A nap épp csak felkelt, éreztetve erejét, a parkot borító köd is felszállt lassan. És hiába is korán van, még egy letört fiú, iskolába indulás előtt letelepedett a padra. Minden nap ezt csinálja, így szedi össze gondolatait, hiszen otthon nem tudná mert nem támogatja őt senki. Már felnőtt, hiszen utolsó éves a gimnáziumban, de a szülei mintha csecsemő lenne még úgy bánnak vele. Ezért indul el korábban, amikor alszik még mindenki, hogy a kellemetlen perceket elkerülje. Ez a park, a pad már törzshelye lett mára, itt a gondolata, vágya szabadon szárnyalhat. A gondolatai, ami nem más körül forog mindig, mint egy másik vele egyidős fiú körül. Szerencséjére vagy sem a fiú másik osztályba jár, így nem kell nézni őt a nap folyamán. És hogy ez miért szerencse? Csakis azért, mert a bámulása kellemetlen pillanatokat szülne. Ráadásul azt sem tudja a fiú is ugyanúgy érez – e, mint ő, vagy azt, hogy egyáltalán meleg – e. De már nem ezen gondolatok miatt ült ki újra a padra, egy sokkal fontosabb dolog miatt aggódik. Két hét múlva ugyanis végleg elválnak útjaik. Már nem látja a gimnázium folyosóján, vagy a büfé előtt amint ökörködik. Nem látja futni a pályán, és azt sem ahogy zihálva rohan a buszig. Szíve azt súgta álljon elé, mondja mit érez iránta, de az esze lebeszélte róla folyamatosan. Azonban a mai nap úgy ébredt fel, hogy elé áll szint vall neki, mert már nincs veszteni valója... Csak a fiú Ottó maga. Órájára nézett, majd amint látta van még nyugodt őt perce indulásig a parkot, és az átszaladó fiatalokat, felnőtteket nézte. Két perce maradt indulásig amikor meglátott a távolból egy ismerős alakot maga felé közeledni. Levegője mellkasába szorult, hiszen eddig még nem is látta a parkban, az ő törzshelyen Ottót. Majd ahogy egyre közelebb halad, már az arcán az oly szép mosolya miatt vette nehezen a levegőt.

-Szia Gergő! – köszöntötte őt a fiú, hangja neki is remegett. És igencsak zavarban volt, mert egyik lábáról a másikra állva hintázott szinte előtte.

-Szia... Ottó. – köszönt vissza, a padról felnézve rá.

- Mondani szeretnék valamit... – kezdett bele az újonnan érkező, majd a zsebében kezdet kutatni valami után. Gergő kíváncsian nézte, arcára kiült már minden érzelem, amit a fiú iránt érzett. Már nem félt, így arra gondolt az ő ideje is elérkezett.

-Én is! – zavarta meg a még mindig zsebében kutakodó fiút.

- Én szeretném előbb...mert elsuhan megint a bátorságom. – ekkor találta meg azt, amit keresett. Egy papír fecnit, amit hajtogatni kezdett. Közelebb lépett a padon ülő felé, majd olvasni kezdte a gondolatait. – Tóth Gergő! – kuncogott, és vele az említett is hiszen a cukisága teljesen levette a lábáról. – Tudom ciki amiért így adom elő neked azt, ami évek óta nyomja a szívemet, de én nem vagyok a szavak embere. A gólya tábor óta tetszel nekem, majd az évek alatt beléd is szerettem. Úgy érzem ez kölcsönös... – elhallgatott egy pillanatra talán a bátorságát akarta összeszedni vagy akár megfutamodni... Amikor Gergő bátorítóan megszorította a kezét. Ottó felkapta fejét és a csillogó szemű fiúra nézett. – Szeretlek téged! Lennél a párom? – kérdezte meg, és a papírra már nem is volt szükség.

Ott a parkban egymásra talált két magányos, szerelmes szív. És azóta is padon ülnek, de már kéz a kézben, ha idejük engedi.

Tegnap este egy kedves barátnőmmel elkezdtünk egy játékot.
Azért, hogy bátorítsam őt az írásra. mert olvastam tőle, és szerintem tehetséges.
Tehát a játék lényege, hogy adunk egymásnak egy random szót amiből egy kis történetet kell írni. 

Az én szavam a PARK, volt.

(Persze egyből Park Jimin jutott eszembe... )
De viccet félre téve, ez kis szösszenet, ennek és
ancsacsa85 köszönhető!
Remélem tetszik, ha kedvet kaptál te is, játsz velünk!

NSMara is csatlakozott hozzánk, és már olvasható is a szösszenete. Íme a link, ahol olvashatjátok ti is!

ancsacsa85

Mamzi ❤️