A napfény ami felmelegít.

Az eső, zivatar ami lehűti felhevült testem, és még is tisztít.

A hó ami szempillantás alatt tűnik tova apró ujjaim között.

A jég ami megfagyaszt, mégis mint az acél olyan erős .

A tornádó ami elsöpör mindent.

Ilyen ő is.

Az idegen.

Amint meglátom melegség árasztja el, magányos szívem.

Ha kérdez valamit, vagy épp csak hozzám szól zivatarként csap rám az érzelem.

Majd újra eltűnik szemem elől, olyan hirtelen akár egy hópehely...

A magány, hiány amit nélküle érzek, újra mint a jég fagyasztja meg a szívemet.

Nem is marad más nekem,
csak az álmok amiknek ő a főszereplője.

Aztán újra látom és,
ismét kezdődik minden, egészen addig amíg randira nem hívott engem.

Ekkor egy újabb ismeretlen érzelem járta át a testem.

Az érzés, mint a tornádó úgy söpört végig rajtam.

Újra a napfény és melegség lett a fő elem ami meghatározta amúgy sivár napjaimat.

Hiszen ő az idegen mára már lételemem.

Ha csak meglátom, vagy hangját hallom számomra ismét süt a nap.

Ha csókol, vagy érinti testem,
újból jön a tornádó amit mára már megkedveltem.

Napfény, zivatar, hóesés vagy akármi is jöhet már.

Ő itt van velem és mindben a társam.

Ezt a szösszenetet ancsacsa85 - nek ajánlom.