.-Remélem tudod követni. Azok is velünk pusztulnak. Ők viszont meghalnak ha a szívűket kitépik, ha a karót beleszúrják a szívükbe, vagy pedig ha csak a napra állnak és elégnek. Gyengébbek mint mi, de ők is erősek.-szögezte le.-Ők a mi vérvonalunk részei. Szerintem nem kell találgatni, hogy ki miatt lett több a vámpír a földön...-morogta és a plafont kezdte el vizslatni. Csak meghökkenve hallgattam végig a kis meséjét a családjáról és sóhajtva próbáltam felkelni a rémálomból, ami fogságba zárt.-Akiknek van napfénygyűrűje, azok nem égnek el a napon. Nekem is van, így gondtalanul tudok nappal is közlekedni.-vonta meg a vállát és pattant fel.-Vége a mesélésnek. Akkor most mit csináljak veled? Szeretnék készülni a vacsorára...-libbent odébb és kezdte el magát sminkelni.

-Nyugodtan csináld. Én itt leszek, nem zavarok...-támasztottam meg a fejemet a térdemen, előredőlve. Nem akartam ezen a helyen lenni, ezeket az embereket megismerni. Addig teljesen nyugodtan gondtalanul éltem, ameddig Elijah fel nem bukkant. Most meg már majdnem ismerem az egész vámpír történetet, amiben életemben nem hittem. Papusnak ismét igazat kell adnom. Nem hittem neki, pedig feltudott volna készíteni. Miért nem beszéltem át vele jobban ezt a témát? Mondjuk az ember csak akkor hisz el valamit, ha csak látta mind a kettő szemével. Hiába akarok arra gondolni, hogy már ezt apával megbeszélhettük volna, akkor se hallgattam volna rá, mert nem hittem volna benne.
Fázni kezdtem és libabőrössé vált a kezem. A tudattól, hogy bevagyok zárva és a gondolattól, hogy nemsokára egyedül fogok maradni. Felesleges lett volna sírni. A nem az nem. Megmondták, hogy nem fognak elengedni, csak ha kitisztult belőlem az a gyógynövény. Ahogy vártam a csodát és előre meredtem, a hajam a párás levegőtől elkezdett begöndörödni. Hatalmas köd szállt le Párizs városára és ez ablakon keresztül is jól látszódott. Egy hatalmas ajtó nyitódásra kaptam fel a fejemet és egy fekete öltönyös alakot pillantottam meg, aki zakója zsebébe rejtette a kezeit.

-Elijah!-pattant fel a lány a sminkasztaltól és a férfi mellkasába bújva karolta át a nem rég érkezettet. Elijah magához húzva a lányt haját simogatva ölelte vissza, majd mikor eltávolodtak egymástól ő rám pillantott, ahogy én az ágyon ülve szótlanul tűrtem a raboskodást.

-Hogyan jött le ide?-kérdezte komolyan a húgát, aki hatalmas mosollyal válaszolt.

-Nem tudom, szerintem szökni akart, de épp elcsíptem amikor bejöttem a kapunk.-nézett rám a válla fellett, majd hirtelen megcsapta a vállát.-Úgy, hogy most magyarázattal tartozol! Mi a fenéért nem vagy képes felvenni azt a nyamvadt telefont, hogyha hívlak? Ki ez a lány és mi a fenéért nem voltál elővigyázatosabb? Ez nem rád vall Elijah!-dorgálta meg a fivérét, aki felemelte állal emelte szóra száját.

-Dolgom volt Rebekah, éppenséggel az amit majd a vacsora alatt Niklaus elmesél. Jó magam elővigyázatos voltam, de Niklaus beleütötte az orrát és már nem tudtuk visszacsinálni. Magamra vállalnám ezt a hibát, ha így volna, de sajnos nincs így. Ez Niklaus szokásos óvatlansága.-magyarázta elmordulva a végét.-Innentől átveszem, mert az én szárnyaim alatt van. Rebekah, ha egyetlen vért is meglátok ami tőle van...-indult meg a kijárat fele amikor hirtelen megfordult ujjával intően felmutatva, ám a lány félbeszakította.

-Nyugodj meg Elijah, arra semmi szükség. Nekem túl sovány. Meghagyom neked.-kuncogta el a végét, amire hatalmasat nyeltem, de Elijah csak behunyta a szemét, majd kinyitotta és hatalmas levegőt kifújva intett a fejével, hogy kövessem. Felálltam és nyakam behúzva követtem a tagot, aki olyan határozott lépésekkel haladt előttem és vezetett ki Rebekah szobájából, mintha egy külön testőröm lett volna.