Húsz perce araszolok a dugóban, a rádió már idegesít, ezért inkább bambán, céltalanul nézek ki a fejemből.
Nézem a gyalogosokat, és elemezni kezdem őket, ezt csinálja az, akinek unalmas sivár az élete.
A park felé araszol a sor, ahol épp egy kisiskolás csoport játszik a téren.
Ekkor ugrik be hirtelen egy emlék, egy ígéret, amit tizenhárom éves koromban tettem...

Mintha madártávlatból látnám a két fiút, aki a mászóka tetején ülve beszélget, majd sírva meg ölelik egymást, és a végleges búcsú előtt ígéretet tesz.
Krisztián Írországba költözött szüleivel, amibe nekem még most is, ennyi év után belesajdul a szívem.
Azt ígérte, ha felnő vissza jön megkeres engem, és akkor már senki sem választhat el egymástól minket.
Azóta eltelt lassan húsz év...
És én azt sem tudom hol van, rám emlékszik e még.
Talán az az ígéret kötött gúzsba engem, és ezért nem talált még rám a szerelem.
Mielőtt sírni kezdenék, szerencsére megindult a sor, így tovább haladok az úton, és már nem a mászókás fiú felelőtlen ígéretére gondolok.

Erőt veszek magamon, hogy a régi ígéret béklyóját letudjam dobni magamról.