Miután az anyukája kiszolgált minket, a szobájába igyekezünk. De mikor belépek, rögtön fordulnék is kifelé. 

- Ez.... aztán.... durva... - nyögöm ki az All Mightos szobát figyelve. Izuku mellettem a tarkóját dörzsöli, gondolom nem tudta, hogy én nem igazán szimpatizálok a hősökkel. 

- Ne haragudj, ha tudtam volna ... - kezd el szabadkozni, de leintem és egy halvány mosolyt villantok rá.

- Nem nagy dolog. Jó látni, hogy valaki helyettem is hisz bennük. - pillantok a zöld hajú brokkolira, aki elpirul, majd hevesen bólogat. 

- Foglalj helyet. - húzza ki nekem az All Mightos székét, amibe vonakodva, de bele ülök.

- Szóval hol alakadtál el? - kérdezem miközben elhelyezkedem a kényelmes széken, ő pedig az ágyra ül és kipakolja a füzetét. Elmondja, hogy már az első leckéjüket nem értette, aztán hozzátette, hogy a tavalyi első leckéjüket. Hosszú délutának nézünk elébe.

------- 

- Így érted? - kérdezem kedvesen Izukut, aki egy fejbólintással jelzi, hogy nem a semminek magyarázok már félórája. Elmosolyodom halványan, félre teszem a könyvet és eldölök az ágyán. Időközben mellé telepedtem, sokkal kényelmesebb volt onnan magyarázni, mint a székből. Az All Mightos órára pillantok, elkönyvelem magamban, hogy ideje mennem, ha nem akarok sötétben járkálni.

- Hitomi - san... - szólít meg óvatosan Modoriya. Felé pillantok, hogy teljes figyelmemet a kis uborkára szenteljem.

- Tessék? - biztatom, hogy mondja nyugodtan.

- Izé... Miért nem szereted a hősöket? - kérdezi zavartan, az ölében az ujjaival kezd malmozni feszültség levezetésképp. A kérdésére egy pillanatra megmerevedem, ezidáig senki nem kérdezte meg, csak fújjogtak ha előkerült a téma és én kinyilvánítottam a véleményemet. Mondjuk, nem is szeretek róla beszélni, talán ezért is állok fel rögtön, majd a cuccaimat kezdem pakolni.

- Ne haragudj, de erre nem szeretnék komolyabban válaszolni. Csak az ő megjelenésükkel minden a feje tetejére állt. - motyogom csendesen. 

- Hitomi - san! Ne haragudj, nem akartalak megbántani! - pattan fel ijedten, tekintete szomorú amiért látása szerint megbántott. Pedig nem ő bántott meg, csak a legkényesebb pontomra tapintott, amiről nem tehet és nem is haragszom rá, hisz nem tudhatta.

- Semmi baj, Midoriya. Így is mennem kell, késő van már. - mosolyodok el melankólikusan. Összepréseli az ajkait, bólint és kissé lehajtott fejjel kikísér a szobájából. Köszönök az anyukájának, aki nagyon kedvesen elbúcsúzik tőlem és megkér, hogy többször is járjak ide. Ezt nem tudom megígérni, de majd igyekszem, hisz Izuku rendes, nem érdemli meg, hogy egy apró kérdés miatt kerülni kezdjem. De azért igen, hogy ne bántsam testileg. 

- Köszönöm a segítséget. - mondja Midoriya amikor az ajtóhoz érünk. A táskámat szorongatom a kezembe, bólintok egy aprót.

- Ha bármiben segítség kell, akkor nyugodtan szólj. - mondom neki, mire bólint. Gyors léptekkel távozok, a bekötözött kezem bizsereg, most, hogy szóba került újra le akar csapni, kikivánkozik, hogy lenyűgőzzön és elborzasztjón mindenkit. Visszafolytom magamba ezt a késztetést.

- Megjöttem! - kiáltok magamtól eltérően kicsit vidáman mikor haza érek. Néma felelet érkezik, megrázom inkább a fejemet, majd felcaplatok a szobába. Az este semmi zajt nem hallok, ami megnyugvással tölt el, hamarabb el is tudok aludni. Reggel pedig, mint egy holdkóros, aki egész éjjel járkált és fáradt. Persze ez a fáradtság egész délelőtt kísért, talán a tegnapi dolog bűntudata az amiért ilyen vagyok most. A suli végeztével elindulok a folyosón, miközben szidom magamba, hogy miért az utolsó teremben volt óránk, mikor az egyik osztály előtt elhaladva furcsa, robbanásszerű hangokat hallok. Kíváncsian lépkedem közelebb, az ajtó félig nyitva, hála az égnek, így egyszerűen betudok kukkantani, hogy lássam mégis mi történik. Ami először szemet szúr, az a zöld hajú Midoriya, aki a földön ül és remegve tartja maga előtt a karjait, miközben pár srác fenyegetően felé görnyed. Az egyiknek a kezéből robbanásszerű hang hallatszik, hátulról egyből felismerem Bakugou Katsukit, de a többi társa nem igazán rémlik, hogy kik is lennének. 

- Te a selejtesek alatt vagy! Nincs képességed! Hogy mersz egyáltalán egy ringbe szállni velem? - kiált Katsuki a törékenynek látszó fiúra aki remegve próbált elbújni, ha jól látom, akkor a föld alá süllyedni a robbantgatós fiú elől. Szegény Midoriya, biztos rosszul eshet neki, hogy mindenki az orra alá dörgöli, hogy átlagos. Bárcsak cserélhetnék vele.

- Ne! Várj, Kacchan! - hadonászik Midoriya. Meglepődök a beceneven, nem is hittem volna, hogy ilyen jóba van Bakugouval - Nem arról van szó, hogy versenyezni akarok veled! Tényleg! - mentegetőzik. Kezdem megsajnálni őt. - Csak ez az álmom kiskorom óta. És hát... nem tudhatom, míg meg nem próbálom... 

Meglep, hogy ilyen bátor, ahhoz képest, hogy milyen szorult helyzetbe van. Kicsi a bors, de erős, mosolyodom el halványan.

- Hogy érted, hogy megpróbálod?! - csattan fel Bakugou. Összerezzenek a hangjára, őszintén, nem lennék Izuku helyébe. - Szórakozásból próbálod meg a tesztet? Te mégis mi a fenét kezdenél ott?! Nincs képességed!

Nem értem, ennek az energiával túltöltött fiúnak, mégis mi a baja Midoriyaval? Hisz a légynek se tudna ártani, ő meg attól fél, hogy legyőzi. Összevonom a szemöldököm. Vajon tényleg fél ettől? A kezem újra bizseregni kezd, mielőtt megállíthatnám a kötés kioldódik, a lila trutymó pedig Bakugou alá kúszik. Sisteregni kezd, a szőke fiú körbe kémlel, de mielőtt tehetne valamit, elkezd süllyedni. Ijedten húzom el a kezemet, Katsuki ordibálni kezd, hogy mégis ki a fene szórakozik vele. Visszakötöm gyorsan a kötést mielőtt a gumi felforrósodna, így lágy marad és egy nagyobb mozdulattal ő is kitud mászni. Sietve elmegyek a terem elől, nem szeretném jobban felhívni magamra a figyelmet. De ahogy kiérek, nem bírom megállni, hogy ne nézzem a kezemet. Annyira idióta vagyok! Mégis hogy a francba engedhettem ezt? Hirtelen a fejemre esik valami ami kizökkent a gondolkodásomból. Felnyekken, a fejemet kezdem dörzsölni mikor körül nézek, hogy mi lehetett az. Elkerekedik a szemem, a kis halas szökőkútban Izuku hős füzete lapul. Gyorsan kiveszem onnan, megrázom és felnézek az emelet felé, hogy lássam van ott valaki, vagy csak véletlen esett ki. Balszerencsémre senkit nem látok, így sóhajtva elindulok. Holnap visszaadom neki, biztatom magamat ahogy elteszem a füzetet a táskámba.