Az utolsó emlékem róla az, hogy az ablakom alatt áll az esőben. Az egyik kezében a kicsi bőrönjét fogta, a másikban az összetört telefonját. Én törtem össze. Feszülten figyelte a nyitott erkélyajtót, reménykedett, hogy elfelejtem majd a hűtlenségét, ha belenézek a kifejező szemébe, amivel sajnálatot próbált tükrözni. De én csak egy valamit láttam magam előtt. Az üzenetet, amiben beismerte a bűnét a barátjának. Láttam. Tudtam, hogyha belegabalyodom a csokoládébarna szemébe, kinyitom az ajtót, kiszaladok az esőre, és visszaengedem. Így elléptem az ajtótól, lassan becsuktam, és hagytam, hogy kisétáljon az ételemből. Nem csak hűtlen, de impulzív is volt. Sok tekintetben nem illettünk össze, a tíz évnyi korkülönbségtől, a furcsa szenvedélyéig. De most itt áll előttem. Egy év után először. A hóka bőre most bronzbarna, a fekete hajában pedig halvány szőke csíkok futnak, amiket kiszívott a nap. De a tekintete nem változott. A méz legsötétebb árnyalatával tekint vissza rám. Ő nem lepődik meg. Nekem sem kellene, Jungkook mindig is a mély tenger szerelmese volt, nem meglepő, hogy összefutunk a parton. Tengerbiológus. Én pedig különleges kagylókra vadászom, hogy legyen néhány emlékem egy lezárt üvegben, mielőtt itt hagynám a várost. Miatta. Még nem felejtettem el. Ő már akkor túltette magát rajtam, amikor én még fel sem fogtam, hogy mit követett el ellenem. Jungkook leválik a csapatától, leakasztja a hátáról a búvár oxigénpalackot, aztán elindul felém. Recseg a talpa alatt a homok, ahogy közeledik.
— Az északi részen sokkal szebb kagylók vannak.
A tekintete ide-oda jár rajtam. Szinte semmit sem változtam azóta, hogy megfújtam a visszavonuló kürtöt, amivel véget vetettem a kapcsolatunknak, mégis úgy néz rám, mintha teljesen más ember lennék. Ő ugyan olyan élénk, pontosan beleillik a tengerpart környezetébe, le sem tagadhatná, hogy a merülés az élete.
— De örülök, hogy itt kezdtél el keresgélni.
Összeszorul a torkom. Vastag izzadságréteg jelenik meg a homlokomon, ahogy végigpillantok rajta, és mégsem látok mást magam előtt, csak azt az üzenetet. ,,Piros-köves gyűrűt vettem. Majd ő beszínezi". Azóta sem tudtam megfejteni, hogy mit jelent pontosan az utolsó mondat. De Jungkook már a kapcsolatunk elején leszögezte, hogy nem kenyere az eljegyzés. Ne is számítsak rá. Neki a tenger a legfontosabb, nem áll készen egy házasságra. De úgy tűnik, hogy ez csak rám vonatkozott. Nem tudom kinek vette a gyűrűt, de most látom a párját az ujján. Az övé fehér. Idegesen nyelek.
— Nem fogsz hozzám szólni? — tudakolja halkan, miközben követi a pillantásomat, és megállapodik a tekintete az ékszerén. — Szeretnél róla beszélni?
Megfogatja az ujján a gyűrűt. Mintha szégyellné, hogy rajta van. Nem bűn szerelembe esni, ezt nem mi irányítjuk, még akkor sem, ha már elköteleződtünk valaki mellett. De arról mi döntünk, hogy megcsaljuk-e a párunkat.
— Nem akarom tudni, ki az — lassan megingatom a fejem. — Már semmi közöm hozzá.
Mélyen beszívja a levegőt, a kidolgozott mellkasa megdagad, miközben egy apró izzadtságcsepp pereg végig a bőrén. Gyönyörű. A naplemente tökéletes szögből világítja meg az arcát és a bőrét, ebben a fényben pedig úgy fest, mint egy tökéletesen megmunkált szobor. Minden szegmenség aprólékosan faragták ki. Összeszorul a mellkasom a látványától. A személyiségét méregből keverték, de a külsejét mézbe mártották.
— Csak akkor nincs, ha úgy döntesz — leheletnyi mosolyt húz az arcára, megdobban tőle a szívem. — Gyűlölted a vizet, Angyalom. Mit keresel itt?
A rég nem hallott becenévtől összeszorul a gyomrom, és hevesen dobolni kezd a szívem. Úgy érzem tudja, hogy el akarom hagyni a várost.
— Lelépek — suttogom karcos hangon. — Elmegyek, úgy érzem környezetváltozásra van szükségem.
A tekintete elkomorul, az arcáról lefagy az a hangyányi mosoly, ami az imént még rajta ült. Tesz felém egy lépést, kihúzza magát, úgy pillant le rám.
— Ha ez igaz, ez az utolsó alkalom, hogy bizonyíthassak.
— Bizonyíts? — meglepetten a magasba szökik a szemöldököm.
— Igen — magabiztosan bólint. — Hogy sosem csaltalak meg.
A tekintetét a szemem és a karom között váltogatja. Megoszlik a figyelme, készül valamire. Ekkor váratlanul megragadja a kezemet, az ujja a húsomba mélyed, olyan erősen szorítja. Megered velem a tenger irányába, ami most narancssárgának tűnik a lenyugvó nap fényében. Ellenállok, próbálom lerázni magamról az ujjait, de úgy fogja, mintha hozzám ragadt volna a bőre. Tovább húz, a víz már a mellkasomig ér, amikor megáll, és maga felé fordít. Összevont szemöldökkel nézek mézbarna szemébe, ami izgatottan felcsillan. Különös módon fejezi ki a viszont látásom örömét.
— Nem vagyok jó, de rossz sem — közelebb hajol hozzám, az arcunkat csupán néhány centi választja el egymástól, érzem a kifújt levegőjét a bőrömön. — De soha nem okoznék neked fájdalmat.
— Már megtetted — erőtlenül suttogom, elkábít a közelsége. Olyan közel van, hogy az ajkam megcsiklandozza az övét beszéd közben. — Nem kell bizonyítanod semmit, ennek már vége.
— Mutatok valamit.
A sortja zsebébe mélyeszti az ujját, előhúz belőle egy dobozt, amelyben egy gyűrű pihen. Piros kő díszíti a közepét. Hírtelen düh ébred a mellkasomban a látványtól, ami majd' szétfeszít belülről.
— Azért húztál be a tengerbe, hogy megmutasd nekem a szerelmed gyűrűjét? — tudakolom elfojtott hangnemben.
Válasz nélkül hagy, de elmosolyodik. Kiemeli az ékszert a dobozból, megforgatja a kezében, majd felém mutatja. A kő lassan kitisztul, elveszti a vörös árnyalatát, ahogy lecsepeg róla a víz. Jungkook rám emeli a kifejező tekintetét, amelyben annyi érzelem található, hogy képtelen lennék egyesével kibogozni.
— A kő csak akkor lesz piros a közepén, ha víz éri — suttogja az ajkamra. — Te mindig is gyűlölted a vizet, én pedig nem rajongtam a házasságért. De így mindketten áldozatot hoztunk volna egymásért.
Összeszorul a mellkasom a szavaitól. Úgy zakatol a szívem a mellkasomban, mintha ezernyi pillangó csapdosna a szárnyaival a bordáim között. Szabad kezével a fülem mögé tűr egy tincset, miközben közelebb hajol, hogy óvatosan megcsókolhasson. Hagyom. Csak azt akarta, hogy vele ússzak. Hogy osztozzam a szenvedélyében. Megérzem az érintését a kezemen, ahogy finoman megragad, és az ujjamra tolja a gyűrűt. Elválik az ajkamtól, a szemében ezernyi fény csillan, amikor megpillantja a vörössé változott követ. Az övé kék színt vesz fel.
— Ha azt akarod, hogy veled ússzak, lassítanod kell, mert még nem tanultam meg — óvatos mosolyt küldök felé.
Széles vigyort húz az arcára.
— Megtanítalak. Időnk, mint a Tenger.

cserenana