2023.december. Meglepetés szösszenet.
Nemtudom, mondtam e már, de ezt a rövid novellát nem mertem posztolni.
Majd több író barát és barátnőm unszolására mégis megtettem.
Lerágtam a friss manikűröm, amíg a reakciókra vártam...
Ezért is osztom meg újra.
Egy kis nosztalgia.

Mamzi❤️

Diónyi pelyhekben hullott a  hó.
És igencsak hunyorogni kellett ahhoz , hogy az orrunknál tovább lássunk  valamit.
Ennek köszönhetően a Városligetet  szép fehér hópaplan borítja végig.
Végre fehér karácsony van, így szebbé, hangulatosabbá téve az ünnep napjait .
Szenteste lévén csendes, üres és érintetlen  a liget, épp csak az ott vadon élő állatok azok akiket látni és hallani lehet.

De mégsem! Mert mégis  csak volt  ott valaki.

A jégpályával szembeni padon
csendben ücsörög,
maga elé meredve egy idős férfi .

Minden év ezen a napján ott várakozik, és épp ezért a mai napot sem
hagyhatta ki! 
Mégha lassan beillene akár egy 
hó embernek is.
Az esti vizit után, akármennyire is körülményes volt, eljött vagy inkább szökött a parkba,
mert talán ez az utolsó alkalom, hogy szerelmét láthatja.

Ötven éve vált hagyománnyá,
hogy az esti vacsora után
kijön ide és az éjszakát szerelmével kettesben tölti.
Lehet nekünk kevésnek tűnik, nekik ez mégis elég.
Bár ha vissza mehetne az időben biztosan másképp cselekedne a férfi.

Nem kell sokat várnia az idősebbnek , amikor is meghalja a hó ropogását maga mellett.
Azonnal a hang irányába kapja fejét, már amennyire a már elmeszesedett csigolyák, és gyenge teste azt engedik.
Viszont amint meglátja őt abban a pillanatban el is felejteni mennyire idős, és beteg a férfi . 

Az újra találkozás örömétől a boldogságától ragyog mind a két idős férfi arca.
Újra fiatalnak érzik magukat,
és ötven évvel fiatalabbnak is tűnnek azon nyomban.
Határtalanul boldogok.
Hiszen az sem volt biztos,
hogy még találkozhatnak ebben az életben, ott a helyükön a padon.
Ölelkezve, szerelmesen újra egymás mellet .

-Petya! Pattant a férfi azonnal a idősebb szerelme mellé a padhoz.
Majd egyből karjaiba bújva szorosan ölelni, szolidan puszilgatni kezdte.
Közben  mélyet szippantott a még mindig fenyő és menta illatú bőrébe.

-Jani... Azt..hittem..nem láthatlak többet. Ölelte egyből szorosan magához , már sírva az idősebb megkönnyebbülésében.

Egymáshoz bújva, szó nélkül meredtek maguk elé az eléjük táruló csodálatos tájat nézve.
Hiába csak évente egyszer találkoznak és mindig ezen a napon, úgy érzik a beszédnek már nincs semmi értelme.
Miért mondanának akármit is, amikor azt nem tették meg akkor amikor még lehetett volna!?
Ötven évvel ezelőtt amikor is választás elé voltak állítva!?

Ezen a jeles napon, csak egymásra és közösen eltöltött évekre gondolnak, merítve erőt belőle.

Évekig egy pár voltak mielőtt Pétert az apja egy nemkívánt házasságba kényszerítette .

Eleinte a két szerelmes akik még a gimnáziumba szeretek egymásba, tartották a kapcsolatot.
Péter a felesége mellett, ahogy tehette Szegedre, Jánoshoz látogatott.

Viszont idővel megszerette a lányt,
aki négy gyermekkel ajándékozta meg.

Mégis a gyerekek iránti érzés sem hasonlítható a János iránt érzett szerelemhez.

A fiatalabb azonban nem nősült meg, komoly kapcsolata sem volt,
mindig is az ő Petyájára várt s gondolt.

Végül Péter apja akarata, a gyerekei iránti szeretett erősebbnek bizonyult. És ötven éve itt a parkban mondtak egymásnak búcsút.
És mert az ő kapcsolatuk, szerelmük akkor még nem volt elfogadott.
Akkor ígérték meg egymásnak, hogy minden évben, szenteste ott találkoznak.
Önző módon ezen az egy éjszakán csakis egymással foglalkoznak.

János tudta, hogy Péter nagyon beteg, mert a távolból figyelte őt.
Arra készült ha a parkba nem megy el súlyos betegsége miatt
akkor a kórházban látogatja meg.
De amint meglátta a szokásos padon görnyedt testét, majd könnyektől csillogó szemét.
Nem akarta már számon kérni rajta.
Egyszerűen csak örült, hogy még él és ha rövid időre is, de újra karjaiban tartja .

-Petya! Mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha most születünk vagy most lennénk fiatalok. Szabadon élhettünk volna... együtt!

-Az már biztos!.. Nevetett remegő, gyenge alig hallható hangon az idősebb. - Én mégsem bánok semmit, mert ismerlek, és szerethettelek..

Abban bíztak fiatal fejjel, és persze szentül hitték is,
hogy az ő szerelmük örök.
És együtt töltik el majd az idős éveiket..

Részben végül igazuk is lett.
Hiszen ennyi év után is szerelmük töretlen, és karöltve ülnek egymás mellett, megbecsülve minden percet. 

Mégis valahol a szívük mélyén érezték ez az utolsó és nem találkoznak többet Legalább is ebben az életben, és a ligetben nem.

-Kellemes ünnepeket Petya.. Szeretlek. Fonta karját szorosabban szerelme köré a férfi.

Majd percekig csak várt. 
De hiába, mert választ már nem kapott tőle .
Szereleme elbóbiskolt karjaiban. 
Vagy talán már egy szabadabb, boldog helyen várja a szőke csillogó szemű fiúra...

Szegeden a kollégiumi szobájukban , vagy a pályán focimezben!?
Ahol először meglátta őt ,és azonnal szerelmes is lett...

-Ő te makacs szamár! Lehelte az imádott arcára. – Találkozunk hamarosan. Suttogta már zokogva, miközben egy utolsó csókot nyomot szerelme jéghideg ajkaira. – Most már te várj rám!

Adventi kihívás :Just a Christmas

Ezt a szösszenetet IrnBak -nak ajánlom.