Gábor...

Sokszor mond az én bolondos szerelmem – aki ma már a férjem – köszönetet nekem. Én pedig azt sem tudom miért! Ugyanis aki köszönettel tartozik valakinek... az, az én szerény személyem! Akkor találtam rá... Nem is! A vihar akkor, és úgy sodorta hozzám, mint egy választ! Én pedig az első pillanatban tudtam, hogy nekem ő lesz a társam!

Magányos és elkeseredett voltam éppen, hiszen akkor vallottam be a családomnak a titkomat, bár nem ért váratlanul a reakciójuk, mert tudtam, hogy apám egy homofób paraszt... Így belegondolva, talán ez lett a büntetése annak a címeres ökörnek, hogy az egy szem fia , akivel mindig büszkélkedett – meleg. Csúnya, tudom, hogy így beszélek, de a tüske nem róla tűnt el belőlem azóta sem! A vallomásom óta sem keresett apám, ahogy egyszem nővérem sem...

Ezért tartozom hát én a legnagyobb köszönettel szerelmemnek! Hiszen őáltala egy csodás asszonyt is megismertem az anyukájában. Bár a mi ismeretségünk kérészéletű volt, mégis többet kaptam tőle a pár hónap alatt, mint amit a családom valaha adott! Ez nem más, mint megbecsülni és tisztelni egymást! Ezért sem zavar, hogy Andrisom ír, hiszen szereti csinálni, mint ahogy az sem, hogy nem dolgozik, mert így jobban meg tudom őt védeni. Szeretem, amikor sertepertél a lakásban, vagy a gép előtt a nyugi labdáját kínozza ihletre várva! Imádom, amikor magában beszél, vagy épp a tévében beszélő bemondót oktatja ki! Amikor Mamzival diskurál, akkor a keze is jár ezerfelé! (Azért megjegyzem, hogy nekem még mindig gyanús... Még hogy ő egy nagymama. ..) Azt is szeretem, amikor mérgesen puffog, mert a számára utálatos nevén szólítom. Én pedig nagyon is élvezem a vérét szívni, mert olyankor annyira édes és izgató...

Ezt csinálja most is! Már többször parancsolt rám, ha segíteni nem tudok, hagyjam őt inkább... De mivel az írás tőlem olyan távol áll, mint ide Kalkutta... ezért csendben figyelem, és ha kér, ötletelni fogok vele. Persze azok az ötletelések átmennek valami másba, valami szenvedélyesbe, és ezt nem is bánja egyikünk sem.

Most fel-alá szaladgál már jegyzetfüzettel a kezében. Ruhák, krémek, tudja a tököm, még milyen kellékek hevernek szanaszét a bőröndjeink mellett. Tehát az írásban nem járt sikerrel!

– Kicsim... – próbálom most kedvesen, nehogy gyönyörű tomporát megvonja ma tőlem, pedig olyan szívesen szólítanám másképp. – elszaladok a boltba...

– Ez jó ötlet, Gábor! – huhu, pipa Andrisom, ezért is kapott azonnal az alkalmon, pedig én csak kizökkenteni akartam a káoszból. – Fél órája keresem a naptejet... – szaladgál tovább hadonászva.

Még szerencse, hogy kicsi a lakásunk, nem egy több száz négyzetméteres villa! Na, akkor futkoshatnék én is utána... Pedig volt, már láttam is... emlékszem... na, ilyen az, amikor ezerféle dolgot próbál megoldani egyedül!

– Veszek másikat, szívem! Nem hagyhatom, hogy a gyönyörű bőröd megégjen!

Azt gondolod most, hogy milyen segítőkész ez a fickó... A francokat! Terveim vannak Andrisommal! Én akarom lekenni a testét, úgy, hogy mindenki lássa, hozzám tartozik ez a gyönyörűség! Majd, amikor kellően bekentem a már mástól is felhevült testet... ott leszek, hogy kioltsam vágyaink tüzét! Ezért sutyorgok a fülébe most is, ne legyen számára meglepetés.

– Nemes Gábor! Te készülsz valamire! – és tudja...

– Egy fantasztikus nyaralásra veled! A férjemmel! – sutyorgok azon a hangon, amit annyira szeret... – Na, meg ennünk sem ártana valamit!

– Valami... biztos van... a hűtőben! – már kapkodja is a levegőt, pedig még hozzá sem értem, és ettől a reakciótól nekem is forr a vérem!

– Andris, a hűtőt te pakoltad ki, mondván: a két hét alatt meg fog romlani... – a név, amit oly nagyon utál, és az, hogy megint elfelejtett valamit... én tovább haladva harapom, csókolom a füle tövét ...

– Basszus, Nemes Gábor! – próbál elhúzódni tőlem, én pedig ezt ugye, nem engedhetem...

– Na, jó! – játszom tovább, már teljesen más játék jutott az eszembe. – Megyek a boltba, különben éhen hallunk ma!

Szavaimat tett követte... volna, ha szépségem nem ránt vissza magához a karomnál fogva. Én pedig örülök, mint majom a farkának! Na, ez aztán a leghülyébb hasonlat, ami eszembe jutott, így beindulva... Aki ma örülni fog, az Andris, és nem másnak, mint az én farkamnak! Ujjaim rutinosan kutatni kezdik testének azt a pontját, amit annyira imádok! Neki pedig nagyon tetszik ez a játék, ezért gyorsan velem szembe fordul. Nekem nyomja már éledező farkát, közben a grabancom megmarkolva húz közelebb magához. Én marha... pedig csak játszani akartam vele... és erre én is teljesen fel lettem tüzelve! Oké, ez nálunk nem ritka, hogy mindig az húzza a rövidebbet, aki a játékba belekezdett! Újdonsült férjem nekem feszíti a csípőjét, így érzem, hogy a korábban csak éledező, oly imádott farka elérte a végső merevedést. Én meg sem mozdulok, csak várom, mire készül, ezért én leszek az, aki meglepődik végül.

– Röfi ropit... és Túró Rudit is hozzál! – súgta a számra ugyanazon a faszállító hangon, amivel én is, és az őrületbe kerget vele minden alkalommal...

Majdink még talál éhes ajkozhattak volna, ellépett tőlem, magamra hagyva ágó vágyammal. Andris tett pár idétlen csípőmozdulatot, gondolom, és persze meg is nyugtat, hogy ő sincs jobban, mint én! Majd mintha mi sem történt volna, indult is a dolgára. Mi a fasz? Újra én maradtam alul?

Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal, vagy így jár, aki meghúzza az oroszlán bajszát... Sorolhatnám még a jobbnál jobb közmondásokat, de nem agyalok már rajta, most én húztam a rövidebbet!

Egy dologban azért mégiscsak biztos vagyok: nem lesz unalmas a nyaralásuk sem Andrisommal!