Jimin POV:

-Sz..Szia Jimin.- mosolygott rám azzal az aranyos mosolyával amivel évekkel ezelőtt mielőtt utoljára

láttam volna.- Nagyon sajnálom amiért ennyit kellett szenvedned, de végre itt vagyok és haza akarlak

vinni, biztonságban akarlak tudni magam mellett.-mondta sírva. Nem vagyok képes felfogni amit mond,

annyira le vagyok sokkolódva.

Ott állt előttem teljes valójában, mégse akartam hinni a szememnek. Annyira hihetetlennek tűnt ez a

pillanat, hogy lerogytam a székre. A nagy csodálkozásom közepette ami eléggé kiülhetett az arcomra

ahogy neki is. Szemeim megteltek könnyel amik utat engedtek maguknak s folytak le az arcomon, egészen állam vonaláig, ahonnan végül a ruhámon landoltak a cseppek. Nem tudom elhinni, annyi év után végre újra láthatom Őt. Nem képzelgek, nem álmodom, nem is káprázik a szemem, tényleg itt van előttem a nagybátyám, akit olyan régen láttam már. De...hogyan talált meg? Ő a barátjával él külföldön vagy három-négy éve amióta elköltözött.

-Jin...tényleg te vagy az? Nem képzelődőm? Nem álmodok? Hogy kerültél ide? Na és Namjoon?-szinte

bombáztam a kérdéseimmel. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, de annyira soknak tűnik hirtelen

minden, hogy azt se tudom mit kellene kérdeznem. Csak ültem és néztem azokba a mély fekete íriszekbe

amikben annyi érzést véltem felfedezni, amit talán még a tudósok sem láttak soha. Hirtelen két erős

ölelő kart éreztem a testemen, ezután pedig Jin jellegzetes illata csapta meg orromat. Igyekeztem

beszívni illatát amit az évek elmúlása alatt sem felejtettem el, még egy másodpercre sem.

Az ölelése, egyetlen ölelésével képes megnyugtatni amire most mindennél jobban szükségem van. Annyira

hálás vagyok neki amiért most itt van mellettem, támogat, de azért mindig is hálás leszek neki amiért képes volt eljönni idáig értem.

-Shh..Jimin ne beszélj. Most nyugodj meg. Jézusom, el se hiszem miket élhettél át. Annyira..sajnálom,

amiért nem voltam melletted.- kitört belőle a zokogás. Sosem láttam még ennyire sírni, ennyire

bánatosnak, elveszettnek, féltőnek mint ebben a pillanatban ahogy érzem sóskönnyeinek harmatát

arcomra hullani.

Próbáltuk egymást vigasztalni, megbeszélni pár dolgot, de egy rendőr jött be aki kérdéseket akart

feltenni. Megszorítottam Jin kezét, aki biztatásképp egy mosolyt küldött felém jelezve, nem kell félnem,

mert mellettem lesz.

-A férfi akit említett,akiről azt mondja Marcus a neve, leellenőriztem. A férfi igazi neve Marcus Yuan

Seong. 35 éves szexuális bűnöző, már volt büntetve s börtönben is ült.

Kiskorú megrontása, szemérem elleni erőszak, betörés, emberölési kísérlet miatt már köröztük egy jó

ideje. A kollégáim keresik a férfi testét, reméljük meg is találjuk majd. Szeretném megkérni önt, hogy

mindent amit csak lehet kérem meséljen el az elrablásától egészen a szabadulásáig, rendben?-nézett rám a nyomozó. Mindent fel kell idéznem? Át kell éljem újra és újra? De..csak így könnyíthetek a lelkemen és remélem, bízom benne hogy elfogják kapni azt a rohadékot...

- Persze, természetesen. Csak..egy kissé nehéz lesz.- mondtam lehajtott fejjel majd egy nagy

lélegzetvétel után felnéztem a férfire s elkezdtem a történetemet.

- Az egész napom úgy kezdődött ahogyan mindig is. Készülődés, várni a telefonra amin a főnököm értesít

a kuncsaftról. Húszperces várakozás után megcsörrent a telefonom, aminek a kijelzőjén a főnököm neve

szerepelt. Felvettem a telefont amiben elmondta, hogy egy harmincas éveiben járó férfi fel fog majd

venni a tőlem háromsaroknyira lévő utca sarkánál egy kék kocsival. Nem tulajdonítottam neki túl nagy

figyelmet, így egy "értem" után le is tettem a telefonom, majd az értékeimet kirakva indultam meg a

megbeszélt helyre.

Mi tagadás amint megláttam az autót, ismeretlen félelem lett úrrá a testemen, amit a mai napig nem

tudok hova tenni. Ezután beszálltam a kocsiba, a férfi nem szólt egy szót sem, ami elég fura volt, de

nem figyeltem rá eléggé. Feszélyezve éreztem magam a férfi mellett, úgy gondoltam hamar akar

végezni, ahol nem látja senki mit is csinálunk majd a kocsi hátsó ülésén, de nem így lett. Utazhattunk egy ideje, mire észrevettem, hogy elhagytuk a várost és egy teljesen ismeretlen részen állt meg a kocsijával.

A következő momentumra egyáltalán nem emlékszem, hiszen hirtelen minden elsötétült számomra, így

lereagálni sem tudtam a férfi cselekedetét. Fogalmam sincs meddig lehettem kiütve, de mikor magamhoz tértem az a jellegzetes állott pinceszag csapta meg az orromat.Bepánikoltam, nem kaptam levegőt, halvány fény borította be a helyiséget ami elég hátborzongató volt. Egy elnyűtt matracon voltam elfektetve. Látásom még homályos volt, az időjárást nagyon hidegnek éreztem s mikor magamra akartam

teríteni egy pokrócot csak akkor tűnt fel, hogy teljesen csupasz vagyok.

Letargikus állapotba kerültem.

Megpróbálkoztam azonnal a szökéssel amint realizáltam magamban, hogy igen, épp valakinek a rabja

lettem. A probléma akkor kezdődött amikor felakartam tápászkodni a matracról de valami visszarántott a

tárgyra amint elindultam és alig tettem meg a távot. Nyakamhoz nyúltam, amin egy eddig ismeretlen

tárgyat véltem felfedezni. Első tapintásra azt hittem kötél, de amint megcsapta a lánc hangja a fülemet, csak akkor esett le,miképpen egy rohadt póráz van a nyakamra kötve, az pedig a falhoz van

csatlakoztatva. Rángattam,téptem ahogyan csak tudtam, mégsem mozdult meg az a nyomorult lánc, nem

akart elszakadni sem. Hirtelen padló nyikorgása csapta meg fülemet. Kezeimet szám elé kaptam, nem

akartam ekkora zajt csapni, így csak remélni tudtam, hogy nem jön be a pasas.

Tévedtem. Sajnos bekövetkezett az amitől tartottam. Az ajtóban kattant a zár, jelezve a férfinak a

bejutást a szobába amint lenyitotta a kilincset, az ajtó pedig befelé araszolt. Ott állt előttem az aki

elrabolt.

A kisugárzása félelmet keltő volt, a testtartása magabiztosságról árulkodott, arcvonásai élesek voltak,

mégis a tekintete volt az amitől rémület fogott el. Azokban a szempárokban maga a gonoszt lehetett

meglátni, ahogy megcsillantak éjfekete szemeiben a gyér fényt adó lámpa apró fényei.

Testemet borzongás járta át, minden apró izmom megremegett amint megláttam a férfit teljesen magam

előtt állni.

Amennyire csak tudtam a falhoz húzódtam, hiszen egyáltalán nem akartam közel kerülni egy

ilyen emberhez, mégis tudom, ez még mindennek az eleje.

-Nocsak, talán félsz?- vigyorgott gonoszul. Leguggolt hozzám közel, az arcomat kezdte el nézni amit meg

is érintett, de elrántottam tőle a fejemet. Hirtelen egy hatalmas tenyér csattant az arcomon, majd még több pofon sorakozott fel már így is épp elég vörös arcbőrömön. Igyekeztem védeni magam ahogyan csak

lehetett, de persze ez kevésnek bizonyult.

Mire felfoghattam volna mi történik, Marcus már rajtam

feküdt teljes testsúlyával, így akárhogyan is próbáltam lelökni magamról, nem sikerült. A pofonokból

később sokkal erősebb ütéseket kaptam tőle ököllel amiért nem akartam megadni magam neki. Levette

magáról nadrágját amit az alsónadrágjával együtt el is dobott a földre, ezután pedig belém hatolt. Nem

voltam már szűz, de mégse akartam és teljesen felkészítés nélkül olyan mérhetetlen fájdalmat éreztem,

amitől sikítottam és hisztérikusan sírni kezdtem.

Elkapta nyakamat amit szorítani kezdett, gondolom ezzel is csillapítani akarta a hangzavart amit okoztam. Sikerült is neki, hiszen egy idő után elájultam. Mire felkeltem, már hűlt helye sem volt Marcusnak. Alig

bírtam kinyitni a szemeimet, amik a sok ütéstől feldagadtak. Izmaim teljesen elernyedtek, csak sírni

voltam képes. A mozgást már meg sem próbáltam. Tisztában voltam a helyzetemmel, hogy ott fogok

meghalni, akármikor megerőszakolhat ami később már naponta többször is megtörtént. Egyre durvább és

erőszakosabb lett.

Ütött,fojtogatott, kikötözött a csuklóimnál fogva a falon lévő kötelekkel. Egy idő után annyira kidörzsölte a kötél a csuklómat, hogy a bőröm felszakadozott, így vérezni kezdett azon a helyen ahol volt a kötél.

Úgy bánt velem mint egy kutyával, sőt még azzal sem, mert attól ez sokkal rosszabb volt.

Egy idő után a fizikai fájdalomhoz már hozzászoktam, de a lelki fájdalom sokkal jobban fájt.-itt meg

kellett álljak a beszédben.

Szükségem volt egy kis szünetre, össze kell szednem magam, hogy mindent elmondhassak. A nyomozó

mindent figyelmesen végighallhatott és jegyzetelt miközben én beszéltem. Látta rajtam mennyire

megterhel ez az egész így egy mosolyt küldött felém, majd felállt és az ajtóhoz sétált, de mielőtt kiment volna hátrafordult.

-Tartsunk egy tíz perces szünetet. Ne aggódjon, minden rendben lesz. Amint végeztünk a kihallgatásával hazamehet.- közölte velem amit hallani szerettem volna. Ahogy távozott a férfi kezeimbe temettem

arcomat, ekkora könnyeim maguktól hullani kezdtek. Szeretnék végre túl lenni ezen, nyugalomban élni, és elfelejteni ezt az egészet ami történt.

Elnézést a sok késésért! Sajnálom, amiért ennyit kellett várjatok a részre de nem volt ihletem. Remélem tetszeni fog nektek.!

Ha igen akkor kérlek dobjatok egy Vote-ot és Kommentet is!
Sziasztok! ^^