[Név]

Nem tudtam, hova menjek. Nem tudtam, hol lehetnék biztonságban.

Nem akartam sehol sem lenni, mégis, muszáj volt találnom egy helyet, egy bunkert, valamit, akármit, ahol egyedül lehetek, ha csak egy kis időre is.

Inazumai!

Inazumai!

Takarodj innen!

Elkeredtek a szemeim, újból, ahogy visszagondoltam az emberek szavaira. Vagy gyűlölködve, vagy ijedtséggel a szemükben figyeltek rám, arra azonban nem, amit én esetleg mondani akartam. Nem, azt nem akarta senki sem hallani, mert Inazumából jöttem.

Miért fontos az, hogy honnan származok? Ha inazumai vagyok, akkor már nem is lehetne itt boldog, békés életem, vagy micsoda?

Sikeresen találtam egy elhagyatott fakuckót, egy hatalmas tölgyfa tetején, s bár elég rozogának tűnt, ez abban a pillanatban nem érdekelt túlzottan. Hiszen ha leesek, akkor sem halnék bele. Mert halhatatlan vagyok. Egy halhatatlan Adeptus, Inazumából.

Egyből a padlóra ültem, és a térdeimet mellkasomhoz szorítottam. Nem tudom, miért volt ez a pár szó, ez a néhány tekintet most ekkora hatással rám. Lehetséges, hogy mert itt valamiféle, látszólagos "új kezdés"- re vágytam, hogy befogadjanak az emberek? Hogy én is kicsit megpihenhessek, annak ellenére is, hogy miért vagyok itt?

Mielőtt felfoghattam volna, a könnyein megállíthatatlanul záporozni kezdtek a lábaimra, ezzel foltot hagyva nadrágomon. Nem akartam, hogy így legyen. Nem akartam Inazumához tartozni, sem bérgyilkossá válni.

Csak egy nyugodt életet szerettem volna.

De ez nem adatott meg számomra. Helyette a folyamatos öldöklés, és a véget-nem-érő parancs-teljesítés volt, ami rám maradt. Amit "élvezhettem". De nem tetszett, egyáltalán nem, hiszen annyi ártatlan embert megöltem már, csak azért, mert azt mondták, hogy kell, hogy undorodom magamtól. Szinte hánynom kell, valahányszor elképzelem az érzelemmentes arcomat, miközben harcolok. Ki akarok szállni. De nem lehet.

Nem tudom megmenteni magamat. És más sem tud.

Hirtelen a padló roppanására lettem figyelmes. Azonnal felkaptam a fejemet, melyet gondolkodásom közepette térdeimre hajtottam, és egy egészen nem várt személy fogadott.

-Xiao...-Motyogom, azt sem tudom, hogy reagáljak rá. Legszívesebben egyszerre lennék mérges és hálás is, utóbbi azért, mert a megjelenésével kizökkentett, az önmarcangolásomból -Mit keresel itt?

Nem mondott semmit sem, egy szó nélkül meredt rám. Nem voltam képes leolvasni semmit sem az arcáról, a szemei, mintha csak egy érzelemmentes játékbaba nézett volna, úgy meredtek rám.

-Ha valami negatívot akarsz mondani, akkor inkább hagyj békén. Nyugi, nem fogok kárt okozni. -Utóbbi mondatot gúnyos hangsúllyal mondtam -Egyedül is visszatalálok Wangshennbe.

Meglepetten pislogott egyet.

-Meg is fogsz szólalni, vagy ...?

-Az emberek tudják, milyen Inazuma. Ezért rosszul viselik, hogyha egy átlagos ember, aki onnan jött, betéved ide. Nem, hogy egy Adeptus.

-Hm. Szóval általánosítotok. -Motyogom. Legnagyobb meglepetésemre, a Yaksha leguggol elém, úgy néz a szemeimbe.

-Megbékélnek majd, ha látják, hogy véded őket. Menjünk.

Ez az egy mondat...Mintha csak elfogadott volna a társának!

-Jó...-Szinte erőtlenül lehelem ki, majd feltápászkodok Xiao után, és mindketten visszateleportálunk a fogadóba. Nem tudom, hogy festhetek ki, de Verr Goldet szemei kissé elkerekedtek, amikor meglátott, ebből pedig tudok következtetni arra, hogy nem valami jól. Nem mondtunk semmit sem, Xiao és én is a saját szobánkba mentünk.

Csak egyedül akartam lenni. Bár hálás voltam Xiaonak, hogy az előbbi állapotomból kimentett, hiszen mégiscsak, nem egy zárt téren voltam, bárki megláthatott volna idővel, itt pedig mégiscsak jobb, kicsit kiereszteni az érzelmeimet.

Az első könnycsepp pedig már le is ért a padlóra.

۞۞۞۞۞

Észre sem vettem, hogy miközben az ágyamon feküdtem, lassan de biztosan átléptem az álmok birodalmát. Nyúzottnak éreztem az arcomat, sőt, az egész testem nehéznek bizonyult, ahogy fel akartam ülni az ágyamon. Ahogy kipillantottam az ablakomon, már javában sötét volt, amely csak egy dolgot jelenthetett.

Este van.

Bármennyire is fáradtnak éreztem magam, végül felkászálódtam az ágyról, és a kezembe idéztem a kardomat. Az ajtóhoz léptem, majd a kulcs lyukon keresztül megnéztem, hogy nincs-e valaki a folyosón.

Oda is teleportálhatnék -Gondoltam- De nem kockáztathatom meg azt, hogy Xiao fent van. Bàr az Adeptusok is szoktak aludni, ki tudja, neki milyenek az alvási szokásai.

Nem volt senki sem, de így is nagy odafigyeléssel, hogy ne csapjak zajt, nyitottam ki az ajtót. A lépcsőn felfele menve is figyeltem, hátha Verr Goldet még ott van a helyén, de szerencsére nem volt egy árva lélek sem. Kicsivel megkönnyebbültem, habár a java még csak most következett.

Kiléptem a teraszra, majd felpillantottam. Ahogy gondoltam, Xiao ott alszik, fent. Nyílván nem vesz ki egy saját szobát, ezt valahogy előre sejtettem.
Azonban valamit észrevettem rajta.

-Hhhrr....Hhgggrr...

Összepréseltem az ajkaimat, ahogy láttam, hogyan húzza magát össze egyre kisebbre s kisebbre. Morgásai elég halkak voltak, valószínűleg eddig ezért nem hallhattam.

Megszorítottam a kardomat, szinte éreztem, hogy az ujjaim elfehérednek az erőmtöl. Lassan áramot juttattam belé, melytől kisebb Zzz-zzz hangok bocsátkoztak ki belőle.

A tökéletes pillanat.

Felemeltem a kardomat a levegőbe, majd az áldozatomra néztem.

-Hhhhh....Hrrr....

A szemöldökei összeráncolva, két keze mellkasa előtt keresztben, ujjaival felsőkarját szorítja. Fogai félpercenként koccannak össze, a homloka pedig izzadsàgtól gyöngyözik. Kétség sem fér hozzá, hogy rémálva van.

Eddig komoly arckifejezésem megváltozik, azonnal elnyílnak az ajkaim egymástól, és még mielőtt gondolkodni tudnék, leeresztem a fegyveremet.

Miért hatna meg ez téged? -Szólal fel egy hang a fejemben- Semmi közöd nincs ahhoz, hogy rémálmai vannak. Egyetlen célod van, hogy megöld. Ahhoz pedig most van a tökéletes alkalom!

Baal mit szólna?

Meg fogja ölni a családodat!

Nem teljesíted a kötelességedet?

A hangok egyre hangosabbá váltak, egyre jobban ellepték a gondolataimat. Elraktam a fegyveremet, és a fejemhez fogtam a két kezemet. Összeszorítottam a szemeimet, hátha akkor eltűnnek, de semmi nem használt. Ugyanúgy mondogatták a magukét, azonban én ennek ellenére is leugrottam a teraszra.

Nem...Nem tudom így megtenni.

Nem tudom, hogy az érintett meg, hogy hasonló sorsa van, mint nekem, vagy az, hogy ennyire vad rémálmai vannak. De nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, helyette lementem a konyhába, és egy régi receptet elővéve eldöntöttem, hogy most az egyszer segíteni fogok neki.

Ez a tea-recept családi titok volt, de őszintén, nem igazán hatott meg az, hogy most másnak is megmutatom. A családom eldobott engem, de szerencsére még előtte mutattak pár jó trükköt arra, hogy mikor mit csináljak. A gőzölgő folyadékot pedig nagy odafigyeléssel vittem fel Xiaohoz, aki még mindig meg-megrezzent.

A baj csak az volt, hogy muszáj volt felkeltenem. Márpedig ha meglátja, hogy itt vagyok mellette, ráadásul valami számára ismeretlen eredetű itókával, biztos nem fog engedelmeskedni nekem.

De meg kellett próbálnom.

-Xiao....Xiao!- Suttogom a nevét, miközben hozzáérek egyik vállához. Legnagyobb meglepetésemre, egyből kipattannak a szemei, de ahogy észrevesz, fel is ugrik.

-Mit keresel itt?!- Mordul fel zihálva -Semmi szégyenérzet nincs benned, hogy másokat figyelj miközben ...

-Hallottam, hogy rémálmod volt. Kérlek, ezt idd meg. -Biccentek a tea felé.

-Ch, ha azt hiszed, hogy egy szó nélkül megiszom azt, amit egy teljesen ismeretlen csinált, akkor még mindig nincs semmi tapasztalatod abban, hogy milyenek az Adeptusok. -Fonja össze mellkasa előtt kezeit -Inkább menj innen, és ne zaklass többet az éjszaka folyamán.

Egy szó nélkül beleiszok a teába, de csak egy kortyot, majd visszateszem magam elé.

-Nem méreg, látod? Ettől nem lesznek ma rémálmaid. Kérlek, most az egyszer, bízz bennem. -Motyogom -Tudom, hogy Inazumából jöttem. Láttam, tudom, hogy nincs jó hírünk. De te mondtad, hogy majd jobb belátásra térnek, ha látják, védem őket. -A szemeibe pillantok, halál komoly tekintettel -De először a társamat akarom, hogy elfogadjon. Segíteni akarok neked, Xiao.

Egy fél perc erejéig nem mond semmit sem, csupán mintha kissé meglepődött volna a kijelentésemen. Sóhajtott egyet, majd végül letérdelt velem szemben. Halványan elmosolyodtam, egy részem már tudta, hogyha kicsit is, de elnyertem a bizalmát. Elvette előlem a teát, majd megitta az egészet.

Gyorsan tehettél volna bele mérget!

Te szánalmas senkiházi!

Baal-

"Nem érdekel jelenleg. Bár bérgyilkos vagyok, nem fogok egy olyan Adeptust megölni, aki alapból is sebezhető lett volna. Az nem én lettem volna."

-Hmpf. -Letette a bögrét -Nem hiszem, hogy segíteni fog.

-Majd meglátjuk.

Elvettem az immár üres bögrét, majd felálltam. Eldöntöttem, hogy később még visszanézek rá, hátha mégsem hatna a tea, bár ez az egyik legerősebb amit ismerek. Amint Xiao szemeibe néztem, mintha hálával pillantott volna rám, habár ajkai nem mondtak ezzel kapcsolatban semmit sem.

Elmosolyodtam, majd egy "Jó éjt"-et kívánva, már el is tűntem előle. Őszintén reméltem, hogy hatni fog a főztöm, habár a mellkasomban szinte hevesen dobogó szívemmel fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek. Azt sem tudtam, miért csinál így. Lehetséges, hogy túl sok volt számomra a mai nap.