-Szóval Albedo. Mik a terveid iskola utánra? - Apukámmal szemben ül, aki mindent átható pillantással ajándékozza.

-Természetesen tudományos ágon szeretnék tovább menni főiskolára, az a legfőbb tervem. Viszont fontos egy b terven gondolkodni is, amely számomra a művészeti kar lenne.

Apám nem szól egy szót sem, csak bólogat, miközben az isteni vacsorát nyammogja.
Ezen nem igazán beszélgettünk még, hogy őszinte legyek. Igaz, hátravan még egy kis idő, viszont én még egyáltalán nem tudom, hogy milyen szakra mennék tovább, már hogyha megyek. Jelenleg azt sem tudnám még megmondani senkinek sem, hogy pontosan mi is szeretnék lenni. Az, hogy Albedo nem csak, hogy tudja ezt, de még egy pót-tervvel is rendelkezik, egyszerre lenyűgöző és nyugtalanító számomra.

-Minden rendben? - Hallom meg a fiú hangját. Mikor felkapom a fejem, három szempárral találom szembe magamat.

-Persze. Elnézést, csak elgondolkodtam.

-És mi tetszik annyira neked [Név]-ben? -Szögezte a következő kérdést a szőkének apám.

Azt hittem, hogy lefordulok a székről. Nem szerettem volna hallani a választ, hiszen nem tudtam, mire számítsak. Annyira sok ideje nem randizunk, hogy erre könnyen tudjon válaszolni, legalábbis szerintem. Aztán, ahogy az lenni szokott, Albedo újból sikeresen meglepett engem.

-Leginkább, a gyönyörű szemei mellett, a személyisége az, ami igazán megfogott. Visszafogott, és úgy vettem észre, hogy még egy légynek sem tudna ártani. Ártatlan, a jó értelemben, amit elragadónak találok.

Úgy látszik, apám elégedett volt a válasszal. Egy rövidebb, kissé kínos csöndben töltött idő után ezúttal anyukám volt az, aki megszólalt.

-Hogyha van kedved, vacsora után még maradhatsz egy kis ideig, fiatalember. [Név]-nek szüksége lenne a társaságodra szerintem.

Ez elég furán jött ki, de remélem, hogy nem értette félre. Viszont úgy látszik, ma nem Albedo az egyetlen aki meg akar lepni mindenképpen, erre a mondatra ugyanis úgyszintén nem számítottam.

-T-természetesen ha nem szeretnél, akkor nem kell- Szólalok meg rögtön, mire a fiú csak mosolyogva megrázza a fejét.

-Az a természetes, hogy szeretnék maradni. Köszönöm a meghívást, illetve a kiváló ételt.

Anyukám csak legyint. Nem sok idő múlva, amit leginkább csak halk eszegetéssel töltöttünk el, felállhatunk az asztaltól, és egyből a szobámba megyünk.

-Bocsi, hogyha ez elég hirtelen jött. Mármint ez az egész...

-Ugyan, hiszen én szerettem volna megismerni a szüleidet. Hasonlítasz rájuk, elég kedvesek.

-Ezt apámról is így gondolod? Csak mert elég sok kérdéssel bombázott téged- Nevetem el magamat, mire ő is elmosolyodik.

-Félt téged, ez természetes, és nem olyasvalami, ami miatt el kellene ítélnem őt. Egyébként pedig igen hangulatos a szobád.

-Oh, köszönöm. Nyugodtan foglalj csak helyet akárhol -Leül az ágyamra, majd megpaskolja maga mellett a helyet. Először eléggé megszeppenek, de kitárja a karját- Ugyan, csak meg szeretnélek ölelni. De elnézést, hogyha túlfeszítettem a húrt ezzel. 

-Nem, nem tetted, csak...Meglepett, ennyi az egész...-Lassan odakúszok mellé, érzem, hogy a torkomban dobog a szívem. Megérzem a kellemes illatát, melytől a gyomrom is liftezni kezd, mikor pedig karjai közé helyezkedem, hirtelen meg sem merek mozdulni, máskülönben attól félnék, hogy  ez a pillanat véget ér. 

A karjai lassan körém helyezkednek, egyáltalán nem fojtogató ez a pozíció, vagy kellemetlen. Sőt, néhány másodperc elteltével azt veszem észre magamon, hogy mosolyogva még közelebb húzódok hozzá, amit Albedo nem reagál le semmivel sem, legalábbis szóval nem. Az arcát nem látom jelen pillanatban, hiszen fejem a mellkasának ütközik. 

-...N-nem...Korai ez...?-Suttogom alig hallhatóan, igazából meglepődtem, hogy mégis képes volt meghallani. 

-Nem úgy látom rajtad, mintha zavarna. Hogyha engem kérdezel, szerintem egyáltalán nem. Szeretném megölelgetni kicsit a páromat, talán ez probléma lenne? -Teszi fel a költői kérdést, amire mind a ketten tudjuk a válaszomat -Hm, [Név]? -Suttogja közel hajolva a fülemhez, amitől az egész hátamon végigfut a hideg. 

-Egyáltalán nem...-Dadogom. Kuncogni kezd.

-Jó kislány.

Olyan megnyugtató a hangja. Hihetetlen, hogy azt a fiút, akit oly' sok ideje kiszemeltem magamnak, most, ebben a pillanatban is ölelem, a saját ágyamon, a szobámban. Azonban valami nem hagy nyugodni. Az pedig, a múlt. 

-Nem tudom teljesen kiverni a fejemből azt, ami történt...

-A senseiről beszélsz, igaz? Nehéz lesz továbblépni az egészen, az való igaz...-Elenged, majd maga felé fordít engem -De nem vagy egyedül. A barátaid melletted vannak, illetve én is. Együtt túl fogunk lépni ezen.

-Tudom...-Motyogom- De mégis...Hiába gondolkodok rajta, nem tudom nem kizárni, hogy ami vele történt az nem...Hogy is mondjam...

-Gyilkosság volt? -Fejezi be. Kissé megremegek még a szónak a használatától is.

-Lehet, sőt, valószínű, hogy hülyeség...De én egyszerűen nem vagyok képes kizárni. Ahogy kinézett az egész...Egyszerűen tudom, hogy nem baleset volt, vagy valami ilyesmi.

-Senki sem állította az ellenkezőjét -Reagál mondandómra, teljesen jogosan. Bólintok.

-Igazad van. Csak úgy hangosan kimondva, mégis...Furcsa.

-Persze. A TV-n kívül nagyon nem látunk, vagy hallunk ilyeneket. De ez most a való világ. És valószínűleg a gyilkos még mindig szabadon van.

Mellkasának döntöm a homlokom, mire egyik kezével lassan cirógatni kezdi a tincseimet. Lehunyom a szememet, és egy pár pillanat erejéig hagyom, hogy teljesen elragadjon ez a csodálatos, nyugtató érzés, amit Albedo érintése ad számomra. Azonban hamar visszatér belém a félelem, akár akarom, akár nem. Belemarkolok a paplanba, mire a fiú ujjaim után nyúl, és felemeli a kezemet. Felpillantok rá, mire ajkaihoz emeli tenyeremet, és egy gyengéd csókot ad rá. Érzem, hogy az arcom felforrósodik, de nem szólok semmit sem.

 
Ahogy közelebb hajol, érzem a növekvő feszültséget kettőnk között, de ez már egyáltalán nem negatív. Mikor ajkaink találkoznak, egyből lehunyom a szememet, a fiú pedig másik kezével óvatosan beletúr tincseim közé. Érintésétől mintha egyszerre minden eddigi aggodalmam elszállna.
Érzem, ahogy ajkait lassan mozgatni kezdi a sajátomon, mire én is megpróbálom felvenni a ritmusát. Nem tudom, meddig csináljuk ezt, de teljesen elveszek ebben a mennyországhoz fogható érzésben. Mikor Albedo kissé eltátja száját, hogy nyelvével bejutást kérjen hozzám, akkor sem állítom meg. 

Most sokkal közelebb vagyunk a másikhoz, mint eddig bármikor, ez pedig egyáltalán nem rémiszt meg. Amikor viszont, a kissé hevesre sikerült csókunk közben Albedo keze a derekamra csúszik, majd óvatosan megdönt engem az ágyon, megszakítom a csókot.

Mind a ketten gyorsabban vesszük a levegőt a megszokottól. Ahogy az ő gyönyörű íriszeibe bámulok, teljesen elveszek bennük. Úgy érzem, nincs senki más ezen a világon, csak mi ketten, és bevallom, szeretném, hogyha ez a pillanat sohasem érne véget.

-Sajnálom...-Suttogja kipirosodva- Nem akartalak így letámadni, de tudnod kell, hogy tényleg, őszintén gyönyörű vagy. Elveszed az eszemet.

Ilyen formában még sohasem fogalmazott, ezért nem is tudom, hogy mit mondjak. Azonban nem is tudnék mit, hiszen a következő cselekedete az, hogy az orromra nyom egy puszit, majd leszáll rólam. Még mindig levegőért kapkodok, de végre eszembe jut, hogy mit is szerettem volna mondani.

-Ne kérj bocsánatot...E-ez...-Én is felülök, így újból szemben vagyunk egymással -Fantasztikus volt...

Halványan elmosolyodik.

-Szerintem is. És kész lennék bármikor megismételni, természetesen, hogyha te is szeretnéd. 

Csak bólintok, fülig vörösödve, mire elkuncogja magát.