Tizenhat óra...tizenhat keserves óra, melyet egy túlzsúfolt bádogdobozban töltök. Az a tény, hogy az áhított tengerpart felé robogok, mely mindig is hatalmas vágyam volt, az sem tud felvidítani. A buszon meleg van, annyian vagyunk, mint a heringek, mindenféle szag terjed és csak három óránként állunk meg pihenőre. Ha aludni szeretnék, tuti, hogy valamelyik gyerek visít, vagy a székemet rugdossa. Ha filmet próbálok nézni, akkor is túl kiabálnak...kimerít ez az utazás és már kezdem bánni, hogy belevágtam egyáltalán. Nem is tudom mit gondoltam, amikor befizettem erre az útra...egyedül, egy idegen országban...

Már épp elszenderedtem volna, amikor a hangszóróból harsogott a sofőr hangja, miszerint az utolsó pihenőhelyhez érkeztünk, ami annyit jelent, hogy pár órán belül elérjük az úticélunkat. Megkönnyebbülten szálltam le és vettem célba a mosdót. A tűző nap miatt szemembe húztam sapkámat és a földet pásztáztam, amikor is bele ütköztem valakinek a mellkasába. Riadtan néztem fel, egyre magasabbra, de a nap a szemembe sütött, így csak pislogtam, de nem igazán láttam.

- Sajnálom, az én hibám volt! - hajoltam meg enyhén, a belém nevelt szokások alapján.

- Semmi baj, meg esik az ilyen. - s ezzel kikerülve engem, otthagyott az idegen.

Hangja mélysége és távolodó alakja megbabonázott, egy percre talán azt is elfelejtettem, hogy hova indultam.

[...]

Szikrázó napsütés, kellemesen hűs szellő, bársonyos, meleg homok és csillámló, végeláthatatlan víz. A köveknek csapódó hullámok megnyugtató hangja simogatja lelkem, átjár a szabadság érzése, feledtetve mindazt a kínszenvedést, amit át éltem, az elmúlt jó pár óra alatt.

Szállásomat elfoglalva semmi más nem érdekelt, csak a meglepő csend és nyugalom. Egy jegeskávé társaságában a teraszon foglaltam helyet, onnan nézve az elém táruló csodálatos kilátást.

Mennyei...a parton kisgyerekek önfeledten játszottak, sokan a hűsítő habokban mártóztak, majd kifeküdtek a nyugágyra. Mások csak pihentek, nem törődve a környezetükkel, és voltak a párok, kik kéz a kézben andalogtak...és ez volt az a pillanat, amikor befurakodott a magány érzése a szívembe...egyedül vagyok, nincs senki az életemben, akinek fontos lennék, aki a kezemet fogná, vagy csak mellettem lenne.

A távolban egy ismerősnek tűnő sziluettet vettem észre, mely melegséggel töltött el. Szívem furcsa dobogásba kezdett, s nem gondolva semmire pattantam fel és rohantam a part felé. De mire oda értem, már sehol sem volt. Eltűnt, mint egy délibáb.

[...]

Már eltelt pár nap és én pontosan tudom, hogy melyik sarkon milyen bazáros van, hogy hol lehet a legfinomabb ételeket enni és hol vannak a leghangosabb szórakozóhelyek. Nem mintha ott sok időt töltenék, hisz az nem az én világom, mégis szeretem nézni az emberek sokaságát.

De ha őszinte akarok lenni magammal, talán, de csak talán mégis más oka van, hogy az embereket figyelem. Az első nap óta reménykedek, hogy megpillantom újra Őt! A gondolataim mindig visszatérnek hozzá, valamiért vonz és meg akarom ismerni. Bár nem tudom, hogyan néz ki, de tudom, hogy fel fogom ismerni. Ha nem is a szememmel, de a szívemmel biztosan.

[...]

Még három napom maradt a nyaralásomból és úgy érzem elvesztegettem az időmet. Épp ezért rászántam magam, és feliratkoztam egy hajó körútra. A környező kis szigeteket látogatjuk körbe, megismerve új dolgokat. Mindenki izgatott körülöttem, csacsognak, villannak a vakuk. Én pedig egy árnyékosabb helyre húzódva élvezem a hajamba kapó szellőt. Arcomba néha bele fröccsen egy kis hűsítő sós permet, de nem zavar, jól esik. Az első megállónál mindenki rohant a vízbe megmártózni, egyedül én húzódok be az árnyékba. Lenge, lenvászon ing és nadrág fedi testemet, valamint egy hatalmas szalmakalap a fejemen. Hófehér bőrömet ahogy tudom védem a nap sugaraitól. Viszont ezáltal még inkább különcnek tűnők az emberek szemében. Pár perc üldögélés után, felállok és a közeli sziklák felé veszem az irányt. Felmászva a tetejére, isteni kilátás fogad, még ha lihegek is a megerőltetéstől. De ez sem zavar, csak karomat[ab1] kitárva, arcomat az ég felé fordítva, lehunyt szemekkel élvezem a pillanatot. Aprót lépve hátra lábam megcsúszik, és épp elveszíteném az egyensúlyomat, mikor két erős kar fogja meg derekamat. Hátam neki csapódik egy izmos testnek, és bár nem látom az illetőt, mégis hevesen kezd el verni a szívem. Nem tudom eldönteni, hogy a megkönnyebbüléstől, vagy valami egészen mástól...

- Köszönöm- megremeg a hangom.

Választ nem kapok, s mikor már úgy érzem megnyugodtam, eltávolodva a biztonságot nyújtó karoktól, megfordulok. A szavak bennrekedtek, ha akartam volna se tudtam volna egy értelmes mondatot kinyögni. Hisz, aki előttem állt, az a srác, aki napok óta a gondolataim főszereplője volt. A fantom, aki se éjjel, se nappal nem hagyott nyugtot nekem. Magas, vékony mégis szálkás termete, félhosszú sötét haja igazi rosszfiús hatást keltet. S ami a legszembetűnőbb, és a legmeglepőbb is, hogy valószínűleg ő is koreai. Mekkora az esélye, hogy pont egy ilyen kaliberű pasiba futok bele egy, a hazámtól távoli helyen?! Már egy ideje néztem őt, mit néztem egyenesen bámultam, ami kezdett kínossá válni. Zavartan hajába simított majd torokköszörülés után megszólalt.

- Veszélyes itt mászkálni, máskor jobban figyelj magadra.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam. - hajolnék meg egyből, de mozdulatomban megakadályoz.

- Hagyd a formalitást. Egyébként sem lehetsz sokkal fiatalabb nálam.

- Huszonkét éves vagyok - felelem halkan- JiYoon vagyok- nyújtom felé kezem, melyet nehezen, de elfogad.

- ...

Már épp nyitná szólásra szép száját, amikor egy éles síp hangja belefolytja a választ. Arcomra kiül a rémület, és aprót sikkantok.

- A hajó, indul a hajó!

Amint felfogja a mondandóm lényegét, csuklómra fogva vonszol le a sziklákon, majd amint biztonságosabb talajt érünk, futásnak ered, maga után húzva engem is. Az utolsó pillanatban érünk oda, és megkönnyebbülve, kifulladva ülünk le egy szabad padra. Mindketten lihegünk, kezemet még mindig fogja, majd, amikor a tekintetünk összetalálkozik, hangos nevetésbe törünk ki. Sose éreztem még ilyen boldogságot, mint ezekben a percekben. A távolba réved, a tájat figyeli, de én csak őt tudom figyelni. Feltérképezem arca minden négyzetcentiméterét, igyekszem memorizálni, minden apróságot, mint valami fanatikus.

- Sang-Woo...

- Tessék?!

- A nevem...Sang-Woo. Az előbb, nem sikerült bemutatkoznom. És csak két évvel vagyok idősebb nálad.

- Ó...

Nem tudok mit válaszolni, egyszerűen újra úgy érzem, hogy valami megakadályoz a józan gondolkodásban. Követem a szememmel a tájat, amit azóta is néz, és beáll közénk a csend. Nem az a kínos fajta, inkább az a nyugodt és kellemes. És ami a legfontosabb, hogy a kezét még mindig nem húzta el, s ez engem megnyugvással tölt el.

[...]

Visszaértünk a szállásunkra, és a csend még mindig kitartott közöttünk. Hiába gondolkodtam valami frappáns témán, semmi nem jutott eszembe. Nehogy valami hülyeséget kérdezzek tőle, így csak egyik lábamról a másikra lépkedtem zavaromba. Megunva ezt, ő csak mélyen a szemébe húzta baseball sapkáját, majd táskáját vállára dobva indult az ellenkező irányba.

Nem, nem, nem! Nem mehet csak így el!

- Várj! - kiálltok utána.

Megtorpan, majd lassan felém fordul, de eszébe sincs megszólalni.

- Látlak még?

- Ki tudja...talán igen...talán nem. - ezzel, fogja magát és ott hagy a kétségek között.

[...]

Utolsó este...ez is elérkezett. Holnap délután utazok haza, tele élményekkel, emlékekkel. Egy emlékkel, mely nem hagy nyugodni. A hajóút óta nem láttam Sang-Woo-t, s érzem, hogy ennyi volt, vége, mielőtt még elkezdődhetett volna. Szomorú vagyok a sok „ha" gondolattól.

Mi lett volna, ha.... Mi történt volna, ha... Mi lenne, ha...Eszement gondolatok, csak egy perc nyugtot hagyjatok nekem!

Megmakacsolva magam, lépek a bőröndömhöz, és kezdem kidobálni a gondosan össze hajtogatott ruhákat. Tudom, hogy lennie kell legalább egy vadító darabnak a sok gönc között! Amint kezem ügyébe kerül a szatén ing és a feszes fehér nadrág, már kapkodom is magamra. Hajam beállítom, egy kicsit a kedvenc parfümömből is teszek, és még mielőtt lebeszélném magam, gyorsan elindulok a bulinegyed felé. A leghangosabb és legzsúfoltabb helyre megyek, s amint odaérek, már gurítom is le az alkoholt a torkomon.

Eltökéltem, hogy az utolsó estémen kirúgok a hámból, félre téve minden józan gondolkodást, csak élek a mának. Hiszen ez a fiatalság lényege, mikor csináljak hülyeséget, ha nem most. Fejem forgatom, pásztázom a tömeget, próbálom kiválasztani a megfelelő pasit, akit felcsíphetnék. Szemem meg is akad egy társaságon, ahol több potenciális áldozatot is látok. Ők is észrevettek, és ketten meg is indultak felém. Ajkamat megnyalva, teljes testel feléjük fordulok, ezzel jelezve, hogy nem bánom a közeledést.

Kettő jobb, mint egy, ha már lúd, legyen kövér!

Körül fogtak a srácok, az egyik a nyakamat kényeztette, míg a másik feltérképezte a testemet. Szememet lehunyva lazultam el, s adtam át az érzésnek magam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam a vészcsengő hangjával foglalkozni. Azt akartam, hogy végre engem is szeressenek, még ha csak a szexről szól is a dolog.

Kis idő múlva, egy poharat adnak a kezembe, s mit sem törődve a kockázattal, húzom le a tartalmát. Meleg van...iszonyatosan meleg és forog a világ velem, de nem érdekel, mert végre boldog vagyok és könnyű, mint egy tollpihe! Bármit mondanak, csak nevetek, minden olyan vicces. Az arcok, a hangok...az egész világ! Elindulunk kifelé, a szél megcsapja az arcomat, orromba felkúszik a tenger illata. Mámorító, érzéki, ismerős. Majd hirtelen valaki megrántja a karom és magához „láncol", nem ereszt. Hangos szóváltás, mérges indulatok, mégse érzem a veszélyt. Nyugodt vagyok, lebegek és egyre mélyebbre merülök a sötétben...

[...]

Kellemes és hűs párnák között ébredek. Kényelmes, meg tudnám szokni.

Talán meghaltam és a mennyországban vagyok?! De akkor miért érzem a fájdalmat a fejemben? Miért érzem annyira fáradtnak és nehéznek a testem?!

Hiába próbálom kinyitni a szemem, képtelen vagyok rá. Egy fájdalmas nyögés hagyja el a számat, mire érzem, hogy besüpped az ágy mellettem.

Hol vagyok?! Mit tettem?!

- Ébren vagy?

Ez a hang...ezer közül is megismerném...Erőszakkal nyitom fel pilláimat és döbbenten nézek Sang-Woo szemeibe.

- Hogy kerülsz ide? Egyáltalán hol vagyok?

- Nálam...

- De...

- Mit akartál tenni? Hogy lehettél ennyire felelőtlen?

Hangja és arca is csalódottságot tükröz, bennem pedig szétárad a szégyen.

Sang-Woo

Menekülni nem szégyen az én estemben. Hisz miután a páromat egy másik pasival rajta kaptam a saját házamban, a saját ágyamban, csapot- papot otthagytam, és egyedül jöttem el Görögországba. Meglepetésnek szántam a nyaralást, nem akartam veszni hagyni, így egy kis hátizsákkal a hátamon neki indultam a nagyvilágnak. Egy kis faluban tengettem az időt pár napig, hisz majd itt csatlakozok a turista buszhoz, ami tovább visz a végcélhoz. Volt időm gondolkodni, sebzett, sértett szívem bosszúért kiállt, de nem akarok az exem szintjére lesüllyedni. Összetörtem... elárulva érzem magam, talán nem nekem való a párkapcsolat, a szerelem...talán ideje feladni.

[...]

Gyönyörű festői környezetben vagyok, az apartman is kellemes, én is mégis a szobámban töltöm többnyire az időmet. Elmélkedek, nyalogatom sebeimet, egyre mélyebbre merülök az önsajnálatban. Nem akarok ismerkedni, nem akarom jól érezni magam, úgy gondolom nem érdemlem meg.

De hisz szabad ember vagyok! Semmi rosszat nem tettem, mégis én szenvedek. Miért magamat büntetem, míg ő éli az életét gondtalan és boldogan?!

Épp ezért jelentkeztem egy hajókirándulásra, s most itt vagyok a sok boldog ember között magányosan... szemem megakad egy fiatal srácon, ki épp oly elveszett, mint én. Megközelíteni nem merem, hiába is vonz, de ellenállni sincs erőm, így a távolból figyelem minden mozdulatát. S mikor a sziklák felé veszi az irányt, tisztes távolságból követem, és milyen jól tettem! Egy óvatlan pillanatban lába megcsúszik és csak a szerencsének, na meg a gyors közbe avatkozásomnak köszönheti, hogy nem történt nagy baj. Amint magamhoz szorítom, majd édes, félénk hangját meghallom, úgy érzem teljesen elvesztem. Jól esik közelsége, mégis rémülettel tölt el a gondolat, hogy valakire ekkora szükségem lehet. A félelem, hogy újra megbánthatnak, szorosan öleli szívemet, így kérdéseire alig, vagy épp nem is válaszoltam.

[...]

Három nap...három napja viaskodok önmagammal. Mintha egy angyal és egy ördög ülne a vállamon és folyamatosan traktálnának a hülyeségeikkel.

JiYoon...annyira szeretnék bízni benned, hogy te más vagy, mint az exem.

Megemberelve magam, indulok megkeresni a fiút, hisz tisztában vagyok vele, hogy ez az utolsó esélyem. Nem akarom megbánni, hogy a „mi lett volna, ha..." gondolatok megőrjítsenek.

Mindenhol kerestem, kutattam, de sehol nem találtam. Már épp feladtam volna a reményt, amikor szemem megakadt rajta. Megdermedve néztem, ahogy két sráccal buja táncot lejt. Testét idegen kezek fogdosták, bemocskolták, s a kisördög meg is szólalt a fejemben: látod, én megmondtam, ő se különb, mint az exed!

Mérhetetlen dühöt éreztem, el akartam tűnni onnan, de valami megmagyarázhatatlan érzés megállított. Pont láttam, amikor valamit az italába kevertek, majd miután megitta, elkezdték kifelé rángatni. Nem hagyhatom, hogy baja essen, így nem törődve semmivel, furakodtam át a tömegen, majd amint utolértem őket, rántottam magamhoz élettelen testét. Hangos szóváltás következett, majd felülkerekedve rajtuk, hoztam el a karomban JiYoon-t.

Pár óra már eltelt, s ő még mindig mozdulatlan. Arca akár az angyalé, olyan nyugodt, mégis zavar az elmúlt órák történései.

Vajon melyik az igazi énje?! A félénk, aranyos srác, akiben száz százalékig bízni tudnék, vagy a buja, romlott fiú, akit láttam, s aki csak fájdalmat okozna ?!

Írói szemszög

Mindkét fiú lelke fájdalommal van tele, gondolataik cikáznak és vívódnak. JiYoon szeme megtelik könnyel, már csak homályosan látja az előtte állót, majd patakokban folyik végig arcán. Egyetlen rossz döntéssel elrontott mindent. Pedig csak arra vágyott, hogy végre őt is szeresse, értékelje valaki. Sang-Woo megint megbántva érzi magát, bár nincs oka rá, hisz ténylegesen semmi sem köti a fiatalabb fiúhoz. Csak az érzés, hogy talán ő más...Megtört valóját látva, szíve fájdalmasan dobban, s félre téve rossz gondolatait, odalép a kisebb elé, és arcára simítja kezét.

- Sajnálom- szipogja JiYoon- én csak...boldog akarok lenni.

- És neked ez a boldogság?

- Nem! De olyan elkeseredett voltam, senkinek se kellek, senki sem szeret. Csak egy pici szeretetet szeretnék, olyan nagy kérés ez? Olyan nagy bűn, hogy én is szeretnék boldog lenni? Valakihez tartozni, valakire számítani?

- Nem Jiji, nem olyan nagy kérés ez, de...

JiYoon arca lángba borul, amint meghallja a becézést, hisz még soha senkitől nem kapott még becenevet. Úszva az árral, megszünteti a köztük lévő távolságot, és Sang-Woo ajkára mar. Az idősebb a meglepődéstől lefagy egy pillanatra, majd, amikor érzi, hogy a kicsi elkezd távolodni, észbe kap és szorosan magához vonja, folytatva az egyre perzselőbb csókot. Levegőjük vészesen fogy, ezért válnak csak el egymástól, majd homlokukat egymásnak döntve pihegnek.

- Az első pillanatban megtetszettél, de sohasem gondoltam, hogy lenne esélyem nálad- suttogja JiYoon.

- A hajóúton?

- Nem. A parkolóban...

Sang-Woo kutakodik az emlékeiben, hogy vajon miről beszél a szomorú fiú, majd egy halvány emlék beugrik...

- Az te voltál?

- Igen. Utána is láttalak párszor, de sose mertelek megszólítani.

- Istenem, ha ezt tudom...a kiránduláson már éreztem, hogy nem tudok távol lenni tőled. A múltam miatt féltem közeledni hozzád, és ma estig tudtam is hazudni magamnak. De aztán amikor megláttalak ott...- hangja elcsuklott, szemeit egy percre becsukta.

- Annyira sajnálom! Nem ezt akartam, én csak elakartalak felejteni.

- Elfelejteni?!

- Igen, mert minden pillanatban, éjjel és nappal is csak sóvárogtam utánad, és ez szétszakította a szívemet. A viszonzatlan érzés mindennél rosszabb.

Sang-Woo meredten nézett maga elé, ahogy hallgatta a másik szavait, érzéseit. Rádöbbent, hogy talán mindketten ugyanazt keresik, ugyanazt érzik, csak a bolond fejük, a mérhetetlen szomorúság mely a szívükben lakozik, akadályozta meg őket abban, hogy felismerjék a lehetőséget.

- Milyen érzés Jiji? Tetszem neked? Vonzódsz hozzám, vagy csak vágyat érzel? - kérdez rá jóval bátrabban.

- Azt hiszem minden igaz, amit most felsoroltál. Veled szeretnék lenni mindig, melletted hajtani álomra a fejem és reggel ébredéskor a te arcodat látni, amikor kinyitom a szemem. Ha szomorú vagy, átölellek, ha boldog vagy veled örülök...azt hiszem ez a szerelem!

- Legalábbis annak ígérkezik...

S akkor, ott abban a varázslatos tengerparti városban két szív egyszerre dobbant, két lélek eggyé vált . Talán örökre, meghozva számukra az oly keresett és áhított boldogságot.

Vége

NSMara