Andris

Az ünnepeknek – na, meg a fantasztikus kiruccanásunknak is, akár egy második nászútnak is beillett volna – olyan gyorsan lett vége, mintha csak álmodtam volna az egészet! Négy napja érkeztünk haza, és most üresnek érzem magam. Nincs azgalom szülte kellemes feszültség maflám barátai miatt, ráadásul Mamzi sem indít újabb kihívásokat. Lehet, örülnöm kellene, hogy végre a saját novelláimmal többet foglalkozhatok, de én mégis szomorú vagyok, mert hiányzik a kihívás maga. Álmatlanul forgolódom, de közben próbálom maflámat nem felébreszteni, habár... ha felkelne, mókázhatnánk, és aztán én is álomba szenderülnék végre. Azonban nem teszem. Látszik, hogy öregszem! – jegyzem meg magamnak. Hiába is lennék benne a játékban vele, nem mozdulok, csak a szuszogását hallgatom, és gyönyörködöm benne. Tudom, hogy nem ellenkezne, de nem viselkedtek úgy, mint egy óvodás, és nem lehetek önző sem. Így nem is piszkálom, inkább csak tovább nézem őt, és hallgatom egyenletes szuszogását.
– Miért nem alszol, szívem? – akkor szólalt meg a férjem, amikor én már majdnem aludtam.
– Járt az agyam, de most kiverted az álmot a szememből!
– Én? Hiszen éreztem, hogy nézel, előtte pedig azt, hogy úgy mocorogsz, mintha hangyabolyban feküdnél. – még mindig lehunyt szemmel beszél hozzám, de ujjaival az arcomat cirógatja közben. – Mi bánt szívem? Baj van?
– Miből gondolod? – kérdezek rá, és már meg sem lep, hogy tudja, mi megy végbe bennem. Szorosan hozzábújok, de már nem egy hancúr reményében, hanem azért, mert imádom, hogy ennyire ismer, és szeretek úgy aludni, ha erős karjával átölel.
– Ismerlek, Andris! A szuszogásodból is tudom, ha bánt valami. Na, meg, te úgy alszol, mint egy sündisznó, és nem mocorogsz reggelig! – szavai meghatottak újra, amitől a szívem nagyot dobbant – holnap... vagy ma... – kezdi, és az éjjeliszekrény felé néz, gondolom, az idő miatt – Margit néninél ebédelünk, utána el kéne mennünk sétálni addig, amíg a város is fel van díszítve!
Válaszolni akartam, hogy benne vagyok, sétáljunk egy nagyot, azonban védelmező karja, szíve dobogása, és lehelete a fülemen, ahogy minden szónál, betűnél cirógatott, elálmosított, és már nem tudtam válaszolni rá.
Ahogy a férjem mondta: amikor lehajtom álomra a fejem, épp reggel úgy ébredek fel, nem mozdulok egész éjjel. Most mégis teljesen más pózban ébredtem fel! Tisztán emlékszem, hogy maflám karjában, és a mellkasára hajolva aludtam el! – motyogom megint csak magamban, mert nem értem a helyzetet. Ég a testem, melegem van, mintha lázam lenne, közben érzem, hogy zsibbadok, és a tűz egyre jobban lüktet bennem! Basszus, Andris, ez nem is láz! – újabb gondolat, amivel együtt már a választ is tudtam! Kipattant a szemem, és akkor jöttem rá, hogy miért is járja át ez a forróság a testem. Nem is csalódom, amikor lenézek az ágy végébe, mert maflám az, aki gondolom, így akart ébreszteni engem, mert farkam a szájában lüktet! Szóra, kérdésre nyitom a szám, de ajkaim nem hagyja el egy hang sem, csak egy kéjes sóhaj, mert pont abban a pillanatban élveztem el! Még mindig némán figyelem, ahogy férjem arcán egy önelégült vigyorral megtörli a szája szélét, gondosan betakar, majd visszafekszik mellém.
– Azt hittem, fel sem akarsz ébredni, szívem!
– Mennyi... az idő? – kérdezem ezt, én marha, pedig az ébresztője után nem beszélni lenne kedvem!
– Lassan féltizenegy. – kuncog, majd magához ölel, és apró puszikat lehel a fülemre.
Nem tudom, miért csinálja, de így biztosan nem mászom ki az ágyból egy darabig!
– Az biztos, hogy hatásos ébresztő volt, te mafla! – kuncogom, s közben teljesen felé fordulok, és combjának nyomom újra éledező farkam – Van még egy óránk, nem használjuk ki?

Másfél órával, és egy fantasztikus mókázással később boltban vásárolt piskótatekerccsel a kezemben állunk Margit néni ajtajában.
– Lesül a pofámról a bőrt, hogy egy bolti süteménnyel állítunk be! – puffogom szerelmemnek, de ő jól szórakozik a hisztimen.
– Ha nem alszol el, és az ébresztőm után nem a Káma szutra harmincharmadik pontját szeretted volna feleleveníteni, akkor lett volna időd sütni, Andris! – a kurva név, amit egyébként már megszoktam, csak amikor butaságokat, hülye mond, akkor idegesít!
Annak a felemlegetése azonban, hogy mit műveltünk nem is olyan rég, feledtette azt a fránya tekercset a kezemben!
– Igazad van, te mafla! – magamhoz rántom gyorsan, amilyen közel csak lehet, ott a gangon, ráadásul akármikor kinyílhat az ajtó...
A hős póz minden bakinkat feledteti! Gáborom felhorkantott, amint eszébe jutott, hogy pár perce milyen közel, és milyen mélyen volt bennem, én pedig egy apró csókot leheltem a szájára, és igazán büszke voltam magamra, mert revansot vettem.
Ezek után meggondolja majd, hogyan szólít engem!

Szerencsémre a bolti süti sikert aratott, mert az ünnepek alatt elfogyasztott tökéletes, méteres bejgli és a rengeteg dióskosárka után mindenki valami másra vágyott. Jó hangulatban telt az ebéd, én természetesen Petivel csacsogtam végig, és hallgattam a beszámolóját, hogyan viselkedik a kicsi Félix. Másnak lehet, unalmas lenne, de én szeretem hallgatni és közben figyelni őt, mert minden egyes szavából sugárzik a szerelem! Merje azt mondani valaki, hogy a melegek nem lehetnek szerelmesek! Pedig de! Nézz meg minket a férjemmel, aztán Petit és Félixet! És ott van az angyali fiú, és a már vőlegénye Peter, Máté és Kevin.
Nem is sorolom, mert tudom, hogy nem igaz a sok rosszindulatú szöveg! Emberek vagyunk, és mindenkinek kijár a szerelem!
– Holnap Vízkereszt van, fiúk, le kell szedni a fenyőfát!
Margit néni szavai egy másodperc alatt rángattak vissza a valóságba! Gábor ijedten nézett rám, még a villát is lerakta a kezéből, és az ujjaim után nyúlt, hogy megnyugtasson, jelezze, hogy itt van velem.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte tanácstalanul Margit néni, gondolom, sápadt, riadt arcom láttán, közben már ő is letette az evőeszközt, és az unokájára nézett, hátha ő többet tanul nála.
Azonban én a szón kattogtam, amit kiejtett: Vízkereszt!
A keresztény ünnepek vége... – anyám szavai csengtek a fülembe, ráadásul amilyen sűrűn járt színházba, egyik kedvenc darabjának is ez volt a címe: Vízkereszt, vagy amit akartok.
Emlékszem rá, hogy engem is mindig hívott magával, hogy nézzem meg vele, mert fergeteges darab, de engem nem érdekelt, mert azt hittem, hogy Shakespeare csak komoly darabokat írt. Majd pár év múlva, amikor már nekem is benőtt a fejem lágya, mégis elmentem vele, és igazán meglepődtem.
Majd fel kép, amint műfenyőt vetkőztetjük le, ami nálunk mindig viccesre sikerült, a mint annak öltöztetése is. Míg gyerekkoromban anyával együtt szedtük le a fát, mostanában Gáborom mindig megkímélt tőle, és akkor intézte el, amikor én vásárolni, vagy akár fürödni mentem. Tudom, és tudtam akkor is, hogy az nem kis feladat, hiszen a sok apró díszt, masnit, égősort, amit felaggattunk rá, ő húsz perc alatt kapkodva szedte le! Emlékszem, jóval utána azon vicceltünk, hogy meddig tervezte azt a stratégiát, amivel lecsupaszítja, majd el is tünteti szemem előtt a fát!
Ám nekem nem a fa bontásával, és az ünnepek végével volt gondom, hanem a nappal! Január hatodika, vízkereszt napja ugyanis anyukám halálának napja...

Gábor, miután jeleztem neki, elmondta, hogy miért lettem szótlan, de ahogy a döbbent arcokat néztem, eszembe jutott a férjemnek tett ígéretet, bár tudom, hogy az ünnepi időszakra és az előkészületekre szólt! Mégsem hagyhatom, hogy miattam ezek az emberek, akiket szeretek, és már egy család is vagyunk...
– Semmi baj, Margit néni! Igen, nekem nehéz, de emiatt nem hagyom, hogy másnak is kellemetlen, vagy rossz legyen! Én hibáztam, mert mindig csacsogok, de erről pont nem beszéltem.
– Nem hibáztál, fiam! – nyugtat a fogadott nagyink, majd már könnybe lábadt a szeme. – Vannak dolgok, amiket inkább elfelejteni, de nem örökre, csak egy bizonyos időre, mert azzal próbáljuk magunkat is védeni! Tudod, fiam, ez nem is baj! Hiszen nem emlékszünk másra, csakis a jóra!
Jólestek Margit néni szavai, sikerült megnyugodnom tőlük. Közben rájöttem, hogy ha beszélek anyáról, és nem csak a szerelmemmel, hanem velük is, akkor közelebb érem őt a szívemhez! Úgy, mintha még mindig élne!
– Ugye, tudod, András: addig él, amíg a szívedben él!
– Akkor az én anyukám egy hegylakó!
Kijelentésemet először meglepett, majd felszabadult nevetés követte, hiszen az asztal körül mindenki, hogy mire gondoltam a kijelentésemmel.
– Büszke vagyok rád, Nemes András!
Gábor a karjába vont és szorosan ölelt magához. A megnevezésemből – amit egyébként második alkalommal hallottam a szájából – tudtam, hogy meghatódott, és igazat mond.

Ma is okosabb lettem! Ha fáj, ha bánt vagy zavar valami, beszélj róla! Mindig van, aki meghallgat téged, és hidd el, utána sokkal könnyebb lesz!