Tisztán emlékszem még a napra, amikor az egyetemen Chris táskájából kiesett egy kulcs. Egy kulcs, amin egy dupla szív medál lógott. Ahogy megcsörrent a padlón ő is észrevette, majd gyorsan felkapva azt zsebre is tette. Egyből rám nézett, hogy láttam-e, de én elfordultam vakságot, tudatlanságot színlelve. Egy pár percig foglalkoztatott a dolog, hogy mi a kulcs, miért lett zavarodott... De belépett a tanár, és az a kis szösszenet feledésbe merült.

Chris és jómagam, három éve alkottunk már egy párt, amikor is egyik éjjel részegen jött át hozzám. Nincs bajom azzal, ha iszik, hiszen olyankor olyan szenvedéllyel ölel és teper le, mintha a karjaim között az ágyamban egy teljesen más ember lenne. Aznap éjjel is úgy tett magáévá. El sem értük a szobát a konyhába, szinte leszaggatta rólam alsóm. Én pedig nem ellenkeztem, átadtam magam neki teljesen.

-Ne haragudj...de egész este te voltál a fejemben. - szabadkozott, úgy, mint minden alkalommal amikor többet iszik.

- Úgy nézek én ki, mint aki haragszik? - kérdeztem, miközben befészkeltem magam karja közé. - Szeretem amikor ilyen vagy. - kuncogtam, de azért reménykedtem benne, hogy válaszom miatt nem néz könnyűvérűnek engem. Azonban ezt ő már nem hallotta, mélyen aludt karját szorosan körém fonva.

Másnap reggel a cigi szagú ruháit készültem kimosni, amikor is újra a kezembe került az a bizonyos kulcs. Forgattam ujjaim között, próbáltam rájönni mit nyithat a fém, és arra mit jelenthet a dupla szív kulcstartó, ami rajta volt még mindig.

-Mit csinálsz szivi? –megriadtam a hangjára, de próbáltam laza lenni, és felé is emeltem, azt, ami addig lefoglalt engem.

-Ezt találtam a zsebedben. - Cris arca új színt és vonást vett fel, majd kikapta a kezemből...

-Ahh ez semmiség! – legyintett lazán. - Megvan és az a lényeg. - éreztem a zavart rajta, én mégsem szóltam. Arra gondoltam, hogy érezném rajta, ha valami baj van.

Így újra feledésbe merült a kulcs és a dupla szív, egészen addig a napig, amikor a hosszú kimaradozásai után követni nem kezdtem. Csúnya dolog, de kétségbe voltam esve, hülyének nézett éveken át, és nem szeret engem? Vagy talán csak azért tűnik fel, mert már együtt élünk?

Minden nap ugyanoda ment, egy kis családi házba, ahová valaki mindig követte. Első nap egy nő, aki másfél óra múlva távozott is, majd a másik két nap egy nálunk idősebb férfi, aki ugyanaddig maradt, mint Chris. Türelmes akartam lenni, és otthon az albérletünkben számonkérni... De a gondolat, hogy szeretőt tart, ráadásul azt sem tudom kié az a ház amiben találkáit bonyolítja...  Azonban, ami a legjobban fájt..., hogy az ajtót azzal a kulccsal nyitotta ki, amit lassan őt éve láttam először nála.  Idegessé, szomorúvá tett. És mit tesz egy elkeseredett szerelmes? Nem rohantam le, nem kérdeztem semmit tőle. Egyszerűen a legegyszerűbb dolgot választottam és elköltöztem... Barátunknál vertem tanyát, kíváncsi voltam mikor kezd el keresni, és arra, hogy utánam jön-e egyáltalán. Másfél órája ültem le Sam kanapéjen, még el sem tudtam mesélni miért vagyok nála, amikor is a telefonom megcsörrent. Nem vettem fel néma módba kapcsoltam. Tudtam, ha beszélek vele azonnal meggondolom magam.

-Elmondod végre mi folyik itt? –kért számon Sam.

- Chris... Szerintem megcsal! És ez évek óta tarthat.- Addig nem sírtam, magamba folytattam mindent. De akkor , ott utat törtek a könnyeim.

- Ez hülyeség Leo! Imád téged, fősuli óta tervezi a közös életeteket!

- Az nem zárja ki...

-Mondom, hogy lehetetlen! – fújta a magáét, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam tőle.

- Ha szeret, vagy ahogy te mondtad, imád, akkor miért marad ki? És miért van idegen férfival és nővel órákon át, egy idegen házban? - kérdeztem, mintha megerősítésre vártam volna. - Ráadásul a kulcsot őrzi évek óta! - láttam Sam értetlen, döbbent arcát. Azonban az más volt, mint amire ilyenkor az ember számítana. – Tudtál róla igaz? – kérdeztem rá, és táskám után nyúlva a bejárat felé indultam. – Hogy én milyen hülye vagyok...

- Várj már! – szaladt utánam Sam.

- Mire? – fordultam felé, és már ordítottam vele. - Újabb hazugság?

- Várd meg Christ! Mindjárt...

- Szóltál neki? Azt hittem a barátom vagy? – ledobbentem és minél gyorsabban el akartam tűnni onnan, mert nem akartam Christ látni, és legfőképpen a hazudságait hallgatni. Akkor nem! Majd talán idővel. Sam magyarázott, karomnál fogva vissza rántott. Bennem azonban akkora düh tombolt elkeseredettségemben, hogy taszítottam rajta, majd futva szinte elmenekültem.

Arcomat marta a hideg szél, szinte már égette könnyeim nyomán. Mégsem fájt annyira, mint a csalódás érzése. Magam szidtam első sorban, amiért nem kérdeztem rá évekkel korábban milyen kulcs az, amit annyira félt, és titokban tart előttem. Talán, ha rákérdezek, nem fájt volna ennyire... Nem tudtam hova tartok, mint azt sem mi lesz ezek után, csak róttam az utcát. Egy idő után már nem fáztam, nem is sírtam. Nem érdekelt az sem, hogy kezem és lábaim szinte lefagytak. Addig botorkáltam céltalanul amíg a ház előtt nem találtam magam.  Döbbenten néztem a már sötét ablakokat, a sivár kertet és a kicsi de takaros házat. Nem értettem, hogy kerültem oda. Talán a szívem vezetett? Kérdeztem magamtól majd a bejárati ajtóhoz mentem. A lépcsőre ültem, bevackolva magam, majd a falnak dőlve a kimerültség miatt szinte azonnal elbóbiskoltam.

-Leo! – álmomban Chris hangját hallottam. - Leo! Órák óta kereslek! Úristen tűzforró a láztól! Nyisd az ajtót Sam! – Chris hangja eleinte megkönnyebbült, majd kétségbeesett. Majd azt éreztem ahogy súlytalan vagyok szinte lebegek. Szívem torkomban dobogott, testem forróság öntötte el... Majd sötétség, és kép, hang nélküli álomba merültem.

- Hálaistennek szívem! - érzem ahogy Chris magához ragad és szorgosan ölel. Hangja rekedt, mint amikor éjszakázik, vagy másnapos. Épp fészkeltem volna védelmező karjai közé magam, amikor is eszembe jut...

- Hogy kerülsz ide! - próbáltam menekülni öleléséből, és ordítani, de a hangom gyenge, és épp csak motyogni tudtam. Kinyitottam szemem, egyből Chris könnyes, sápadt arcát és egy idegen szobát látok meg. – Hol vagyok...?

- Két napja alszol szívem, tüdőgyulladást kaptál, magas lázad volt, úgy találtam rád. – továbbra sem enged el, szorosan tart, ami jólesik és érzem, hogy aggódik és szeret engem ... Mégis megcsalt... – Ez a mi házunk.

-Engedj el kérlek! Én már nem akarom... Hogy mi? - pattant ki a szemem...

-Mit nem akarsz? Ez a nagyim háza, amit őt éve örököltem. Magunknak kezdtem el szépíteni, és az a kulcs is hozzá tartozik... Meglepetésnek szántam, de sok munkám van benne, ami elhúzódott... Azt hitted megcsallak?

- Miért nem mondtad el? Segítettem volna. - sírva bújtam már én a védelmező karjaiba, hiszen megkönnyebbültem és boldog voltam.

Talán ezért is hozott ide a szívem aznap éjjel, mert ő tudta, hogy a titokzatos kulcs a mi házunkat nyitja...

Ez a történet Ancsa178 – nak egy ajándék tőlem.

Mamzi ❤️