Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, s azt sem, hogy pontosan mikor keltem fel. Csupán arra eszméltem fel, hogy nem a terasz fapadlóján vagyok, hanem a saját ágyamban, a hófehér, puha takaróm alatt.

Azt még el tudom hinni, hogy Xiao berakott a szobámba, de azt is vajon ő csinálhatta, hogy betakart? Komolyan, mint egy csecsemőt?

Mondjuk nem mondhatok semmit sem, hiszen az éjszaka úgy bőgtem a karjai között, akár egy újszülött. S az a legrosszabb, hogy nem tudom visszacsinálni, pedig ha tudnám, már rég megtettem volna. Vagy legalább kitöröltem volna az emlékei közül, a tegnap estét. Mindennél jobban szerettem volna, hogyha Xiao nem kap el sohasem egy gyenge pillanatomban, erre pont én hozom magamat olyan helyzetbe, hogy mégis megtaláljon engem, a lehető legrosszabbkor. Gratulálok, [Név].

[Név]...

"-Bízok benned, [Név]."

A hideg végigfut a hátamon, ahogy visszagondolok a fiú szavaira. Tagadni akarom, de mégsem tudom saját magamnak, hogy jóleső borzongás fut végig a karjaimon, ahogy újra-s újra visszhangozni kezd fejemben, ez az egyetlen mondata. Nem akarom bevallani, de jól esett. Nagyon is jól, hogy így bánt velem, tegnap. És most sokkal tartozok így neki.

Nem, mintha törődnöd kellene ezzel. Úgyis megölöd előbb-utóbb.

A bekső hangom kiméletlenül vágta hozzám az igazságot. A kettőnk jövőjét, melyben bármelyik pillanatban megölhetem, és ezzel beteljesítem Baal akaratát, s akármi is legyen a célja ezzel az egésszel, bármit is mondd, számomra nincs nemleges válasz. Mindig is azt kell majd tennem, amit ő parancsol nekem. Különben olyan dolgokra is képes lenne, amit egy Istenség alapjáraton semmiképpen sem tenne meg, a népével. Nem korlátozná őket, és nem hagyná, hogy ártatlanok haljanak meg, ráadásul ha úgy vesszük, az ő keze által. De Baal egy olyan felsőbb rendű, akihez nincs hozzá fogható, a lehető legrosszabb értelemben. Az örökkévalóságig a szolgája kell lennem.

Lassan úgy döntök, hogy kilépek a szobámból. Ám amint felmegyek a lépcsőn, Verr Goldet szokásos mosolyával egyáltalán nem találkozok. Sőt, magával a nőszeméllyel sem. Értetlenkedve fordulok körbe, hátha csak mivel nem a helyén van, nem vettem észre. De nem, akárhova is pillantok, és akármeddig is várok, a nő nem jön elő.

-Hagyott egy cetlit, hogy mára el kellett mennie. -Xiao hangjától egyszerre rezdülök meg, a meglepettségtől, és önt el valamiért megmagyarázhatatlan nyugodtság. Az Adeptus felé fordulok.

-Ah, értem. -Nyelek egyet -Nem mondta, hogy ma lesz-e feladatunk?

-Nem lesz. Neked legalábbis.

-Várj, mi? -Bólintom oldalra a fejemet -Hogy érted ezt? Ugye nem akarsz itt hagyni? -Mikor nem válaszol, közelebb lépek hozzá -Xiao nem fogsz lerázni!

-Nem fogsz harcolni a tegnapiak után. -Vágja oda hozzám -Rád kell csak nézni. Olyan rosszul vagy, hogy akár ha egy lépést is tennél, összeesnél. Inkább menj vissza aludni.

-Dehogy megyek! -Toppantok a lábammal -Mindenkinek vannak ilyen napjai, de ettől még nem fogom elhanyagolni a munkámat! -Morgom.

-Nem érdekel a véleményed, itt maradsz és kész. -Olyan szigorú tekintettel méreget, hogy egy pillanat erejéig ténylegesen földbe gyökerezik a lábam. Ám amint a szokásosan elhagyja a fogadót.: Azaz elegánsan leugrik, megrázom a fejemet, majd utána pillantok, összeráncolt szemöldökkel.

-Komolyan azt hiszed, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem?-Motyogom mostmár leginkább magamnak, majd minden további nélkül utána eredek. Természetesen egyből felém kapja a tekintetét, és idegesen cöccög egyet. Nem, mintha annyi mindent tudott tenni volna azért, hogy ne hagyjam el a fogadót.

-Csak útban leszel. Menj vissza. -A tekintete ellenmondást nem tűrő, én mégsem ijedek meg tőle. Helyette csak átveszem tőle az "összefonom a mellkasom előtt a kezeimet mert miért ne" dolgot.

-Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, vagy ne. -Puffogok -Ugyanolyan Adeptus vagyok, mint te. Bírom a gyűrődést, és tudom, mikor kell pihennem.

Egy pár pillanat erejéig csak nézünk egymás szemeibe. Mézszínű íriszeit egy másodpercre sem veszi le rólam, s mikor percekkel később sem megyek vissza a fogadóba, ahogyan ő azt akarta, csak megforgatja a szemeit.

-Nem foglak megvédeni, hogyha összeesel. -Morogja, de még ezzel sem tud elijeszteni. Csak fölényesen elmosolyodok.

-Nem is lesz rá szükség. Teljesen rendben vagyok.

۞۞۞

Remegő térdeimmel az utolsó pillanatban ugrottam el, a felém száguldó, elektromos erejű Abyss Mage villámja elől. Mivel ugyanolyan volt az elemünk, ezért nem ereszthettem ki rá az erőmet, hoszen hatástalan lett volna. Ezért inkább csak a kardommal próbáltam széttörni a pajzsát, hogy utána pedig végre energiát juttatva a fegyverbe, megöljem.

Azonban nagyon nehezen akart összejönni a tervem. Puszta fegyverrel akár órákig is ütögethettem volna a pajzsot, nagyon kicsit látszott volna meg rajta. Ezért is titokban hálát adtam Xiaonak, amikor átugorva felettem, egy hirtelen csapással kettétörte a pajzsot. A következő pillanatban kiengedtem elektromosságomat, mely ezúttal keveredett Xiao elemélvel, az Anemoval, a széllel. Ez csak még nagyobb utóhatást hagyott maga után, melynek következtében a Mage holtan rogyott össze.

Nem tudtunk sokáig pihenni, a következő pillanatban újabb horda Hilichurl jött velünk szembe, s mire kettőt pisloghattunk volna, már körbe is vettek minket.

Akaratlanul is, mikor megéreztem, ahogy Xiao háta az enyémnek nyomódik, mintha egy eddig ismeretlen energiahullám futott volna végig rajtam. Beharapva alsó ajkamat próbáltam valamennyire ellenállni a jóleső bizsergésnek, melyet éreztem, az egész bőrömön, ahol Xiao hozzáért.

Amint elszakadtunk volna egymástól, hogy újra harcoljunk, nagyon erős dobogásokra lettünk figyelmesek. Mikor a bal oldalamra pillantottam, három Ruin Garder nézett velem farkasszemet. Az egyik ebben a pillanatban pedig lejjebb ereszkedett, majd megfordítva felső részét, világítani kezdett.

Azonnal arrébb löktem Xiaot, aki ugyanebben a pillanatban fordult meg felém, fogalmam sincs, miért, de nem is foglalkoztam ezzel akkor. Valamiért egyből az volt a fejemben, hogy meg kell védenem Xiaot...

[Xiao]

Valamiért egyből az volt a fejemben, hogy meg kell védenem [Név]-et.

Amikor hatalmas robbanással kilőtte magából a lövedéket, egyből a lány felé fordultam, mintha csak ösztönös cselekedet lett volna. Ám ami igazán meglepett, az az, hogy ő így is előbb kapcsolt, mint jómagam.

Tegnap óta, valami megmozdult bennem vele kapcsolatban. Egy teljesen más oldalát mutatta meg nekem azzal, hogy engedte, hogy a közelében maradjak, mikor a leggyengébb volt. Pedig mindketten tudtuk, hogyha elküldött volna, akkor el is menten volna.

Nem tudom, miért döntöttem úgy, hogy kiülök vele, a csillagokat nézni. Alapjáraton nem vagyok ilyen senkivel sem, Moraxon kívűl senki sem ismerhette meg a gyengébbik oldalamat, sőt, mások alig beszélhettek velem, mert elutasító voltam. És jó volt ez így.

Morax...

-[Név]!-Az ajkaim meglepetten nyíltak el egymástól, ahogy megéreztem a lány ujjait a mellkasomnál. Ahogy ellökött, még mindig nem estünk elég messze ahhoz, hogy ne legyünk áldozatai a robbanásnak.

Egy szempillantás alatt cselekedtem. Mielőtt teljesen átgondolhattam volna a dolgot, két kezemet átkulcsoltam a lány hátánál, aki immár rajtam feküdt, és egy pillanatra becsukva a szememet, elteleportáltam magunkat a legmesszebbi helyre, ahol nem vesznek észre minket.

Mikor kinyitottam a szememet, összezavarodva tapasztaltam, hogy az Adeptus még mindig rajtam van. A két kezével a vállamba kapaszkodik, míg feje mellkasomhoz van nyomódva. Azt kívántam, bár ne éreztem volna így, de egész testemben melegség keletkezett, amint realizáltam a helyzetünket. A karjaim még mindig szorosan hátán vannak.

-Xiao...-Lassan felpillant, a tekintetünk pedig találkozik. Utálom, hogy a szívem gyorsabban kezd dobogni, és, hogy valószínűleg ezt most ő is érzékeli -Jól vagy? -Halk hangon beszél, mintha csak félne valamitől.

Nem mondok semmit sem, csak egyik kezemmel feltolom magamat, eddigi fekvő pozíciómból. Egyből lemászik rólam, és csak meredünk egymásra, immáron ülve, egymással szembe.

Aranysárga szemeim pár pillanat erejéig ajkaira tévednek, azonnal elfordítom a fejemet.

Mielőtt bármi mást csinálhatnék, megérzem egyik kezét a karomnál. Vissza tekintek rá, a szemem sarkából.

-Köszönöm. Megmentettél. -Halványan, gyengén elmosolyodik. Alapjáraton utálom, ha valaki akárcsak véletlenül is megérint, viszont ott, ahol az ő érintését érzékelem, a bőröm mintha lángra akarna lobbanni, a jobbik értelemben- Pedig megmondtam, hogy nem kell majd ...-Lehajtja kissé a fejét, mire olyan dolgot teszek, ami engem is meglep.

Jobb kezemmel az ő tenyerére simítok, amellyel az előbb még ő cirógatta bőrömet. Mintha ki akarna ugrani a szívem, nem tudok megálljt parancsolni a cselekedetemnek. Valószínűleg azért, mert legbelül, nem is akarok.

-Te mentettél meg engem először.

-Csak akartalak, nem sikerült volna. -Rázza meg a fejét -Ugyanúgy a robbanás hatókörében maradtunk, hiába löktelek arrébb.

-Köszönöm. -Bólintok, szavammal, melyet amióta ő megjött, egyre gyakrabban mondok ki pedig rendesen meglepem. Lassan felállok, s mivel nem engedtem el kezét, gyengéden őt is felhúzom magam mellé. Egy pár pillanatig csak nézzük egymást, majd végül, elengedem a kezét. A sajátom pedig esetlenül hullik le magam mellé.

-Visszamegyek, te addig maradj itt. -Motyogom, miközben az ellenséges csapat irányába fordulok. Nincsenek messze.

-Xiao- Túl sokan vannak.

-Tényleg semmi tiszteled nem lehet a magadfajtáknak, nekünk Adeptusoknak, hogyha azt gondolod, egyedül nem tudok elbánni velük. -Mordulok fel, akaratlanul is, majd a következő pillanatban, meg sem várva válaszát, már a célpontok felé veszem az irányt.