Akad olyan szó, amire két történet is születik a fejemben. Ez az egyik ilyen szó. Remélem ez is eléri a hatást .

Ujjam a ravaszon. Revolverem csövét pedig az államhoz szorítom.
Tudom itt a vég, hiszen már ő sincs velem, aki megállíthatna engem.
Mondják, halálunk pillanatában lepereg előttünk egész életünk én pedig ebben reménykedve azokat a képkockákat várom, amiben az a gyönyörű fiú feltűnik.
Évek óta ismertem, éreztem a furcsa bizsergető érzést is a közelében, de túl későn jöttem rá, hogy ez szerelem...
Már előttem is van az arca ahogy mosolyog, vagy zokog épp. Amint kéjesen rám néz, majd, amikor velem együtt egy gyönyörű helyre érkezik. Miattam volt boldog és a sírást is jómagam váltottam ki...

Már nekem is ömlenek könnyeim, ujjam továbbra is remeg a ravaszon közben a patak vizében az ő arcát vélem felfedezni.

-Miért? Miért hagytál itt ilyen hirtelen? - kérdezem, és abban reménykedem, hogy válaszol, valami jelt ad nekem. - Megyek utánad szívem! - elszánt vagyok, ujjam már nem is remeg, de még utoljára a patakra nézek, ahol az ő hamva is pihen.
A vize tiszta, mint ő is...
Én pedig most készülök épp beszennyezni, mint őt magát is! - Nem bántalak többet! - ordítom majd az ujjam már nem remeg meg...

Ezt a történetet, egyik kedvenc olvasómnak ajánlom: madartej1