Már az első benyomás is azt mutatja, hogy Mara épp olyan, mint az angyalkám: akaratos, karakán. Most az ő Volvójukat követjük éppen, én pedig alig várom, hogy meséljen már szerelmem!

– Mesélj, angyalkám, hogy ment? Az biztos: nagyon hasonlít rád, úgy kinézetre, mint természetre!

Andy arca felragyogott, ahogy féloldalasan felém fordult. Persze, ezt csakis azért tudta megtenni, mert most nem akart vezetni. Azt mondta, a gyanútlan embereket félti a száguldozó Andytől! Ezen mind a ketten jót nevettünk! Hogy az új beceneve, vagy a találkozás a nővérével tette ilyen boldoggá, ez egyelőre talány!

– Képzeld, fantasztikus egy nő! Tényleg hasonlítunk egymásra, és ami a lényeg: nem zavarja, hogy téged szeretlek!

– Örülök, szépségem! A fiai, Akio és Hiroto is két fantasztikus gyerek! Én már el is képzeltem, ahogy pajtival tv-t néznek vagy fociznak, esetleg origimi, vagy mi a fenét csinálnak! Jó, ezt még tanulnom kell, na!

– Origami, bonbon! – édesem jókedvűen szinte nyerített, aminek annyira örültem, hogy fel sem fogtam: rajtam nevetett, de nem is érdekelt, mert Andy boldog volt, és ez a lényeg! – Látta apánk és köztem a hasonlóságot, és ezért mondta,menjünk el inkább hozzájuk!

Körülbelül harminc perces volt az út, bennem és szépségemben is dolgozott a kíváncsiság.
Milyen lesz szemtől szemben beszélni vele, és hogy alakul majd a kapcsolatuk?

A ház elé érve mi az utcán parkoltunk le, azonban ahogy szálltunk ki, Hiroto szaladt oda. Azért tudom, mert neki van kék kardigánja.

– Anya azt mondta, álljatok be ti is, mert úgyis sokáig maradtok!

Na, ha így gondolja, az már jó! – gondoltam, majd egyből a volánhoz ültem, míg Andy kezét megfogta Hiroto, és a házhoz sétált vele kettesben. Eddig is tudtam, hogy ezek a gyerekek különlegesek, de ez a látvány még jobban megerősített ebben!

Tipikus amerikai házban élnek, ha jól tudom, most épp hárman, bár erről eddig nem esett szó. Steve mondta még anno, hogy Mara válófélben van. Szép, világos, tágas ház, fel véltem fedezni benne a japán kultúrát. Ahogy beléptünk, egyből vettük le a cipőt, aminek Mara kifejezetten örült, majd Akio papucsot adott nekünk.

– A fogadott szüleink: Chao bácsi és Mee néni, japánok! – Mara szeme vidáman csillant fel, de utána hirtelen tele lett kérdésekkel. – Hosszú sztori, de mindent elmesélünk! – mondtam mosolyogva neki, majd irány a nappali.

– Mikor érkeztetek? Nem vagytok éhesek?

– Két órája szállt le a repülő. – válaszolt életem.

– Akkor készítek valamit, a fiúk amúgy is éhesek, bár a gyerekek mikor nem?

– Ha gondolod, én főzök a fiúkkal valamit, addig ti nyugodtan beszélgessetek! – javasoltam.

– Bonbon szakács, és istenien készít mindent! Ha kell, akár japán ételt is! – Angyalkám büszkén kihúzta magát, láttam a büszkeséget és a szerelmet az arcán.

Ha abban a pillanatban nem ott vagyunk... fuu, biztos jól megjutalmaztam volna! De ami késik...

– Elhiszem, Andy! – mosolygott rá Mara. – Valami egyszerűt készítsetek egyelőre, vacsorára meg majd főzünk együtt valamit!

Vacsorára? – angyalkámnak is ez lehetett a gondolata, mert igencsak eltorzult az ő ábrázata is.

– Ne vágjatok ilyen ijedt képet fiúk! – kacagott a lány. – Csak nem azt gondoltátok, hogy ilyen könnyen elengedem az öcsém, amikor itt van velem huszonnégy év után?

Teljes mértékben igaza van, mégis szívesebben lennék már kettesben vele!
Jó, majd otthon! – gondoltam – De az még két nap!

– Rendben! – válaszolt is egyből szépségem. – Ugye, nem gond, bonbon?

Válasz helyett bólintottam.

– Bonbon? Miért így hívod? Nem Tom a neve? – kérdezte Akio, de mind a hárman kíváncsian várták, miért hívott így engem.

Andy a kezem után nyúlt, ujjainkat lágyan összekulcsolta, sugárzó, boldog arccal nézett rám.

– A szemei miatt. Alapjáraton is csokibarna, de amikor boldog vagy vágyik valamire, olyan mint egy csokibonbon, ezért hívom őt így.

Istenem, annyira szeretem! – de megcsókolni most nem volt esélyem, ezért csak lágyan megszorítottam az ujjait.

– Az ő neve pedig angyalka, de ezt nem most meséljük el, mert ha mindent egyszerre elmondanánk, félő, hogy hamar ránk unnátok!

Nem túlzok, ha azt mondom, az ikreknek, és Marának is tátva maradt a szája!

– Viszont Akio, Hiroto, irány a konyha! Éhen ne halljatok nekem!

Így a két, frissen találkozott testvért magukra hagytuk, és a fiúkkal a konyhába indultunk. Fasza, mindennel felszerelt konyha volt, aminek kimondottan örültem. Hasonló serpenyő, amit annyira imád szerelmem, a tojástekercset mindig abban csinálja otthon nekem. Rizsfőző, mozsár a friss fűszereknek... Gondolom, jó háziasszony, ha használ ilyen kellékeket!

– Remek a konyhád, Mara! – kiáltottam ki neki, mire ő jelképesen meghajolt, hogy köszöni.

– Mit főzünk, Tomy? – hazudnék, ha azt mondanám, nem fagytam le egy cseppet, amikor Akio így nevezett, de kurva jólesett, és nekik megengedett is, hiszen ha jól megy minden, ők is a családom lesznek.

– Meglepetést, Akio.

– Honnan tudod, hogy én vagyok Akio?

Mosolyogtam kíváncsi arcán, majd enyhén megcsíptem az orrát.

– Most még csaltam kicsit, de idővel majd fel foglak ismerni titeket, ígérem! –szívemre tettem a kezem jó cserkészhez híven. – A kardigánotok színéből tudom.

– Cseles! – nevetett Hiroto. – Majd figyelünk rá, hogy felismerj minket!

Még két ilyen remek gyermekkel nem is találkoztam, ja, de igen: a pajtinkkal! Hú, de hiányzik! Milyen jót játszanának, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ettől a két fiútól csakis jót tanulhatna!

Láttam, ahogy angyalkám és Mara zokogva borulnak egymás nyakába, majd jó olasz habitusuknak köszönhetően hadonászva tovább beszélgettek. Eszembe juttatták azt a szép emléket, amikor az első találkozásunknál Andy magyarázta,– persze, ugyanígy gesztikulálva – hogy ő nem olasz, csak a felmenői. Szívmelengető látvány volt!

Míg hármasban az uzsonnát készítettük a fiúkkal, mi is egyfolytában beszélgettünk. A két, tudásra szomjazó gyermek tátott szájjal hallgatta minden történetemet. Hogy és miért lettem szakács, mi voltam előtte, hol lakunk, és mi a bárom neve. Amikor Hiroto – aki inkább sportos, mint eminens gyermek – meghallotta, hogy bokszoló voltam, a szobájába rohant, és kihozta boldogan a saját kesztyűjét.

– Anya! Képzeld, Tomy bokszoló volt!

Andy a megnevezésemre felém kapta fejét, és mivel intettem, hogy minden oké, láttam a megkönnyebbülését. Imádom, hogy aggódik miattam, és értem! Imádom, hogy ennyire ismer, és imádom, mert ismeri már minden rezzenésem!

Az ikrek szépen megterítettek, majd kézenfogva angyalkámat és nővérét, Marát az asztalhoz vezették őket.

– Ez igen, fiúk! Szép az asztal!

– Ügyesek vagytok nagyon! Hogy fog szeretni titeket a kis makim!

– Andy bácsi, ki az a maki? – kérdezte Hiroto, és ahogy bácsinak szólította, elérzékenyültem én is, hát még az angyalkám!

– Ő egy hároméves kisfiú az árvaházból, ahol én is felnőttem. Ha az isten is úgy akarja, ő lesz a mi kisfiúnk!

– Így van, amúgy Brian a neve, és nagyon okos, vagány gyermek.

Mara és az ikrek is meghatódva néztek minket, mígnem a nő törte meg a hirtelen támadt csendet:

– Most viszont együnk, lesz még időnk beszélgetni! Mit készítettek, fiúk?

Szerelmemre néztem, mielőtt válaszoltam volna, és abból a pillantásból okos szerelmem már egyből tudta. Egy könnycsepp cikázott le az arcán, miközben egy hálás köszönömöt tátogott a gyönyörű száján.

Nesze, neked, te macsó! Már az én könnyem is hasonlóan cikázott lefelé...

– Klub szendvicset, hiszen ez is emlékezetes, boldog pillanat!