Hawaii valóban nem olyan, mint ahogy azt az ember gondolja. Persze, ha a luxushotelekre gondolunk, hibátlanul azt kapjuk, amire számítunk. Jó kaja, drága pezsgő, jakuzzi, csokibarna hastáncos csajok, amerre csak a szem ellát. De az igazi Hawaii egy teljesen más életérzés. És én szerelmes lettem belé. Vele együtt pedig egy csodálatos emberbe.

Jókedvűen játszadoztam a koktélcseresznyébe szúrt virágos kis papíresernyővel, miközben a tengert csodáltam napszemüvegem mögül. A hullámok igazán magasak voltak ma, talán ez volt az oka annak is, hogy nem a vízben lubickoltam. A másik pedig egyértelmű volt. Legalábbis számomra.

- Nem jössz be? - kiabált felém az általam már jó ideje a távolból lesett személy, és szörfdeszkával a hóna alatt közelített meg engem. Karamellszínű bőre alatt látványosan feszültek az izmok, kockáin hívogatóan folytak le a sós kis vízcseppek. Egész karját beterítő tetoválásai a mozgásának megfelelően hullámzottak. Pont, mint a tenger. Hiszen ő is annak a gyermeke volt. Sokszor megfogalmazódott már bennem a gondolat, hogy ő talán maga Poszeidón.

- Innen jobban látlak. - vallottam be neki is az egyértelműt. Szívesen legeltettem rajta a tekintetem, ezt ő is tudta. A vízből viszont nem látnám elég jól, mindig elém kerülne valaki, esetleg egy hullám. Mellém érve lehajolt, én pedig már azt hittem kedvesen megcsókol, mikor helyette orrom előtt rázta meg vizes fejét, mint egy kutya, ezzel teljesen összefröcskölve engem is. - Jungkook!

Csak nevetett, és a homokba állított deszkája mellé feküdt. Cseppet sem zavarta, hogy a forró homokszemcsék mindenére rátapadtak. Sőt, valamilyen furcsa okból kifolyólag szerette is. Mellette már engem sem zavart ez olyan nagyon. Vele együtt kezdtem megszeretni az általa szeretett dolgokat is.

Egy hónapja érkeztem a szigetre MV-t forgatni, még teljesen naivan és ismeretlenül az itteni emberekkel, hagyományokkal, életmóddal szemben. Ez az egész életforma annyira távol állt tőlem. Ahogy Jeon Jungkook maga is. Egy átlagos hawaii srác, egy szörf-megrögzött őrült. Annyira más volt, annyira jelentéktelen az olyan emberek mellett, akikkel ez idáig körülvettem magam. Mégis sokkal különlegesebb volt ő, mint bármelyik képmutató, álszent, dúsgazdag celeb. Lehet, hogy egész nap a sós víz és az erős napsütés szárította a bőrét, lehet, hogy tetőtől talpig homok, por és föld borította, de ezerszer tisztább volt, mint bárki, akit eddig ismertem. Ő nem a kamerának mosolygott. Hanem mindennek és mindenki másnak. Legjobban pedig azt szerettem, ha nekem vagy miattam.

Őt nézve az én mosolyom is visszanyerte az őszinteségét.

Tehát ezért maradtam én itt, a napsütötte, örökké vidám Hawaiin. Soha életemben nem hittem volna, hogy egy ilyen fiú képes lenne elvenni az eszemet. És azzal együtt sok minden mást is.

- Holnap lesz egy versenyem. - szólalt meg csukott szemmel, arccal a fényes Nap felé fordulva. - Szeretném, hogy megnézz.

Kérése nem lepett meg, mióta befejeztük a forgatást, minden napomat vele töltöttem. Minden pillanatot kihasználtam, hogy vele lehessek. Megmutatta nekem az egész szigetet, megismertette velem a helyi virtust. Engedte, hogy az élete részévé váljak egy hónap alatt. Nem is érezhettem volna szívtelenebb embernek magam emiatt. Ő nem tudta, hogy én hamarosan hazamegyek, és ki tudja, mikor látjuk viszont egymást. Ha egyáltalán ez megtörténik.

- Szurkolhatnál nekem piros bikiniben. - kuncogott, miután nem válaszoltam, s továbbra is a tengert figyeltem. Ezúttal már kevesebb érdeklődéssel. Hiszen érdeklődésem tárgya éppen itt feküdt egy karnyújtásnyira tőlem.

Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy mi lesz velünk, miután én visszarepülök Seoulba. Nekem megy tovább az életem, mintha mi sem történt volna, a rajongóimnak élek a nap huszonnégy órájában, s próbálok úgy tenni, mintha nem lennék fülig szerelmes. Ő majd talál magának egy gyönyörű barátnőt, vagy barátot. Szép lassan elfelejt. Hiszen így van ezzel az ember. Gyermekként megszeretett legkedvesebb játékunk egykor felért a világ legféltettebb kincsével, mára már alig egy emlék. Nem akartam, hogy így érjen véget. Nem lehetett.

Bárcsak ő is egy játék lett volna, érzések nélkül. Sokkal könnyebb lett volna mindkettőnknek. Nem fájt volna az elkerülhetetlen búcsú.

Lassan felállt, amennyire tudta, leseperte magáról az aranyszínű szemcséket, és a hátam mögött helyezkedett el a napágyon. Mellkasának dőltem, míg ő finoman cirógatta egyik kezével hajam, másikkal babahasam. Bármennyire volt forróság, az ő karjaiban még inkább felhevülni éreztem az időt.

-Nézd azokat. - mutatott a hullámok irányába, mire megkérdeztem, mi van velük. Egész nap, megunhatatlanul a hullámokat bámultam, jobban mondva őt, ahogy könnyeden lovagolja meg őket, mi érdekes lehetne még ezután is bennük? - Holnap vagy hat méteresek is lehetnek. - mesélte teljes beleéléssel, s bár nem láttam, tudtam, hogy vigyorog. Megkérdeztem tőle, hogy ez nem-e veszélyes, mire ő csak egyszerűen rávágta, hogy dehogynem. És, hogy éppen ezért annyira szórakoztató.

Sokat tanultam tőle erről az eszeveszett sportról ez idő alatt. Számos alkalommal megpróbáltam már magam is, de mind ahányszor ez megtörtént, a vízben landoltam. Ő pedig mellém úszott és a víz alatt ölelt magához nevetve, engem csókolva. Esténként gyakran maradtunk a gyengéden fodrozódó vízen, a szörfdeszkáján összebújva, míg ki nem sodort minket a partra egy kósza hullám. A ma éjszaka is ilyen volt.

Két oldalt lelógatott lábakkal ült a kopottas deszkán, én vele szemben, ölében ringatóztam, ázott hajába túrtam, és sóhajaimmal viszonoztam gyengéd érintéseit.

- Nem gondolkodtál a Pipe Maters-en? - kérdeztem két puszi között. Nálunk nem volt szokatlan, hogy átlagos dolgokról beszélgetünk szerelmeskedés közben. - Felfedeznének a szponzorok. Lehetnél hivatásos.

Ő nagyon jó volt, ezt laikusként is láttam. Megérdemelte volna a figyelmet. Karriert építhetett volna a hobbijából. Úgy, mint én. Kiemelkedhetett volna a porból. Megmutathatta volna magát a világnak.

- A hivatásosok lassan már csak pénzért csinálják. - húzta el a száját, de hátam simogatását nem hagyta abba.

- Az embernek szüksége van a pénzre. - feleltem.

- De nem a lelke árán. - válaszolta egyszerűen, majd folytatta. - Én szabad akarok lenni. Azt csinálni, amiben örömömet lelem, akkor amikor kedvem van hozzá. Szabadon szeretném szeretni az életemet. De nem pénzért vagy hírnévért. - rázta meg fejét, majd mellkasomra hajtotta azt. - Szívvel szeretném csinálni.

Ő ilyen volt. Mindent szívvel tett. Amit csinált, abban a lelke is benne volt. És nem szégyellte, bármi is volt az. Felvállalta önmagát, és mindent, ami számára fontos volt. Mikor ez így volt, úgy csillogtak a szemei, mint a leggyönyörűbb csillag az égen. Egy világ pusztult volna el, ha az a fény elveszett volna belőle. Az ő világa. Nem akartam, hogy én okozzam annak végzetét.

- Tehetséges vagy. - simítottam kedvesen tarkójára. - Ők azért fizetnének, hogy azt csináld, amit szeretsz.

- Semmit sem ér, ha közben minden mást megtiltanak. - húzott magához közelebb, és felnézett szemeimbe. A Hold fénye világított meg minket, s visszatükröződött a lassan mozgó tengervíz felszínén. - Nem csókolhatnálak meg egy verseny után anélkül, hogy harminc kamera ne venné fel. - vigyorgott komiszan.

- Hülye. - borzoltam össze sötét tincseit. Már így is sokat kockáztattam azzal, ahogy ehhez a fiúhoz viszonyultam nyilvános helyeken. De így van ezzel az ember, amikor szerelmes. Mindenáron közölni akarja a világgal, hogy kihez tartozik, és ki tartozik hozzá. Ahogy ő, úgy én sem rejtegettem. Túl értékesnek tartottam magam a vállalat szempontjából ahhoz, hogy ezért el akarjanak később lehetetleníteni. Mondhatni a piaci értékem nagyobb volt, mint annak a súlya, hogy kivel és hol töltöm a szabadságom.

Emellett pedig, Jungkook egy olyan életfelfogással ismertetett meg, hogy már az sem tudott volna érdekelni, ha mégis megteszik. Egész életemben tejben-vajban fürösztve éldegéltem, kristályfallal elválasztva a valóságtól. Egy ostoba, tudatlan nepo baby voltam, a tehetségemet is csak örököltem. Semmi sem volt a sajátom. Még a saját lelkem sem. És mikor erre rádöbbentem, észrevettem, hogy sokkal jobban kinyílt előttem a világ. Megismertem egy fantasztikus embert. Belé szerettem. Majd életemben először kezdtem el érezni valami igazán valódit. Valami olyasmit, ami nem hazugság volt, nem volt kiretusálva, nem volt selyembe öltöztetve. Elfuserált volt, keserű, de közben mégis mézédes. Szabadnak éreztem magam.

- Azt akarom, hogy a kamerák előtt is ugyanúgy szeress, mint most. - fogtam arcát két kezem közé, és lassan ajkaira hajoltam. Finoman ízlelgettem, mélyen magamba szívva minden másodpercét, örök emlékként elraktározva azokat magamban. Érezni akartam. Őt és minden mást körülöttünk. A tengert, a halk hullámokat, az este hangját. A lélegzetünket, a sóhajainkat, a csókjainkat, bőrünk egymáshoz simulását.

Számtalan puszival lepte be testemet, úgy érintett, mint régen azt a legféltettebb játékot. Amire úgy vigyázott, mint a szeme fényére, s hogy egy karcolás se essen rajta, senkinek sem volt hajlandó kölcsönadni. Csak az övé volt. És az a játék még mindig nem lett elfeledve.Talán be lett dobva egy dobozba, talán már valaki más leli örömét benne, aki nem is vigyáz rá különösképpen. De neki gyakran eszébe jutott, és mikor ez így volt, örömmel gondolt vissza azokra a percekre, amiket a legkedvesebb játékszerével tölthetett. Érzelmekkel ruházza fel azt és szívből szerette.

Végigsimított bordáimon, kezei fürdőnadrágom korcában akadtak meg. Nyakába hajolva kényeztettem aranybarna bőrét, kezeimmel mellkasába markoltam.

A hullámok ma valóban szépek voltak. De így este jobban tetszettek. Igazán csendes volt körülöttünk a tenger. Mintha ő sem akarta volna megzavarni szívünk násztáncát.

Meztelen testünk immáron egymáshoz préselődött, és hamarosan teljesen eggyé váltunk. Eggyé vált a testünk, eggyé vált a lélegzetünk, eggyé vált a forróságunk. És mindemellett eggyé vált a lelkünk. Egymásban éreztük magunkat. Az általunk alkotott tökéletes harmóniában.

Ez szerelem volt első látásra. Sokan úgy tartják, a lelkünk választja ki a saját társát, nem mi. De ha folyamatos hazugságban élünk, szerepeket játszunk, lelki társunk sem lehet. Hiszen már lelkünk sincs. Boldog voltam, amiért ez a fiú kinyitotta az én szívemet is, hogy megtalálhassam benne nem csak őt, de magamat is. Ettől kezdve egyre nehezebben tudtam elfogadni, hogy itt kell hagyjam őt meghatározatlan időre. De ezzel együtt a hitem is erősödött afelől, hogyha mi valóban egymásnak lettünk teremtve, elkerülhetetlen lesz a közös végzet.

Sóhajaink hangját nyögések, testünk súrlódását csattogás váltotta, s mi a forró mámorban csak egymásnak léteztünk. Eszemet vesztve kapkodtam levegő után, de ami abban a pillanatban az életet adta, nem az oxigén volt. Jungkooktól vártam a megváltást, gyönyöröm kiteljesedését. Őt akartam és őt kívántam minden egyes porcikámmal, érte sóvárgott minden részem.

S mikor elértük a mennyek kapuját, én remegve, szinte zokogva borultam rá, bújtam felhevült testemnek nyugtot adó ölelésébe. Én annyira szerelmes voltam ebbe a fiúba.

Nem akartam elveszteni egy percre sem.

Légzésünk csillapodott, az általunk generált erősebb vízmozgás elcsitulni látszott, mi pedig némán, szeretettől túlfűtve lengedeztünk felszínén.

- Jungkook. - szólítottam kedvesemet, mire egy fáradt hümmögést kaptam. - Nem jössz haza velem Seoulba?

Kérdésemet halk szuszogás követte, ő pedig nem válaszolt egy darabig.

- Hazamész? - kérdezte megtörten, hangjában keserű gyötrelemmel, melyet az ember akkor érez, mikor utoléri őt az elkerülhetetlen, de kikerülni kívánt rendeltetés.

- Igen. - suttogtam.

- Jimin. - szólított ezúttal ő engem. - Nem maradsz itt velem? - kérdezte, én pedig hitetlenül elkuncogtam magam. A legnagyobb boldogsággal tettem volna eleget kérésének.

- Tudod, hogy nem tehetem. - simítottam ki szeméből az ezúttal izzadtan arcába csapódott tincseit. Csodaszép volt.

- Ahogy én sem. - húzta száját halvány mosolyra. - Seoul nem való egy magamfajtának. Nem illek bele az ottani világodba.

- Én is ezt hittem, mielőtt idejöttem. - emlékeztettem. - Most pedig veled élek. - kijelentésemen mindketten halkan felnevettünk. Az igazság az volt, hogy számomra nem csak térben történt nagy környezetváltozás, hanem színvonalban is. Ezt viszont egy kicsit sem bántam. Inkább hálás voltam érte.

- Tudod, a szerelem olyan, mint a tűz, a távolság pedig mint a fuvallat. - mondta. - A kis lángokat egy kósza szellő is elfújhatja. A nagyokat viszont felerődíti. - mosolygott rám, és édes csókba invitálta örökkön rá éhező ajkaimat. - Hadd legyek a titkos szeretőd Hawaii misztikus szigetéről. - kérte.

- Szerinted mennyire titkos az, hogy egy szörfdeszkán szexelünk a víz közepén? - kuncogtam, de nem éreztem volna szégyent akkor sem, ha bárki látott volna minket. Talán láttak is, csak mi éppen mással voltunk elfoglalva, hogy észrevegyük.

De mindez nem számított. Már nem. Egészen eddig másoknak éltem, mások örömének és céljának voltam tárgya. Mostantól én is meg szerettem volna élni a saját boldogságomat. Ugyanis a lelkem ráeszmélt, hogy szerelmes. Én pedig boldogan hajtottam előtte fejet. Mert tudtam, hogy ez igazi és örök.

Azon a nyáron pedig életet adtunk ennek az örökkének.

- Ha megnyerném a Pipe-ot...- kezdte váratlanul. - Mit csinálnál?

- Természetesen az összes kamera előtt kapnálak le. - nevettem, de miden szavam őszinte volt.

Hiszen a szerelmet mindenki megérdemli. Ahogy azt is, hogy büszke legyen rá. Mert a szerelmes szeretet semmilyen formában nem megvetendő dolog. A legőszintébb, legerősebb érzés, amit az egyén valaha is érezhet egy társa iránt.

És kétségkívül léteztek olyan szerelmek, amelyeket a távolság csak tovább éltetett. A miénk ilyen szerelem volt.

Vége

pinkylightgirl