Az előző részből:
Megfogom találni a gyilkosodat Deku...

Nem hiszem el! Gondoltam, hogy fog vele valami történni, de hogy ez... Ki képes ilyenre?

Szorosan ölelgettem a véres anyagot, aztán hazaindultam. Úgy döntöttem, hogy felhívom Katsukit, hátha megkönnyebbülök kicsit.

-Szia Katsuki.

-Oi, [Név] valami baj van?-szólt a süni köszönés nélkül.-Olyan furcsa a hangod. Mi történt?

-Deku... Meghalt...

-Mi van? A nyomi Deku meghalt? Ezt nem hiszem el. Tudod, hogy én csak örülök ennek, de te neked az a nyomorék barátod volt. Sajnálom... Mármint nem Dekut, hanem téged.-mentegetőzött.

-Megértelek Katsuki. De most mennem kell. Majd még hívlak, ha van valami. Szia!-köszöntem el gyerekkori barátomtól.

-Szia!

Lassan sétáltam haza fele,(még mindig könnyeimmel küszködve) amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.

-[Név]! [Név]!

Vettem egy 180 fokos fordulatot, és Tokoyamit láttam meg az utcán.

-T-tokoyami? Mit keresel te itt?-néztem csodálkozva a fiúra.

-Tudod, járok egy klubba, ahol tudom fejleszteni Sötét Árnyékot.-magyarázta lihegve.-Oda olyanok járnak, akiknek a képessége démonokkal kapcsolatos.

-Oh értem. Biztos jó lehet.

-Ano... Nem szeretnél velem egyszer eljönni oda?-tördelte zavarában az ujjait Fumikage.

-De szívesen! Mikor megyünk?

-Pont holnap. 5 órakkor. Remélem, hogy eljössz. Már elszerettelek volna hívni, csak láttam, hogy mindig van dolgod, és nem szerettelek volna zavarni.-hajtotta le a varjú fejét, mire a megfogtam két vállát, és ezt mondtam neki:

-Te soha nem zavartál volna, Tokoyami. Mindig is egy nagyon, udvarias és nyugodt embernek tartottalak. Szóval ne hibáztasd ezért magad.-markoltam meg egy kicsit a pólóját a vállrésznél.

-Köszönöm [Név]-chan!-hálálkodott, majd mosolyogva adott egy puszit.-Holnap találkozunk!

-Sz-szia! D-de aranyos!-pirultam el, majd vörös fejjel haza indultam.

Amikor hazaértem anya azzal fogadott Katsuki átjön aludni, mert a szülei elmentek valahova. (Aki nem ismerné a Yandere simulator történetét az írjon privátba és elmondom miért utaztak el Mitsukiék-Írói megj.) Kicsit meglepődtem, hogy Kacchan szülei elutaztak. Mert ha ők elmennek otthonról, azt csak okkal teszik.

-Katsuki-kun szülei csak 3 napra mentek el, ezért alszik itt egy éjszaka. A többit túléli egyedül is.-kacsintott rám a [Anyukád hajának színe] hajú nő, mire megforgattam [Szemszín] szemeimet.

-És gyalog jön?

-Nem. Apád hozza el kocsival. Úgyis jön haza a munkából. Így legalább nem kell szegény fiúnak sétálnia.-mondta, majd visszafordult a vacsorához.

-Majd jövök, ha kaja van.-sóhajtottam, aztán felmentem a szobámba, és bevágtam az ajtót.

Gyorsan elpakoltam a könyveimet, (amikkel Dekunak akartam volna segíteni a háziban) és elgondolkodtam azon, amit Tokoyami mondott.

-"Már elszerettelek volna hívni, csak láttam, mindig van dolgod, és nem szerettelek volna zavarni."

Aztán eszembe jutott Deku kérdése:

-"És kit gyanusítasz meg ezért?"

De még rájött Jirou mondata:

-"Hát ilyen emberekkel nem lesz egy ígéretes év..."

Éreztem, ahogy a kétségbeesés átjárja minden porcikámat.(Akik nézik a Danganronpát azok érthetik. Drága Junko büszke lenne.-Írói megj.) Egyszerűen nem hittem el. Először Neito incidensei. Aztán Sato halála. Aoyama gyilkossága és Mineta kivégzése. És Deku szörnyű balesete...
Mégis ki képes ilyenre?

A valóságba egy kocsi ajtó csapódása rántott vissza. Gondoltam, hogy apa és Bakugou jöhetett csak meg, mert ők csapkodják így azokat a szegény ajtókat.

Hallottam, ahogy anya üdvözli a fiúkat. Apa rögtön kiment a konyhába egy kis popcornért, majd levágta magát a fotelbe, focit nézni. Tipikus apuka.

Még hallgatóztam egy darabig, amíg meg nem hallottam a lépcső recsegését. Gyorsan elrejtettem Deku vérben ázó egyenruháját, majd leültem az íróasztalomhoz, mintha éppen bele lennék mélyedve a tanulásba.

-[Név], itt van Katsuki-kun.-nyitotta ki résnyire az ajtót anya, aztán lesietett a lépcsőn (a hangokból ítélve).

Amint a [Anyukád szemének színe] íriszű nő elment, a jól ismert össze-vissza álló szőke hajkoronás fiú jelent meg az ajtóban.

-Te mindig ennyire komolyan vetted a tanulást [Név]?-kérdezte vigyorogva. Lehetett látni rajta, hogy tudja az igazságot.

-Most csak unalmamban tanultam.-sóhajtottam egyet.-Amúgy hova mentek a szüleid?

-Nem tudom.-vont vállat, de látszott rajta, hogy hazudik.

-Tudom, hogy a szüleid csak okkal mennek el otthonról. Tényleg nem tudod?-tettem karba a kezeim a melleim előtt.

-Mégegyszer mondom, hogy nem tudom.-húzta össze a szemöldökét.-És hol fogok aludni?

-Szerinted hol? Egy matracon.

-Anyud szerint nem.-vigyorodott el a szőke.-Azt mondta, hogy elég kettőnknek a nagy ágyad.

-Öhm...-csak ennyit tudtam kinyögni, amikor meghallottam anya hangját.

-Gyertek le enni!

Istenem, még soha nem örültem ennyire anya hívó szavának. Anya a megmentő!

Bakugout előre tessékeltem a lépcsőn, hogy menjen Ő előre, mert nekem még dolgom van.

-Miféle dolgod?-emelte meg az egyik szemöldökét a fiú.

-Valamilyen.-öltöttem rá ki a nyelvem, és visszasiettem a szobámba Deku egyenruhájáért. Ellopakodtam a mosókonyhába, és bevágtam a mosógépbe.

-[Név], merre vagy már?-ordított anya türelmetlenül.

-Megyek!-kiáltottam, majd még egyszer rápillantottam a véres ruhára, (ami már mosásban van) aztán sietve elindultam lefelé.

Annyira siettem a lépcsőn, hogy véletlenül elnéztem a fokot, és egyenesen Kacchan karjaiba estem.

-K-kacchan te megvártál?-néztem rá csodálkozva.

-Ühüm.-hümmögött, majd kezeivel a térdeim alá nyúlt, (hogy jobban megtudjon tartani) és menyasszonypózban elcipelt az asztalig, ahol anyáék veszekedtek.

-Nem, holnap ebédre paprikás krumpli lesz, jó csípősen, és kész!-csapott az asztalra apa.

-Nem, mert [kedvenc ételed] lesz, és punk tum.-sikított anya.

-Én inkább anya pártját fogom, apa.-szólaltam meg halkan.

Amikor anyáék meglátták, hogy Bakugou menyasszonyfogásban fog, hallani lehetett, hogy az álluk koppan a földön. Még darabig néztük egymást, amikor apám megszólalt;

-[Név], nem is mondtad, hogy Katsuki-kun a fiúd.-csodálkozott a [apukád hajának színe] hajszínű férfi.

-Apa, Ő nem a fiúm.-tettem a kezeim rákvörös arcom elé, de még láttam, ahogy Katsu elvigyorodik.

-Még.-kacsintott ránk apa. (Nekem már a férjem, soooo...-Írói megj.)

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Másnap reggel:

Igazándiból nem történt semmi sem az este. Mindketten ugyanúgy csináltuk a rutinjainkat, mintha a másik ott sem lett volna.

-[Név], mehetünk?-toporgott Kacchan idegesen az ajtóban.

-Igen!-feleltem, majd még egy kicsit igazgattam a szoknyámat, mert nem szeretem, ha nagyon rövid.

-Szia anya! Szia apa! Majd jövök.-integettem vissza a kapuból, és már indultunk is a U.A felé.

-Oi, és szerinted hogy halt meg a nyomorék Deku?-kérdezte Katsuki.

-Fogalmam sincs. Amikor mentem a házuk felé, az egyik ilyen "folyóban-mutattam idézőjelent ujjaimmal.-megláttam Deku egyenruháját, ami csupa vér volt. Aztán haza vittem, kimosmost és most bizonyítéknak viszem el a suliba.

-Értem.

-De amint látod, túléltem. Nagyon rossz valakit elveszíteni, de túl lehet élni.-haraptam alsó ajkamba.

Ahogy odaértünk a suli kapujába, Bakugou előre ment, ahogy mindig is szokott. Még elmorgott valami "Majd találkozunk"-ot, és ott hagyott.

Gondoltam, bevárom Tsuyu-chant, mert egyedül nem akarok lenni. Főleg ezek után...

-[Név]!-hallottam meg egy ismerős hangot.

-Tsuyu! És Tokoyami...-csodálkoztam el, mert nem számítottam rá, hogy a fiú is velünk jön.

-Sz-szia [Név]...-kúszott egy kis pír az arcára.

-Gondoltam Tokoyami-kun is jöhetne velünk. Ő is egyedül volt.-nézett a cékla vörös madárra.

-Megértem.-mosolyodtam el.-Na gyertek. Nem akarunk elkésni Aizawa sensei órájáról, nem?

-Nem főleg nem az övéről.-forgatta meg a szemét Asui, amire Fumikage elkuncogta magát.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

-Ez az edzés is nagyon fárasztó volt.-nyavajgott Mina.

-Ez azért van, mert hősök akarunk lenni Ashido-chan.-mondta a hősruhája elpakolása közben Yaoyorozou. (Khm, khm @kovkata-Írói megj.)

-De akkor is.-nyújtozkodott egyet a rózsaszín hajú lány.

-[Név]-chan,-jött oda hozzám Tsuyu.-Ha leadtuk a hősruhánkat, akkor beszélhetnénk négyszemközt?

-Igen Tsuyu.

Meglepett, hogy Tsuyu négyszemközt akar velem beszélni. Ő mindig kimondta mindenki előtt a gondolatait (persze a privát és személyes ügyeket nem).

Általánosban is csak egyszer csevegtünk egymás közt, de meg én kértem meg rá, hiszen a múltamat mondtam el neki. Mi lehet ennyire fontos?

Asuival igyekeztünk minél szaporábban leadni a ruháinkat, mert nekem ugye Tokoyami klubjába volt meghívásom.

Amikor visszavittük a "jelmezeinket" meghallottam valakinek a lépteit. A biztonság kedvéért megállásra intettem Tsuyut, és hátra pillantottam. Nem volt ott egy árva lélek sem.

-Lehet, hogy csak képzelődtél [Név]-chan.-nézett ő is a teljesen kihalt folyosóra.

-Meglehet.-sóhajtottam.-De hogyha ketten vagyunk Tsuyu, akkor hívj csak [Név]-nek/nak.

-Okés [Név]. De most gyere.-húzott be az egyik kanyarba.-Figyelj, én csak annyit akartam mondani, hogy vigyázz nagyon Tokoyamira. Nem szeretném, hogy vele is történjen valami.-nézett le a földre a békalány.-Sajnos ő olyan érzéseket táplál irántad, amilyet én iránta. Nem vesz észre. De ha nem is viszonozza a szerelmemet, csak annyit kérnék, hogy vigyázz rá. Nem akarom őt is holtnak látni. Monomának és Aoyamának óriási szerencséje volt, hogy nem haltak meg. De Sato és Midorya...(Reader-chan már elmondta a többieknek Deku halálát-Írói megj.) Brutálisan kivégezte őket valaki... De nem ez a lényeg. Védd meg Tokoyamit. Kérlek [Név]!-zokogta el magát zöld hajú barátnőm.

-Minden erőmmel azon leszek Tsuyu.-öleltem magamhoz a síró békalányt.-Megfogom védeni. Hiszen a hősök ezt csinálják nem? Én leszek a te All Mightod!-erre elnevettük magunkat.

-Én haza megyek [Név]. Jó szórakozást a klubban.-mosolyodott el Asui.

-Nyugi meglesz. És ne aggódj.-intettem még egy utolsót, majd elindultam az osztaly felé.

Amint magamban dúdolgatva haladtam úticélom felé, megláttam Katsukit előttem sétálni. Talán őt hallottam volna? Képtelenség!

Bakugou egyenesen kifele tartott az épületből, szóval egyszer csak eltűnt a szemem elől, így nem fordítottam rá nagyobb figyelmet.

-Akkor mehetünk [Név]-chan?-fogta meg Tokoyami a vállam.

-I-igen. Csak kicsit megijedtem. Hehe.-nevettem zavaromban.-De előtte be kell pakolnom a táskámba.

-Nem kell. Itt van mindened.-nyomta a kezembe a kabátom és táskám.

-Oo, köszi.-adtam egy gyors puszit az arcára, majd felvettem a kabátom.-Indulhatunk?

-Igen.-mosolyodott el a fiú, majd elindultunk kifelé.

Amikor a kapuhoz értünk láttam, hogy Tsuyu rám kacsint, amire felmutattam a hüvelykujjamat, mintha azt mondanám; "Minden rendben lesz."

Ekkor észre vettem, hogy Tokoyami félénken lökdösi a kezemet a sajátjával.

-Sz-szabad?-kérdezte bátortalanul.

-Szabad.-mosolyogtam rá, majd kézen fogva indultunk a klub felé.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

-Tokoyami ez káprázatos volt!-hüledeztem a fiú klubtevékenysége után.

-Inkább sötét...-nézett félre szégyenlősen a varjú.

-Na gyere inkább együnk meg egy fagyit.-ragadtam meg a csuklójánál fogva, és elrángattam egy fagyizóig.

-Te milyet kérsz?-néztem végig a választékon.

-Hmmm... Nem is tudom... Dönts te!

-Akkor két csokoládés fagyit szeretnénk kérni rolettivel.-mosolyogtam a hűtő mögött álló nőre, aki rögtön kiszolgált minket.

Rögvest kerestünk egy kis padot, ahova leülhettünk, és elkezdtük enni a fagyos édességet. (Direkt nem "nyalni"-t írtam, mert biztos van olyan perverz aki ezt félreérti ಥ⌣ಥ -Írói megj.)

-[Név]-chan, nekem el kell mennem mosdóba. Kérlek várj meg itt.-mondta a fülig fagyis varjú.

-De az arcod is mosd meg!-kiáltottam utána.

Bakugou szemszöge:

Itt a megfelelő alkalom, hogy kiiktassam ezt a selejtet is. Senki nem állhat az utamba. SENKI! [Név] az enyém lesz és kész, akármennyi áldozatot követel.

Tokoyami mit sem sejtve besétált a férfi mosdó ajtaján. Amint bement, elhelyeztem az ajtószárnyak közepére egy benzinnel teli vödröt (persze nagyon kellett figyelnem, hogy nehogy meglásson valaki, főleg [Név]).

Amint hallottam, hogy a Depis Varjú végzett, (Én csak így hívom-Írói megj.) előkészítettem az öngyújtómat.

Elrejtőztem az épület oldala mellett, és amikor meghallottam Fumikage sikítását, rádobtam az öngyújtót.

-Tokoyami Fumikage...-sétáltam elé széttárt karokkal.

-B-bakugou?-kérdezte meglepetten.-Szóval te voltál. Mindent te csináltál! Miért?

-Nos, mivel nem sokára meghalsz, ezért elmondom neked, hogy a pokolban is emlékezhess rá. Az egész azzal kezdődött...-kezdtem bele a mesélésbe.-...hogy találkoztam [Név]-vel/val. Ő volt az egyik olyan személy az életemben, akit mindig is csodáltam. Csodáltam, hogy kimert ellenem állni. Csodáltam, hogy mennyire erős képessége van. Egy szóval mindenért csodáltam. Így 16 évesen (Mostmár 17, de inkább maradjunk a 16-nál.-Írói megj.) rájöttem, hogy beleszerettem. És nem bírtam nézni, ahogy mások elveszik tőlem. Ezért kezdtem el gyilkolni.-mondtam ki a végszót, mert láttam, hogy Fumikage már a végét járja.

-"A teljes storyt majd a főriválisnak mondom el."-határoztam el magamban.

-B-bakugou... E-ezért m-még m-megfizetsz...-nyögdécselt utoljára, majd megdöglött.(Ide azt akartam írni, hogy kilehelte lelkét, de a billentyűzetem nem értett velem egyet, úgyhogy ezt most itt hagyom.-Írói megj.)

-Te fizettél meg. Az életeddel.-vigyorodtam el, majd ördögi nevetésben törtem ki, majd haza indultam.(Gomene' hogy megint ide pofátlankodom, de most képzeljétek el, ahogy Bakubae egy öngyújtóval a kezében phychopatán röhög-Írói megj.)

[Név] szemszöge:

-"Hol van már Tokoyami?"-kérdeztem magamtól, és néha-néha rápillantottam a férfi mosdó épületére.

Végül rászántam magam, hogy megkeressem ezt az embert.

Ahogy elindultam, már rögtön láttam, hogy Fumikage teste úszik a vérben és a benzinben...

Ohayouu Explosion Friends!
Na ez is kész. Az oneshottal kapcsolatban NEM kezdem MÉG el, majd csak ezután. Remélem tetszett. Na a kövi részig legyen veletek Bakugou és a Baku-power! PLUS ULTRA ÉS BAKU-GOOO!

Eredeti Yandere Simulator Karakter:
Oka Ruto

/Words:2065/