Gyerekkoromban már csak a garázs szó hallatán és ijedt, feszült lettem. Így nagy ívben el is kerültem azt. Apám tudta miért, így nem is erőltette a dolgot, nem hívott sohasem, hogy segítsek neki autót szerelni vagy molyolni a garázsban. Majd jött a pubertáskor, én még akkor is féltem bemenni oda és engem nem is az autók érdekeltek, mint a velem egykorú fiukat körülöttem. Szívesebben horgoltam vagy rajzoltam inkább a szobám csendjében. Apa pedig sohasem tette szóvá, nem bántott miatta engem. Ugyanis nagyon jól tudta mi a félelmem oka. Nem szólt, amikor horgolt párnákkal raktam tele a kanapét majd a szobáját is, mint azért sem, hogy idővel mintegy háziasszony tartottam rendben a házat vezettem a háztartást is. Ketten maradtunk és figyeltünk is egymásra, így nekem fel sem tűnt, hogy miért nézek tátott szája a szomszéd focista srácra. Azt hittem, hogy a szabadságát és a családját irigylem tőle. Idő kellett, amire rájöttem, hogy másról van szó, én meleg vagyok. A szomszéd fiú tetszett ugyan, de nem egy csapatban játszottunk. És most nem a focira gondolok... Ő minden héten más csajjal az oldalán villogott. Így lemondtam róla, bár addigra már apát is beavattam a titkomba. Tudtam, hogy nem bántana hiszen ketten maradtunk egymásnak, azonban meglepődött, de biztosított arról, hogy mellettem áll, és nem lettem kevesebb sem a szemében. Így éltünk továbbra is és a garázs környékét én azután is nagy ívben elkerültem. Apa nem keresett maga mellé senkit, pedig én bátorítottam, ugyanis elmúlt már a gyász ismerkedjen bátran, nem akartam, hogy magányos legyen. Ugyanis én, amint megvan a diplomám úgyis elköltözöm egy emeletes házba, hogy a garázst örökre elfelejtsem.

Friss közgazdasági diplomával a zsebemben vezettem haza, hogy apát elsősorban megszidjam amiért nem jött el, majd el is dicsekedjek vele. Kipattantam az autómból, amit ő maga rakott össze nekem, majd szapora léptekkel indultam a házba.

- Apa! Sebastian Moor! Szólítottam többször is de választ nem kaptam tőle. Ettől furcsa szorítást éreztem a mellkasomban, hiszen tudtam, hogy otthon kell lennie. Felfutottam az emeletre majd a hátsó kertbe, közben végig szólongatva őt, de választ továbbra sem jött tőle. Tanácstalanul álltam a ház előtt és már sírva ordítoztam, hogy - Apa! Ez nem vicces! -de nem kaptam választ akkor sem. Térdemre támaszkodva már zokogtam amikor eszembe jutott az autója. - Ha az itthon van...- ellenőriznem kellett, de ahhoz be kellett mennem oda, ahol nem jártam mar tizenötéve... a garázsba. Arcomról letöröltem könnyeim, majd összeszorított foggal, ököllel félelmem legyűrve indultam a számomra rettenetes hely felé. A garázskapu olyan lassan nyílt fel, hogy komolyan azt éreztem meg is öregszem közben. - Itt az autója!? Jelentettem ki vagy kérdeztem magamtól. - De akkor ő hol van? - Apa! Léptem egyet előre miközben szólítottam. - Apa! Majd egy újabb lépés után láttam meg őt a földön fekve! -Apa! - ordítva szaladtam hozzá, azonnal térdre vágódtam mellette, és egyből a pulzusát ellenőriztem - Nem! Nem veheted el őt is tőlem! Motyogtam magam elé közben, hívtam a mentőket. Pumpáltam a mellkasát, számoltam, majd befújás. Közben a garázst szidtam, hiszen az vette el tőlem anyát is... Itt találtam rá, amikor tüdőembóliát kapott. Akkor még kisgyerek voltam, azt hittem csak fáradt és alszik az autóban, de most már tudom, ha akkor is hívom a mentőket talán még élne...akkor megmenthettem volna. De csak hatéves voltam... Nyugtatom magam, de elmém, már anyával majd apával kapcsolatos emlékeim lepik el. Majd jött a félelem, hogy milyen lenne nekem nélküle. Észre se vettem, hogy a mentő megérkezett és már ők folytatják azt, amit én elkezdtem. Számomra megállt az idő csak a körülöttem ugrálókat láttam, majd azt ahogy apát hordágyra teszik. - Életben van?! Kérdeztem halkan félve a választól.

- Igen! -guggolt elém egy velem egykorú fiú és arcom simogatta közben - Megmentetted! Gyere velünk a kórházba...- ahogy ezt kimondta felpattantam, de a korábbi miatt semmi erőm nem maradt, így a karjába roskadtam. A fiatal férfi nem lökött el, felkapott és úgy vitt az autóig engem.

Azt a napot míg élek nem felejtem. Ugyanis apa is, és én is aznap kaptunk új életet. Apa már egészséges, boldog egy kedves nő oldalán. Én pedig lassan tíz éve élek szerelemben a mentőssel. És hogy a garázsba azóta bemegyek-e!? Igen! Hiszen rájöttem, nem az én hibám volt! És nem engedem, hogy a félelmem újra elvegye tőlem azt, akit szeretek.