Körülöttem sötétség.

-Huh...?

-Srácok, hol vagytok...?

Az egyetlen, ami a fejemben van, az a szinte már testvérekként szeretett két fiú hangja. A nevetésük, ahogy viccet űznek szinte mindenből, még akkor is a napos oldalát próbálva nézni a dolguknak, hogyha éjszaka egymás szipogására alszunk el, nem tudva, nem lenni képesek arra, hogy egymást kellőképpen megnyugtassuk, hiszen még a saját viharunkat is alig tudjuk legyőzni.

-[Név], gyere!

-[Név], ha így folytatod, Kyle teljesen le fog előzni!

-Na azt próbáld meg! -Fordulok a fiú felé, arcomat mérgesen felfújva, hogy minél ijesztőbbnek hassak. Csupán 10 évesek voltunk akkor. Az volt a legjobb szórakozásunk, hogy a Mesterünk házának udvarán rohangáltunk ebéd előtt, s mielőtt még folytatódhatott volna az edzésünk.

-Nem vagy félelmetes! -Nyújtja ki rám a nyelvét, mire felé ugorva üldözőbe veszem. Alig két másodperc múlva mindhármunkból kitör a nevetés, miközben én próbálom -immár- mind a kettő társamat megfogni. Az egyik a jobb, míg a másik a bal irányba halad.

De aztán...

Az udvar hirtelen mássé lesz. A földet felváltja a hideg talaj, a hófehér padló, s már nem érzem, ahogy a levegő felkapja [H/szín] tincseimet. Megszeppenve meredek magam elé, miközben már nem is a tíz éves testemben vagyok. Egy szempillantás alatt váltam az alig 15 esztendős lánnyá, aki akkor még nem sejtett semmit.

Megremegnek az ajkaim, amikor először Kyle, majd Carolus éles sikolyát hallom meg. Aztán megérzek valamit az arcomon, mely annyira égetni kezd, mintha csak a forró tűz ért volna hozzá. Oda emelem a tenyeremet, ujjaim a következő másodpercben már friss vért hordoznak magukkal.

-Haaa...-Felsikítok. Nem értem, mi történik. Hirtelen két test jelenik meg előttem, oldalvást elterülve a padlón. Körülöttük pedig hatalmas, rubintvörös tócsa. Térdeim feladják a szolgálatot magam alatt, ahogy realizálom a vörös- és a barna hajkorona tulajdonosait.

-Nehm...Nehm!!!

-KYLE! CAROLUS!

-[Név]. -Megszeppenve fordítom fejemet a vállam fölé. Remegő ajkakkal, meg sem tudva szólalni meredek a rég nem látott férfira, aki sajnálkozó tekintettel mered rám. Azonban alig néhány pillanatig, utána a vállamra teszi egyik kezét.

-Ha eljön az idő, találkozhatsz velünk.

Elkerekednek a szemeim.

-M-Mester! Várjon- Kinyúlok felé, a mellkasomban levő fájdalom azonban megakadályoz abban, hogy egy milliméternél is többet mozduljak. Mire kettőt pislognék, már meg is tudom, a fizikai fájdalmam okát.

Érzem, ahogy az elektromosság végigfut a testemen, a szívem alig bírja az energiát, mely a kardból kiáll. Rögtön tudom, ki a hatalmas szamurájkard tulajdonosa, és fogaimat összekoccantva, visszafordulok eredeti helyzetembe, hogy farkasszemet nézzek az istenséggel.

De csupán Xiao méregtől eltorzult tekintete fogad.

Elkerekednek a szemeim, az első kövér könnycsepp pedig lefolyik az arcomon.

-M-Mi-

-Ezt érdemled, mocskos bérgyilkos.- És elfordítja bennem a kardot.

Zihálva, levegőt kapkodva keltem fel, éreztem, ahogy a hajam gyöngyöző homlokomra tapad, miközben próbálom a lehető leghamarabb visszanyerni a normális légzésemet. S tíz perc alatt, ez sikerült is. Amint realizálódott bennem, miről is álmodtam, a térdeimet felhúztam mellkasomhoz, majd kezeimet átkulcsoltam rajtuk, és a fejemet lábaimra hajtottam.

Hogy úgy viselkedtem-e abban a pillanatban, mint egy dicsőséggel teli, bátor Adeptus? A válaszom: nem. De ez abban a pillanatban nem is érdekelt. Sokkal jobban szerettem volna visszakapni a régi életemet, amikor még azt hittem, hogy minden rendben van, és lesz is, s hogy a családom mindennél jobban szeret engem, mivel én is így voltam velük. Feláldoztam volna mindent, csak hogy ők biztonságban legyenek. Aztán később ezt el is várták tőlem, azzal, hogy szó szerint kidobtak otthonról, hogy a halhatatlanságukért cserébe odaadják egy szem lányukat, és Adeptussá váljon, az akarata ellenére.

Igen, tényleg mindent feláldoztam. De nem a magam akaratából.

Össze kellett préselnem ajkaimat, hogy a múltam miatt egyre csak növekvő, negatív érzéseim ne csaljanak ki belőlem egy fájdalmas nyögést. Inkább csendben hagytam, hogy könnyeim lefolyjanak arcomról, s talán nem volt a leghelyesebb, hogy egy aránylag idegen helyen teljesen védtelenné tegyem magamat, de mégis azt csináltam. Akkor, nem érdekelt semmi.

Csak szabadulni akartam. Szabadulni, a kínzó, maró fájdalomtól, mely egész testemben végig folyt. Szabadulni, a sikolyok tömegétől, melyek visszhangként csengtek még mindig a fülemben. A könyörgések, a sírások, minden egyes könnycsepp hangja, ahogy leesik a földre. Majd a vér, a halott testek látványa. Mindentől meg akartam szabadulni.

De nem voltam képes. A sorsom meg van pecsételve. S annak következményeként, szenvednem kell.

-[A/Név]?

Egész testemben megremegek, mikor a fiú hangja kizökkent a gondolataim közül. Nem számítottam arra, hogy bárki is meghallja néma zokogásomat, azonban úgy látszik, hogy valaki mégis volt annyira figyelmes a körülötte levő környezetre, hogy meghallja az apró, halk csipogásaimat. Ez pedig nem volt más, mint az álmomban -is- megjelent Xiao, akit most egyáltalán nem akartam látni.

-Hm? -Ezt az egyetlen egy hangot tudom kiadni, ezzel valamennyi időt nyerve magamnak, hogy legalább annyira összeszedjem magamat, hogy a hangom ne remegjen meg, mikor válaszolnom kell majd Xiaonak. Bár ha őszinte akarok lenni, legszívesebben elküldtem volna. Nem akartam most senkit sem látni. De a bizalmába kell férkőznöm. És ezt nem tudom elfelejteni.

"-Mocskos bérgyilkos."

Összekoccantom a fogaimat, ahogy hangja visszhangozni kezd a fejemben. Olyan szívtelen vagyok. Annyira utálom magamat. Nem akarom ezt csinálni. Nem akarom átverni őt, nem érdemli meg! De mégis...

Nincs más választásom!

Arra számítottam, hogy kintről megkérdezi, hogy "minden rendben van-e?", vagy ilyesmi, hiszen nem szoktak csak úgy, mindenféle előzmény nélkül belépni a másik ember szobájába az emberek. Legalábbis, akik nincsenek közel egymáshoz. De Xiao most mégis ezt csinálta, ezzel engem meglepve a legjobban. A hold megvilágította a szobát, így teljesen biztos voltam benne, hogy látta a könnyes arcomat, a zilált, kimutatott érzéseimet, és a kócos hajamat. Egyszóval a kiszolgáltatottságomat.

-Miért jöttél be? -Azt hittem, sikerült legalább a hangomat visszanyernem, de a rekedtség szerintem mindent jelzett, csak ezt nem. Nem akartam a szemébe nézni, mellyel végig rám pillantott, így inkább a takarómat kezdtem el vizslatni, mintha az sokkal, de sokkal érdekesebb lett volna annál, hogy Liyue Adeptusa minden előjel nélkül belépett a szobámba, ezzel kifejezve, hogy nem ismeri a magánszféra fogalmát- Nem adtam rá engedélyt...

-Tch, ha jól emlékszem, te is minden kérdés nélkül megközelítettél, amikor a legkiszolgáltatottabb voltam. Neked még így is jobb, mert te legalább ébren vagy. Én még az se voltam. -Fonja össze mellkasa előtt karjait, szavaival jó pontot adva annak, hogy nekem most nincs jogom felháborodni.

-Igaz...Sajnálom.

-Hmf.

Fél percig kínos csend telepedett ránk. Azt hiszem, nem gondolta át, hogy pontosan mit is fog kérdezni, vagy hogy egyáltalán miért jött be hozzám, csak megragadta a kilincset, és belépett, mert ő hirtelen úgy határozott.

-Gyere velem.

A hangjában volt valami, eddig egyáltalán nem ismert. Látszólag keménynek tűnt, mégis éreztem valami kedveset, olyasvalamit, mintha együtt érzett volna velem. Ami, valljuk be, nem lepett volna meg, hiszen ő is napi szinten éli át a rémálmait. Mégis összeráncolt szemöldökkel emeltem rá a tekintetemet. Nem értettem, mit akar.

-Csak gyere, ne akarj kérdezni.

Nem néz rám, csak lassú léptekkel az ajtóhoz megy. Megvárja, amíg felkelek, és utána megyek, utána pedig kinyitja az ajtót.

Csendben lépdelünk egészen a teraszig, amely felett Xiao gyakorta szokott aludni. Az égbolt feketés, a csillagok fénye pedig valamelyest megnyugtatóan hatnak rám. Mielőtt bármit is mondhatna, vagy mondhatnék én, halványan, gyengén elmosolyodok. Abban a pillanatban nem tud érdekelni, hogy fegyvertelen vagyok, és nem vagyok képes elhallgatni a bennem levő gondolataimat, melyek sikítva vágják hozzám, hogy ne bízzak meg az ellenségben, és hogy most van az alkalmam, hogy megöljem őt.

Xiao leül a fapadlóra, egy hangot nem ad ki. Nem is kell hozzám szólnia, hogy tudjam, azt akarja, hogy mellé üljek, s így is teszek.

Percekig csak ülünk, és bámuljuk az eget felettünk. Nem tudok hazudni, kicsit furán érzem magam, most, hogy teljesen kettesben maradtam az Adeptussal, anélkül, hogy muszáj lenne egy légtérben lennünk, például mikor harcolunk. De be kell, hogy valljam, egész kellemes, és megnyugtató érzés kezdi körbejárni a mellkasomat. Hallom mindkettőnk halk lélegzetvételeit, a hűs idő pedig libabőrőssé teszi az egész testemet, de nem foglalkozok most ezzel. Sőt, még talán jó hatással van most rám az, hogy picit fázok. Olyan, mintha kizökkentene, az eddigi állapotomból, hiába érzem még mindig, hogy egy könnycsepp akaratlanul is legördül az arcomon. A ruhámra esik, sötét foltot hagyva maga után.

Lassan megérzem Xiao tekintetét rajtam. De nem reagálok semmivel sem. Csak érzem, ahogy a hűvös szél simogatja bőrömet. Lehunyom a szememet.

-Mindenki szerint Inazuma egy elhatárolt, nehezen megközelíthető hely, és, hogy az istenségük bérgyilkosokat képez a népéből. Egy rideg, kegyetlen nő, aki ugyanilyen katonákat akar maga mellé. Liyue pedig csak nem akar ebbe belefolyni. Félnek tőlük. Félnek tőled. -Emeli ki az utolsó szót -De...Azt hiszem, nincs mitől.

Meglepetten nyitom fel a szemeimet, hogy a fiú arcára tekintsek. Komoly pillantással ajándékoz meg, látszik rajta, hogy mindent, amit kimondott, pontosan úgy is gondolja.

Akaratlanul is elhomályosodik a tekintetem, ahogy a csendben, lassan realizálom a szavait.

El akarom mondani neki.

-Semmi okod nem volt, de rajtam is segítettél. -Bólint -Mindenki meg fogja látni, hogy nem az vagy, akinek gondolnak.

Xiao, tényleg nem az vagyok, akinek gondolsz...

A bűntudat egyre mélyebbre hatol bennem. Összepréselem az ajkaimat, próbálom visszatartani minden egyes könnycseppemet.

Hogy lehetsz ilyen?

Meg sem érdemled, hogy így bánjon most veled.

Egy mocskos hazug vagy.

-Kérlek...Fejezd be. -Kezdek el szipogni. Értetlenül mered rám -Csak...Kérlek...Ne emelj fel...

Egyik kezembe temetem az arcomat, de amint ezt megteszem, két kezet érzek meg magamon, pontosan az oldalamnál. Mire reagálhatnék valamit, szorosan magához szorít engem, fejem mellkasának ütközik, ahogy oldalasan nekidőlök. De nem lököm el. Nincs elég erőm hozzá.

-Bízom benned, [Név].

A...

A nevem...

"-Gyere kapj el, [Név]!

-[Nééév]!"

Az igazi nevem.

Akkor, ott, abban a pillanatban, keserves zokogásban törtem ki. Nem érdekelt, hogy az ellenség karjai között vagyok, nem érdekeltek a következmények, azokban a percekben olyan melegséget, együttérzést, és biztonságot éreztem, amelyet még sohasem az életem során. A bűntudatom pedig pontosan emiatt nem hagyott nyugodni.