Mindenki kapkodva, rohanva vásárol az üzletben, egyedül Alexis, egy idős asszony az, aki a bevásárlókocsira támaszkodva sétál a sorok között. Tudja, hogy otthon kéne már készülnie az ünnepi vacsorával, családjára várva, ő mégsem siet haza, hiszen unokája nélkül már nem olyan az ünnep, mint korábban. Ahogy sétál és ráérősen nézelődik, több dologról is a fiú jut eszébe. Majd amikor megáll egy piros gumicsizma előtt, egyből felidézi az emlékeit.

Dominic tíz éves lehet talán, amikor vett neki egy hasonló csizmát. Már akkor rákellet volna jönnie ragyogó arca láttán, hogy a fiú más. Szeme könnybe lábadt, hiszen magát hibáztatta, majd megrázta fejét, a rossz gondolatot elűzve, és tovább sétált.

Továbbra is ráérősen haladt, nem zavarta a zsivaj a tolongás sem, majd a cukrászpultnál megállt és Dom hosszú perceken át kedvenc süteményére meredt.

Eszébe jutott az utolsó közös karácsonyi vacsorájuk, amin a fiú végig szótlan volt, és valamiért feszengett. Azonban hiába is kérdezte, nemmondott semmit sem.

Majd az ünnep ahogy jött úgy is lett vége, és pár héttel azután a fia felhívta, hogy a szeretett unokája meleg, ráadásul dühében az asszonyt hibáztatta, hogy miatta lett olyan, amiért folyton kényeztette. Alexist lesokkolta a hír, hiszen már a dédunokákról álmodozott! Azonban a hirtelen ért sokk után ráébredt, hogy akármilyen is a fiú, neki akkor is ő a szíve csücske! Majd jött az a gondolat, hogy az a galamblelkű gyermek mennyire szenvedhet... Azonnal hívta, kereste, de mintha földszínéről is elakart volna tűnni, nem találta meg. Nem is tud róla semmit két éve.

Az asszony akkor már nemtudta visszatartani a ki kívánkozó könnyeit, megállíthatatlanul szántották ráncos, meggyötör arcát. Fáradtan kinyújtotta karját Dominic kedvence után, amikor is egy másik kézzel egyszerre éritették meg az utolsó doboz süteményt. Alexis azonnal a férfi felé kapta fejét, és bár nem ismerte, szívét azonnal átjárta a melegség.

- Vigyed fiam! – nyújtotta a dobozt az ismeretlen szimpatikus férfi felé. – A szeretteink az elsők!

- Köszönöm szépen. -hálálkodott az ismeretlen, majd amint a kocsijába rakta a dobozt...- maga kinek akarta megvenni?

- Az unokám kedvence...- Alexis hangja elcsuklott egy pillanatra, amit a férfi is észrevett. - de ő, azt sem tudom hol van...

- Akkor nem fogadhatom el! – nyújtotta vissza a dobozt az idegen.

- De igen! Ő amúgy is itt van...- mellkasára szorítva kezét, majd újra sírt. - és innen nem is tűnik el!

- Biztos találkozik az unokájával hamarosan! – vigasztalta férfi, közben azon gondolkodott mit mondhatna még neki, amivel felvidítja egy kicsit. – A férjem nevében is köszönöm! Dominic biztos nagyon örülni fog neki! Amint kimondta férje nevét, Alexis szívében lángra gyúlt a remény.

- Milyen Dominic? - kérdezett rá mégis félve.

- Dominic Williams. Alexis letört, és a hirtelen született reménysugár is kialudt a szívében. - Vagyis a férjezett neve a Williams. Amúgy meg Dominic Brown, de nem szereti azt a nevet, mert...

-Ő...az...- motyogott Alexis csak ennyit, majd a férfi nyakába ugrott aki meglepődött ugyan, mégis boldog volt, hogy az asszonyt sikerült felvidítani. Alexis elhadarta neki, hogy ki is ő, és már az járt a fejében, hogy szerelme idén a legszebb ajándékot fogja kapni! A szeretett nagyiját, akiről nem volt nap, hogy ne hiányzott volna neki.

Alexis már nem ráérősen, kocsijára könyökölve sétált a sorok között. Nem is volt már szomorú, sem letört! Ellenkezőleg! Szívébe boldogság költözött!

Megragadta Sam, az új unokája kezét, és sietve szelte a sorokat, hiszen unokájával és férjével vacsorázik.

Vége.