Zsombor az ablakban állt, és némán maga elé meredve kémlelte a csendes utcát. Figyelte az egyre gyérebb forgalmat, az embereket, akik meghitten sétáltak kezünkben ajándékokkal vagy akár tálcával. Szíve fájdalmasan dobbant, amint eszébe jutott, hogy már harmadik éve tölti magányosan a karácsonyt. Előtte van Laci arca, ahogy a tőle kapott ajándékát kibontja, majd az is, ahogy a káposztát mákos bejglivel kétpofára eszi. Akkor még furcsán nézte ezt a szokását, azonban mára már hiányzott neki. Az utolsó karácsonyi emlékre könnybe lábadt a szeme, majd beleivott az italába, amit addig szorongatott, amíg felmelegedett a kezében.

– Egészségedre, szívem! – suttogta az ég felé nézve, majd poharát lerakta, és arra gondolt, hogy alszik inkább, mert úgy talán hamarabb lesz vége a napnak, és az ünnepnek.

A redőny zsinórja után nyúlt, amikor meglátott egy szomorú szemű kutyát a túloldalon. Zsombor lefagyott, mert azt érezte, hogy a kutya akar tőle valamit, ahogy mereven figyelte. Pár pillanatig várt, hátha odébbáll, és ő is aludni mehet végre, de a pillanatból hosszú percek lettek, amíg nézték egymást.

– Ez abszurdum! – motyogta a férfi, majd meghúzta a még mindig szorongatott zsinórt, mire a régi redőny szinte visítva elindult, a kutya pedig sírni kezdett a túloldalon. – Talán ő is magányos. – jegyezte meg magának Zsombor, majd elfordulva az ablaktól, magához vett egy szelet húst, a kabátjába bújt, és az utcára indult.

A kutya ott várt rá, és meg sem mozdult egészen addig, amíg a férfi elé nem állt.

– Miért vagy az utcán? – kérdezte, miközben a borostyánszínű szemeibe nézett, és etetni kezdte.

Amint a kutya elfogyasztotta az ételt, orrával megbökte a férfit, és elindult. Zsombor maga sem tudta, mit érzett! Talán szomorú volt, hogy újra magára maradt, vagy megnyugvással töltötte el az, hogy a gyönyörű eb hazamehet. Az biztos, hogy fájt a szíve! Ezért is fordult gyorsan sarkon, és hazaindult aludni, hogy végre vége legyen a napnak. Épp lelépett a járdáról, amikor a kutya ugatott egyet, jelezve, hogy kövesse.

– Tiszta hülye vagy, Varga Zsombor! – korholta magát, mégis a kutya után indult. – Várj meg, ha már magaddal csaltál! – szólította a kutyát közben a lépteit szaporázó a férfi.

A gyönyörű eb haladt elől, Zsombor pedig kíváncsian követte, majd pár sarokkal, és háztömbbel odébb a kutya leült, ugyanúgy a járda szélére. Zsombor nem értette, mi történik, csak melléállt, és körülnézett.

– Miért hoztál ide? – kérdezett rá, de választ nem várt, és már nem is gondolt arra, hogy mennyire abszurd az egész, hogy szenteste éjszakáján követett egy kutyát.

– Bruno, – kiáltott boldogan egy férfi, azonban az eb nem mozdult meg felé – hova tűntél?

Letérdelt elé, Zsomborra ügyet sem vetve.
– Azt hittem, elhagytál, mert kiabáltam! – szeretetteljesen megborzolta az eb szőrét, majd megvakarta a fültövét, és végül magához ölelte.

Zsombor betolakodónak érezte magát hirtelen abban a meghitt pillanatban, amit a kutya, és szemmel láthatólag a gazdája együtt töltöttek el. Talán szomorú is volt egy pillanatig, azonban ezt a szomorúságot pár pillanat múlva teljesen más érzés váltotta fel! Figyelte a férfi homokszőke haját, amelyen látta, hogy aznap nem is fésülködhetett talán; hosszú ujjait, melyekkel a kutya szőrét gyűrte; és a testalkatát, amely régi párjára, Lacira emlékeztette.

– Khm...khm... – krákogott halkan egy idő után Zsombor, pedig simán elmehetett volna, ugyanis a férfi észre sem vette, hogy ő is ott van, azonban kíváncsi volt rá, hogy a borostyánszemű eb miért csalta magával.

– Elnézést! – emelte rá végre a férfi bogárszínű szemét, majd ahogy Zsomborra nézett, a tekintete ellágyult, és érthetetlen módon, de zavarba esett. – Ugye, nem bántotta Bruno? –kérdezte a férfi, amikor összeszedte magát.

– Nem! Dehogyis! – szabadkozott egyből Zsombor, majd leguggolt ő is a kutya mellé, és simogatni, dögönyözni kezdte, és ahogy a kutya puha, mégis sprőd szőréhez ért, egy furcsa érzés járta át a testét. – Az ablakommal szemben ült le, és onnan figyelt engem, majd jelzett, hogy kövessem! – mondta ki Zsombor azt, ami még az ő számára is hihetetlen volt, azonban az idegen férfi ezen csak mosolygott.

– Miért csináltad, Bruno? – korholta a kutyát szeretetteljesen, közben mélyen a szemébe nézett, és látszott, hogy a válaszon gondolkodott. – Bruno beteg... Talán attól fél, hogy magányos leszek nélküle, ha elmegy, de ezt... – nem fejezte be a mondatot, és a szavai mögött érződött a fájdalom.

Zsombor mindig is hitt az állatok és gazdájuk szoros kapcsolatában, de az, hogy a kutya őérte jött el, valamiért hihetetlen volt számára! Nem érezték már, hogy hidegen fúj a szél, és a magányt sem! Egyedül arra gondolt mind a két férfi, hogy annak a kutyának a kívánságát teljesíteni kell! Hiába abszurdum a helyzet, ahogy Zsombor korábban is megjegyezte, mégis azon agyalt, hogyan tovább, hogy ne legyen magányos egyikük sem!

– Van egy kis tojáslikőröm... – zavarta meg a csendet, és Zsombor gondolatait az idegen, de rá sem nézett, miközben beszélt hozzá.

Zsombor válaszolni készült, hiszen ott volt a válasz: megkapta, amin eddig agyalt, azonban az eb megint gyorsabban cselekedett. Bruno kifordult a két szeretgető kéz közül, majd vakkantott egyet, és a ház felé indult. A két férfi a hideg aszfalton térdelve nézte az ebet, ahogy eltűnik a kapu mögött, majd arcukon egy mosollyal feltápászkodtak, és utána indultak. Talán azért, hogy az eb utolsó kívánságát teljesítsék, vagy pedig azért, mert egymás magányát is enyhíthetik a jövőben. A választ még ők maguk sem tudták, azonban a vonzalmat érezték mind a ketten.

– Varga Zsombor vagyok! – mutatkozott be a váratlan látogató, amire a másik felé fordult.

– Hajdú Attila! – mondta nevét arcán egy hatalmas mosollyal, majd eltűntek karácsonyillatú lakásának ajtaja mögött.
Pár pillanatig feszengtek csak egymás társaságában, azt sem tudva, mit csináljanak! Azonban ott volt Bruno, aki oldotta a hangulatot, és pár pillanat múlva tojáslikőrrel, és egy tálca zserbóval maguk előtt önfeledten társalogtak.

Nem gondoltak bele, hogy miért alakult így az este! Hálásak voltak mind a ketten a kutyának! Azonban a szívük mélyén azt érezték, hogy ez egy karácsonyi csoda lehet...