Andris

Orgona illatát, halk suttogásokat, beszédfoszlányok hangját hozza magával a szél. Engem azonban nem érdekel, csak édesanyám sírja, ahol tiszteletem teszem épp.
A hideg, merev mégis szép márvány előtt térdelek, cseppet sem zavar, hogy talán koszos lehet...
Mit nekem ez a kis kosz a ruhán, az ujjaimon...
Anyának sokkal több dologgal kellett szembeszállni...

-Hiányzol anya... És már sírok is...– Gábor is itt van ám...csak elment szedni neked orgonát... Hiába mondtam, hogy inkább vegyünk egy nagy csokorral... Nem anya, nem lop! Én úgy beszélgetek vele mai napig mintha előttem, vagy mellettem lenne még most is. Ő pedig épp megszidja párom, de csakis azért, mert félti... És én ezt még most ennyi év után is tisztán hallom.– De becsönget és ki is fizeti... Védem tovább párom, hiszen ismerem nem lenne képes egy rizsszemet sem lopni ...– Velünk minden rendben, Gabi ugyanott dolgozik, többen elfogadnak ma már minket, és képzeld anya... írni kezdtem... Szám be nem áll sorolom sorba az elmúlt hónapok eseményeit, és annyira bele. lendültem, hogy fel sem tűnt, ahogy Gábor mellém lép.

-Csókolom Eszti néni... - magázva köszöntötte anyát, holott megegyeztek, hogy tegezik egymást. Mégsem teszem szóvá, hiszen már anya sem, így meghatottan figyelem, ahogy életem párja a fejfáját simogatja. Anya volt az egyetlen ember, aki elfogadott minket, hiszen neki a fia boldogsága volt a lényeg. Szerelmemet is úgy szerette mintha a saját fia lenne, sőt... Volt, hogy nem egy civakodásunk alkalmával őt védte meg velem szemben.
Emlékszem rá, hogy akkor ezt a szót, mire ő egyszerű is választottl állt elő nekem... -Ne feled Andris már ő is a fiam, hiszen a te párod és szerelmed. eredménye a családja elfordult tőle, ezért sem kivételezek egyikőtökkel sem. Így is tett, ha kellett szidott vagy dicsért minket. A szeretet pedig, amit anya adott páromnak, ez kölcsönös volt...
Még akkor is, ha különleges kapcsolatuknak nem adatott csak pár hónap. Emlékeim sorra törnek fel bennem, most is mint minden alkalommal amikor a sírja előtt térdelek. Könnyeim szántják frissen borotvált arcom, és ez addig tart míg át nem ölel hátulról Gáborom.

-Ugye tudod, hogy most megszidna, vagy hozzád vágna valamit...ami épp keze ügyébe akad! Szomorú volt ő is mindig, amikor azt látta, hogy sírsz és szomorú vagy ...

-Tudom szívem... -- erőszakosan letöröm az arcom koszos kezemmel, persze Gábor szeme egyből cinkosan ragyog fel. Gondolom, mert tiszta mocsok lettem. Nem teszem szóvá, csak mosolygom már én is vele.

-Látja Eszti néni!? Ezért szeretem a fiát ennyire... - szorosabban von magához, közben álla vállamon pihen, nem zavartatja magát ki láthatja meg minket. Hiszen akitől tartania kellene így szeretett minket.
Pár perc csend... Gondolatainkba merülve, még mindig egymáshoz közel anyára gondolunk mind a ketten.
– Tudja, hogy mennyire szeretted és azt is, hogy mennyire hiányzik neked...nekünk. - épp csak lehelte fülem mellett szavait, de tudtam mire gondol... mint mindig.
Pár percet maradtunk még, és továbbra is némán, gondolatainkba mélyedve, én mégis biztos vagyok abban, hogy anya a gondolataink főszereplője.
És persze nem csak azért, mert ez az ő napja... Hiszen nincs nap, hogy eszembe jut, sőt eszünkbe ne jutna...

Amint eljött a búcsú ideje... ami még most is fájdalmas, mint nyolc éve, amikor végleg búcsúztam el tőle... Gábor kézen fogott, támogatott míg kisétáltunk, anyát újra magára hagyva ott.

Csendben utaztunk haza csak a rádió szólt, agyunk továbbra is az ünnepelten kattogott. Ez a csend agyalás épp csak addig tartott, amíg anya kedvenc dala fel nem csendült a hangszóróból... Szívem nagyot dobbant, könnyeim szemem marták a hiány érzése szorongatta a torkom. Előttem a kép ahogy anya főzés vagy takarítás közben a dalt dúdja...
Nem mertem balra fordulni, pedig Gábor látott már többször is sírni... Önző módom, próbáltam egyedül a gyászom mocsarában elsüllyedni... Sírtam közben egyre mélyebben merültem el, amikor is eszembe jutott, hogy Gábor mit érezhet. Anyák napja van, ő mégsem mehet köszönteni saját szülőjét, hiszen elfordult tőle...
Hirtelen fordultam felé, és szívem már más érzés miatt szakadt ketté...
A dal tovább szólt, amit szerelmem halkan duruzsolt, mégsem ez az, ami miatt sírtam már ...

-Jól vagyok Andris! - már megint ez az utálatos név... De nem szállok vitába most vele, csak nézem búskomor képét. Tudom, hogy nem bántani akar, egyszerűen csak időt nyerni magának. Hiszen ő a nagy macsó, én pedig nem láthatom sírni őt... – Anyukád a másfél év ismeretség alatt többet adott nekem..., mint a saját anyám. És ez a dal... Szóról szóra az én szavaim...amit már nem volt módom elmondani neki...

Drágám tovább énekel, könnyei már nem csak csillognak sorba, kitörése várva... utat is törtek szemében. Jobb combjára simítom ujjaim, és mivel tudom miért lett ilyen... Inkább nem is mondok semmit, én is éneklek vele...

Ez a történet, amit én még most is sírva olvasok végig, anyák napjára íródott.  Úgy gondoltam nem rakom ide, de úgy -e kötet nem lenne teljes. 

Mamzi