Csend volt, amellyel ebben a helyzetben akár ölni is lehetett volna. Összevoltam kuporodva a földön, ami számomra jelenleg a biztonságot nyújtotta. Nem mertem felnézni, csak hallottam ahogy az előttem álló fél hatalmasat sóhajt és közelebb lép hozzám. Cipői úgy fénylettek, mintha egésznap azon lett volna, hogy ilyen tiszták legyenek.

-Olivia...-szólított meg határozott hangja. Nevemet hallva végigfutott a félelem a testemen, aminek eredménye az volt, hogy tiszta libabőr lett a karom. Az itt töltött idő alatt vagy harmadszorra.  Pánik rohamot kaphattam, mivel úgy nyeltem a levegőt, mintha a keze még mindig a torkomon lett volna. Térdeimet szorosabban vontam magamhoz, fejem pedig le volt hajtva. A nadrágom a sírástól már tiszta víz lett, ami nem is igen érdekelt, hanem az, hogy haza akarok menni.-Kérlek állj fel...-csak a szemem sarkából láttam, hogy a kezét felém nyújtotta, de azonnal be is csuktam.-Megígérem, hogy nem esik bántódása..sod..-helyesbítette ki magát, miközben a kezét még közelebb nyújtotta felém. Nem válaszoltam számára és ráadásként el is fordultam tőle amennyire lehet. Nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy menekülőre fogjam, vagy hogy neki rontsak. Elbuktam. Megint. Hiába akarok olyan bátor lenni, mint a többi velem egykorú, soha nem leszek az. Mindig bennem marad az a félsz érzés. 

A cipőinek kopogása távolodott tőlem, de nem mertem odanézni, hogy még is hova. Aztán meggondoltam magamat. Ha a védelmi pozíciómat nem is változtattam meg, fejemet felemeltem és ránéztem. Könnyeim az ajkaimig csúsztak, amiket én lenyaltam óvatosan, de felesleges volt, mert annak helyére került is másik. Elijah szája elé tette a kezét gondolkodva, majd ököllel csapott rá a pultra ami közvetlen mellette volt. Lélegzete egyre hevesebb volt, majd csillapodott. Hirtelen visszafordult felém és végig mért. Szemeiben ha egy pillanatra is ott volt a megbánás és az, hogy mennyire szégyellte magát. Viszont én abban a pillanatban mást nem fogtam fel, csak azt, hogy veszélyben vagyok. Tartása feszült lett, majd a pultra támaszkodott tenyerével és felé hajolt. Úgy gondolkodott tovább valamin. Megharapta az ajkát és becsukta a szemét melyet össze is szorított.

-Elijah!-szólította meg újra egy ismert hang aki körülbelül tizenöt perc után tért vissza. Derekára tette a kezét és összehúzta a szemöldökét.-Még is mi a fenére vársz?-kérdezte komolyan és eleget nem tűrő hangon.

-Niklaus nem tehetjük ki annak ami nem tartozik rá...-magyarázta Elijah, aki egy rövididőre vetett is rám egy pillantást, majd ezt újra az öccsére vezette.

-Jó akkor megöljük...-lépett is felém, mire én összerezzentem és hatalmas levegőt vettem, melyet szaggatva engedtem ki magamból. Arcom piros volt, ahogy a szemem is.

-Ez nem megoldás!-állt elém ismét Elijah. Kezei levoltak engedve, miközben kihúzta magát és azt az énjét mutatta, melyként én is megismertem.-Ne veszítsd el újra a fejedet testvér! Emlékezz! Mit szólna ahhoz Hope, hogy újra gyilkolsz?!-magyarázta el neki az okot, miért is nem lenne jó engem kivégezni.  Hangját az elején még még fel is emelte, hogy figyelmét magára irányítsa és határozottabb legyen.  Én csak befogtam a füleimet. Összezavarodtam. Olyan voltam, mint egy kisgyerek aki megpróbál elbújni a veszekedő szülei elől.
Klaus elgondolkodott és bólogatva elismerve bátyja igazát újra szemkontaktusba került vele, miután az egész konyhát végig vezette a szemét.

-Rendben van. Akkor döntök helyetted. Velünk jön!-szögezte le, miközben a földre mutatott a mutatóujjával és elindult kifele.-Kapd fel! Indulunk!-jelentette ki és már ott sem volt.

Elijah még állt egy darabig, majd odaguggolt hozzám és alaposan végig mért, amire nekem a reakcióm az volt, hogy még jobban elhúzódtam tőle, csak egyetlen probléma merült fel az, hogy nem tudtam hova menekülni, miután az egész sarkot elfoglaltam már. A férfi barna szemei próbáltak megnyugtatni, ám sikertelenül. Kezeimért nyúlt, amikre rámarkolt ha nem is erősen, én annak éreztem, amire én elkezdtem kalimpálni, hogy lerázhassam magamról. Levette a kezeimet a fülemről. Tervem az volt, hogy elzárjam a külvilágot magamtól, csak nem jártam sikerrel.

-Nem foglak bántani...-suttogta az arcomba amire én egy pillanatra abba hagytam a levegő kapkodását. Nem tudta, hogy mit kellene kezdenie egy pánikba esett lánnyal, aki annyira fél, hogy még felállni sem mer. Az arckifejezése az aggódás és a határozottság között ingott.

-Engedj el...-nyöszörögtem síros hanggal, rémülten, de már feladtam, hogy lerázzam magamról a fogását. Úgysem tudnám, hiszen vannak erőeltérések közöttünk. Egy ideig tanakodott, hogy mit kezdjen velem és egyszerre volt lassan türelmetlen. Forgolódott a konyhában miközben a telefonját figyelte, valószínűleg azt ellenőrizve, hogy a testvére nem írt-e neki valami üzenetet.

Kiment a konyhából és egy kisidőre eltűnt. Magam elé bambultam, nem tudtam összetenni a dolgokat, sem az egész történetet, sem azt, hogy mi az a verbéna és, hogy miért változott meg Elijah arca. Eszembe jutott, hogy apa mindig a vámpírokra figyelmeztetetett. Talán ők is azok lennének? Egyre hevesebben vert a szívem és gyorsan ösztönösen kezdem el gondolkodni, miután egy kicsit sikerült megnyugtatnom magamat. A mesékben a vérszívók gyengesége a hagyma és talán véletlenül neki is van. Négykézláb indultam meg óvatosan szaggatott levegővétellel a hűtő felé és útközben kikerültem a vizes rongyot is, melyet még Elijahnak szántam. Mikor odaértem körbe néztem és próbáltam szabályozni a levegővételemet. Kinyitottam a hűtőajtaját és a szememmel hevesen keresni kezdtem a foghagymát. Egy-két másodperc múlva meg is találtam egy kis hűtőrekeszben és kivettem az egyiket. Nem akartam neveletlen lenni, hogy valaki hűtőjében matatok, de ebben a pillanatban nem ez volt a legnagyobb problémám.

Óvatosan becsuktam a hűtőt, a hátammal neki dőltem és hallottam is a közeledő lépteket, majd láttam is az alakját, aki egyenesen engem figyelt. Ruhája ugyanaz volt ami a stílusához a legközelebb állt. Fehéring, zakó, feketenadrág és a nyakkendő ami tökéletesen volt megkötve. Én hozzávágtam a fokhagymát a kezemből, ami lepattant a mellkasáról, és ő szemével követte a guruló foghagymát, ami távolra tőlem állt meg. Csalódottan vetem tudomásul, hogy ez bizony nem vált be, majd mikor megláttam, hogy felém tart heves léptekkel, kezeimet magam elé tartottam védelemként, de nem bántott csak felvett a karjaiba, amolyan menyasszonyba.
Azonnal elkezdem mocorogni és ,,ugrálni" karjaiban, hogy elérjem a célomat, de ő neki meg sem kottyant. Be se csukta az ajtót, úgy vitt ki, majd le a lépcsőn és nem sokkal később az utcán találtam magamat, amire letett és megfogta a csuklómat erősen, még is lágyan, hogy ne tudjak elmenekülni.

-Figyelj rám!-szólított meg és fordult velem szemben, miközben mind a kettő kezével lefogta az enyéimet.-Szavamat adom, hogy nem lesz bajod...-mondta kimértséggel és higgadtan.-De most megkérnélek arra, hogy nyugodj meg és gyere velünk...-magyarázta, miközben a hajába egy picit belekapott a szél és a szemei az enyémet kémlelték. Mélyre akart hatni a tudatalattimba, mivel utána már nem vettem olyan hevesen a levegőt mint az előbb és a légzésem is stabilizálódott.-Remek...-jelentette ki, majd mikor meglátta a testvérét, elkezdett magával rántani. Ellenkeztem, de ő erősebb volt. Illedelmesen kinyitotta az autó hátulját és beültetett, amire én azonnal elkezdtem az ajtót feszegetni. Megkerülte a fehér járművet és a másik oldalt szállt be mellém. Az öccse az anyós ülésen ült és egy vadidegen a volánnál.-Megidézted?-kérdezte komolyan a családtagot.

-Hát, ha már mára megcsináltad nekem a műsort, arra gondoltam, hogy a színházból, jólesne mindannyiunknak egy fuvar hozzám...-húzta széles mosolyra a száját, ahogy a visszapillantóból tekintett Elijahra majd rám. Felesleges volt ellenkeznem. Úgy is az lesz amit ők akarnak. Nem szóltam semmit az egész úton, csak az ablakon bámultam ki. Akkor eszembe jutott, hogy nálam van a telefonom, de majd ha nem lesznek a közelemben, talán tudok segítséget kérni.

-Tulajdonképpen hová is vezetsz minket Niklaus?-kérdezte meg egy idő után Elijah érdeklődő tekintettel az öccsét. Én pláne kíváncsi voltam a válaszára, amiben reménykedtem, hogy az nem egy másik országban van. Ha jobban belegondolok, semmitől nem mentett meg a ,,barátom" a múltkor, hiszen ugyanott vagyunk. Igaza volt a papusnak, nem szabad idegenekkel ismerkednem.

-Még régebben amikor, kicsit elvoltunk különülve egymástól szereztem egy jó kis helyet itt Párizsban. Hasonló mint ami New Orleansban van, csak ez még is olyan...-gondolkodott el, játszva a szavaival.-Hogy is mondják itt nálatok angyalom?-szórakozott jól a helyzeten és hozzám irányította a kérdését.-Romantique?-mosolyodott el. (Romantique=Romantikus)

Nem válaszoltam a kérdésére, csak elnéztem róla lebiggyesztett szájjal. Kezdtem beletörődni, hogy már pedig velem ez lesz és kész. Mit tudnék tenni ellene? A hagyma nem hatott se semmi. Elveszett az összes reményem és minden más vele együtt.
Az autó egy idő után lefordult a főútról és befordult egy sétálóutcába, ahova nem is hajthattak volna be. Mikor megállt, Klaus és Elijah kiszálltak és a fiatalabbik már nyitotta is az ajtót számomra. Az épületnek ami szemben állt velem, volt egy hatalmas fekete kapuja, amire rá volt forrasztva egy hatalmas ,,M" betű. Sóhajtva kiszálltam és a földet bámultam onnantól. A kékszemű férfi előre ment, Elijah pedig nekem egy kis löketet adva, a hátamra tette a kezét és elkezdett bevezetni. A kapu kinyílt és látszott is, hogy ez az épület nem olyan mint a többi. Volt egy kisebb udvar a közepén, a teteje nyitva volt, és körbe vették azt a szobák vagy lakások.

-Niklaus nem felejtettél el valamit?-szólt utána a mögöttem álló tag, aki le sem vette rólam a kezét, csak akkor amikor az ,,udvarocska" közepére beértünk. A földszinten kívűl még egy emelete volt az egész építménynek és már jól is látszódott, hogy néhányan néznek is le róla és leginkább. Niklaus a lépcsőről vissza fordult a mutatóujjával a levegőbe mutatott, megnyalta száját kuncogva.

-Jó is, hogy mondod. Éhes vagy?-a férfi mögöttem összevonta szemöldökét és tekintetével próbálta megnevelni az előtte álló túlpörgött vezéregyéniséget.-Akkor te mire gondoltál?-sóhajtotta elgondolkodva, majd felnézett azokra az emberekre, akik kíváncsiságból a korlátnak támaszkodva figyeltek le ránk.-Nincs itt semmi látni való! Menjetek a dolgotokra, mert szerintem adtam feladatot!-kiáltotta el magát végignézve mindenkin, akik eleget téve a kérésnek elvonultak, vagy kimentek.

-Kell egy szoba a hölgynek.-jelentette ki az akit eddig a megmentőmnek hittem. Nem szóltam semmit. Amíg nem kérdeznek, addig nem kell megszólalnom. Hiányzik Suzie és biztos vagyok abban is, hogy én is hiányzom neki. A szívem még mindig nem volt képes leállni, hiszen már olyan hangos volt, hogy fájt a fejem, ahogy hallottam a hangját.

Bumm Bumm -  Bumm Bumm

-Mi vagyok én szerinted Elijah? Hotel?-kérdezett vissza határozottan, miközben közelebb jött hozzám. Jól megnézte az arcomat, ahogy remegve és ismét félve vettem a levegőt majd újra a testvérére figyelt.-Az emeletről kitakarítok valakit, aki nem a családunk tagja és utána miután rendbe van téve a helyiség, azt elfoglalhatja. Addig legyen nálad...-fordult meg és lépdelt fel a lépcsőn.

-Nálam?-lepődött meg Elijah mögöttem és állt egy lépéssel odébb tőlem, majd zsebeibe rakta a kezét.-Még is mi ez az egész öcsém?-kérdezte hangosan tőle.

-Igen, nálad miután sikerült megmutatnod neki a helyesebbik énedet és mivel nem tudod megidézni, így most a te felelőséged lesz felügyelni...-morogta egy pillanatra megállva.-Jahh amúgy a vörös ajtós lesz a tied...-kuncogta.-Csak te miattad festettem át, remélem tetszeni fog...-túrta hátra a haját, ami olyan göndör volt, hogy akár a fésű is megakadt volna.-El is felejtettem mondani...-haladt tovább, majd az emeletre ért és vélhetően a saját szobája előtt állt meg.-Hamarosan megérkezik az egész család...-csapta össze tenyerét.-Családi vacsorát fogunk tartani.-vált a tekintete komollyá.-Oké mindent tudtok és ha most megbocsátotok...-emelte fel a hangját a végén és el is tűnt az egyik szobában.

Elijah mellettem állt és figyelte ahogy a testvére eltűnik az egyik ajtó mögött. Nem szól, nem válaszolt, vélhetően azért mert nem volt több kérdése. Megköszörülte a torkát majd elindult ő is a lépcsőn.

-Gyere!-szólt utánam, mire én lassú komótosan lépdeltem utána. Kezével érzékien végig simította a korlátot, majd a bizonyos vörös ajtós szobához vezetett.-Menj csak be...-engedett előre. Ő ugyan olyan volt, akár csak előtte, de ezt én nem mondhattam el magamról. Ott álltam a szobája közepén, amit ő elkezdett alaposan szemügyre venni. Levette a zakóját, az egyik szék támlájára terítette és feltűrte az ingje ujját.-Ülj csak le...-szólított fel kellemes hangjával, amire én engedelmesen leültem az egyik székre amit ott volt. Karjaimmal magam öleltem körül és gondolkodtam, mire ő került be a látásmezőmbe. Akart mondani valamit, de inkább összecsukta a száját. A földön lévő szőnyeg csücskét kezdtem el alaposan megbámulni, csak hogy ne kelljen rá figyelnem, de mire vettem elég erőt, hogy visszanézzek rá, ő már nem volt ott.
Egyedül maradtam egy idegen szobájában, a félelemmel  a magánnyal és rideggel.