– Alig voltam tizenkilenc éves, amikor az árvaházra találtam, sűrűn vittem ajándékot az árváknak! Ott mesélt nekem rólad a néni először.

– Ez egy újabb közös emlék, drágám! Én csak tizenöt éves voltam, de meséltek nekem rólad.

Azt hittem, hogy kiugrik abban a minutumban a szívem, amely ott dobogott egy ideje a torkomban! Viszont szerelmem a számhoz hajolt, és adott egy apró, inkább nyugtató, mint izgató csókot.

– Menjünk vásárolni, mert a családod után szeretném az árvaházat is meglátogatni!

Első perctől kezdve tudtam, mennyire szeretem, és ezek a pillanatok még jobban megerősítettek ebben! Most rajtam volt a sor, így én is lágyan visszacsókoltam. Ha a mögöttünk álló, épp tankolni akaró autós nem dudált volna őrült módjára, talán meg is húztam volna szépségemet ott, az autóban! Szégyen vagy sem, mindig a vágyat hozza ki belőlem! Andy szitkozódni kezdett, gondolom, ő is mást tervezett!

A vásárlás gyorsan ment, ugyanis mind a ketten gyakorlottak voltunk benne, hiszen Andy is sűrűn járt látogatóba, és ajándékozta meg a gyerekeket. Emlékezett rá, mennyire örült ő is neki, amikor válogatott édességgel lepték meg őket. Így mi nem is fukarkodtunk, bőségesen vásároltunk.

A temetőbe érve furcsa idegesség jött rám, mintha attól féltem volna, hogy a családomnak nem tetszik az angyalkám! Nem! Magamra voltam mérges, mert egy jó ideje már nem látogattam őket meg.

Kézenfogva, egy-egy kisebb csokorral a kezünkben sétáltunk a sírok között a nyughelyükre. Szerelmem csendes volt, bár ez érthető, hiszen a temetőben nem szokás hangoskodni, legalábbis akkor még nem tudtam másra gondolni.

– Sziasztok! – köszöntöttem őket szokásomhoz híven. – Itt van velem a szerelmem, Andy. Igazad volt, apa, mint mindig!

Szerelmemre pillantottam, és rájöttem, mi miatt lett ennyire hallgatag. Én marha! Miért nem gondoltam bele, hogy ő a szüleit nem is ismerte, így még látogatást sem tudott tenni a temetőbe!

– Ne haragudj, Andy! Olyan idiótának érzem most magam! Bele sem gondoltam, hogy neked ez mennyire nehéz lehet!

Mellélépve átöleltem, és akkor el is döntöttem: kinyomozom, hol nyugszanak a szülei, és amint lehet, el is viszem őt hozzájuk!

– Miért haragudnék, drágám? – homlokát az enyémnek döntve álltunk, mélyen egymás szemébe nézve. – Én csak miattad vagyok szomorú! Üdvözlöm önöket! Andrea Giudice vagyok, a fiúk párja!

Elfordult tőlem a sír felé, és illedelmesen be is mutatkozott, és ha én emiatt a szokásom miatt, hogy halottakhoz beszélek,hülye vagyok, legalább nem vagyok egyedül!

Letakarítottuk a sírt, felidéztem pár szép emléket, melyeken édesem velem együtt nevetett, majd búcsút vettünk, és az árvaházba mentünk, ahogy korábban terveztük. Kivételesen nem kézenfogva indultunk a kocsi felé, most egymás derekára kulcsolt kézzel. Nagyon hideg volt, szükségünk volt egy kis melegségre, és egymás közelségére.

Én még ennyire nyugodtnak nem éreztem magam azóta, hogy egyedül maradtam! Most már úgy érzem, teljes lehet a boldogságom, hiszen már a családomnak is bemutattam a szépségem. Egy dolog miatt azonban feszengtem: hogy fogja viselni édesem a régi otthonában való látogatást? Tudom, amennyire erős, annyira makacs is, biztos nem vallaná be, hogy neki kényelmetlen! Még nekem is nehéz volt: azt vártam, Mee néni kilép az ajtón, egy meleg öleléssel üdvözöl, mint korábban! Pedig én csak egyszerű látogató voltam itt, úgy az intézményben, mint a néni életében, Andy viszont mellette nőtt fel ezen a helyen, mégis mosolyogva, emelt fővel cipeli a dobozokat mellettem. A pillantásom a faliújságra tévedt, felidézve bennem is pár emléket. Istenem, mennyit ácsorogtam ezen a helyen egy bizonyos képet nézve...

– Brian! Istenem, hova bújt el megint ez a gyerek?

A név hallatán mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. Egy középkorú, talán mexikói nő loholt felénk kipirosodott, zaklatott arccal, látszott rajta, régóta kutathat az eltűnt gyerek után.

– Nem láttak erre egy kisfiút? Hároméves, és mindig elbújik előlem! Á, Andy, mi járatban itt?

– Üdvözlöm, Selena, a párom és én látogatóba jöttünk, és egy kis meglepetést hoztunk a gyerekeknek. – mosolyogtam én is a nőre, bár első alkalommal találkoztam vele.

Elég bárgyú lehetett az a mosoly, mert visszamosolygott bátorításképpen. Én nem voltam beszarva, miért is lettem volna? Én a kisfiú neve miatt fordultam hirtelen magamba.

Brian... – az öcsém jutott eszembe, mennyi idős lenne, milyen életet élne...

– Drágám! Tom, minden rendben? – szerelmem állt meg velem szemben. – Tudom, hogy az öcsédet is Briannek hívták, ha gondolod, akkor ülj be a kocsiba, én segítek a kisfiút megkeresni.

– Dehogy! Minden oké, segítek én is! – komolyan gondoltam, mert én is segíteni akartam, az már más kérdés, hogy kurva zaklatott voltam.

– Rendben, de még beszélünk róla! – lágyan megsimogatta az arcom, szemében látszott az aggodalom, hiába kevés ideje de ismert.

Andy a szobák irányába vezetett, míg Selena az étkező felé sietett. Erre én még sohasem jártam, mert eddig csak látogató voltam itt. A hely tiszta, meleg, rendezett volt, érződött rajta a szeretet.

– Nézd, drágám, ez volt az én szobám tizenhat évig! Annyi emlék fűz ide, és csakis jók, szerencsére!

Andy arca és szeme egyszerre mosolygott, láttam rajta, ahogy az emlékei között kalandozott. Elnéztem szerelmem:boldog lehetett ezen a helyen!

– Itt sohasem bántott senki, és mellettem volt a néni is! Amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy árva vagyok, a család igazából sohasem hiányzott! A néni és a bácsi, ők voltak a minden, és most már Te is, édesem! Megfogadtam nem fogok sírni, és téged sem megríkatni, de itt, ezen a helyen ezt kurva nehéz megállni!

Bement a régi szobájába, végigsimogatta a régi bútorait, az asztalát, majd leült az ágyra. Megpaskolta a maga melletti helyet, jelezve, én is menjek. Három lépésből szeltem át a szobát, és letelepedtem mellé, míg ő végig az ablakon nézett kifelé.

– Most mesélj te nekem valamit, életem, eddig én meséltem!

Megsimogattam, majd meg is fogtam a kezét, ujjainkat ő egyből összekulcsolta, viszont még nem nézett rám, csakis továbbra is az asztalra és az ablakra.

– Ez volt a kedvenc helyem, na, meg a néni irodája. Nem voltam magamba fordulva, mégis sok időt töltöttem magamban. Sokat rajzoltam, olvastam, persze azért a többiekkel is játszottam... A szobatársam, Jimi tíz évig lakott itt velem, neki meg főleg sokat meséltem! Sajnos, leukémiás volt, és tizenegy évesen el is ment...

Ültem és hallgattam, csak az ujjait szorítottam. Mit mondjak neki? Ilyenkor jót tesz az embernek, ha hagyjuk róla beszélni és sírni! Én sem terveztem félbeszakítani, csak figyeltem a szépségem tovább, kezét továbbra sem engedtem el, könnyeit törölgettem a bal kezemmel. Lassan fordult felém, fejét félrebiccentve nézett rám, és az arcomat fürkészte. Mit láthat rajtam, mi juthatott az eszébe?

– Tudod, én gyerekként megrajzoltam a szerelmemet...

A rohadt életbe... Mondanom kellett volna valamit, én mégis lapítottam, mint szar a fűben!

– Teljesen el is felejtettem, és most azt nézem, mennyit tévedtem azzal a rajzzal!

Itt én már levegőt sem vettem, és szerintem lilult is a fejem, az az idióta fejem!

– De megnyugtatlak, szerelmem, nekem te vagy az: téged rajzoltalak meg!

Kaptam egy fincsi cuppanóst tőle, amitől én is visszanyertem a színem végre. Andy felállt, de a kezem nem engedte el, és húzott maga után az épületben mindenfelé. A kis Briant kerestük persze, de azért közben életkém az emlékeit is felidézte.Már nem sírt, és még csak szomorú sem volt, egyfolytában nekem mesélt, sztorizott. Rá kellett jönnöm, hogy nem is volt olyan jó gyerek az én gyönyörűm! Jóízű kacagás verte fel az amúgy csendes épületet, de senki sem szólt ránk. Akárki látott minket, vagyis inkább Andyt, mosolygott ránk, és csak legyintett. Szerették őt!

Brian nagyon jó volt a bújócskában, mindenhol kerestük többen is, de hiába! Már visszaindultunk volna, amikor arra figyeltem fel, hogy a zsibongóban mocorog a függöny. Megszorítottam életem kezét, és amikor rám figyelt, amutatóujjammal jeleztem: csak halkan, csendben! Viszont abban a pillanatban azt nem is értettem, miért nem sikerültmeglepnünk, mert ahogy arra vettük az irányt, a függöny egyből kiperdült. A szőke kisfiú, aki mögötte bujdosott, felénk futott, és az ölembe ugrott. Úristen! Brian!