Péter

Tíz éve..., sőt még két évvel korábban, álmodni sem mertem arról, hogy egy fantasztikus férfi szerethet engem, és arról sem, hogy barátaim is lesznek! Barátaim, akik közül az egyikük már olyan, mintha a testvérem lenne. Igaz Gábor megkért rá, hogy sűrűbben csaljam el magammal, vagy egyszerűen csak beszélgessek vele, tereljem el a gondolatait, de nem ezért tettem. Amikor a nagyim mesélt arról, hogy milyen egyszerű és rendes emberek, majd azt is, hogy ő volt az esküvői tanúja is Andrásnak, tudtam, hogy kivételesek lehetnek. Ugyanis ő nem enged mindenkit magához annyira közel.

Azonban nem volt ő mindig ilyen! Akkor változott ilyenné, amikor anyám, aki az ő egyedüli lánya, kirakott az utcára engem, mondván: az új kapcsolatnak egy buzi gyerek nem kedvez. Nagyi akkor nem beszél vele, pedig láttam, és most is, hogy szenved a lánya hiányától. Én pedig csakis hálás lehetek, amiért ő nem taszított el magától engem! végül általa fantasztikus lett az életem!

Félix pedig álmaim férfija! Nem zavarja a testem, a kinézetem sem, ami szerinte tökéletes. mindig ő bátorít engem, hogy több önbizalmam legyen akár a munkahelyemen is. Mióta egy párt alkotunk, szinte már együtt is élünk, az étterembe is másképp bánnak velem. Persze ez lehet amiatt is, hogy sűrűn már be hozzám, és tőle a megjelenése miatt tartanak az emberek. Mióta együtt vagyunk, nem hívtak fazéknak vagy baconnak sem, sőt az a gyökér, aki elindította, már nem is dolgozik egy helyen.

– Mit csinálsz most, kicsikém? – szerelmem hívása, majd hangja zökkentett ki a gondolataimból.

– Félix és én sétálunk, bár ez inkább terepfutás. – kuncogtam, és párom is velem a vonal végén.

– Gyorsan fogd meg azt a kis bolhást, és menjetek fel a meleg lakásba, meg ne fázz nekem!

– Nem bolhás! - puffogok, de közben torkomban dobog a szívem, hiszen még mindig nem szoktam meg, hogy ennyire félt engem. – És tudod, hogy én sohasem fázom, mert...

– Ki ne mondd! Tudod, hogy ha ócsárolod magad, kurva mérges leszek! – a hangján hallom, ahogy elmélyül, tehát komolyan beszél, én mégsem ijedek meg, mert nem bántana, vagy ha mégis, azt oly módon, amit és nagyon is szeretek. –Sipirc felfelé!

– Rendben, óriás! – adom meg magam végül. – Havat ígértek mára, és meg szerettem volna nézni! – mondom mentegetőzve, de közben a pufók kutyát az ölembe veszem.

– Elviszlek én havat nézni, csak indulj hazafelé! – parancs kiosztva, amit én természetesen nem veszek annak, de ezért még bontotta volna a vonalat... – Nagyon szeretlek, kicsikém! – suttogta már nem kemény hangon, hanem igazán lágyan, amitől a szívem újra ezerrel dobogott!

Hatalmas vigyorral az arcomon sétáltam a lakás felé, amikor észrevettem, hogy hullani kezdett a hó. Persze azt az apró valamit nem lehet annak nevezni, de én mégis... Hiszen szép emlékeket juttat eszembe a hó! A kirándulást szerelmemmel, ahová elhívta új barátomat is, és a párját, holott tudjuk, hogy a két csődör mindig szívatja egymást. Akkor meg is lepett, de karácsonykor jöttem rá, hogy ez nekik a lételemük, és attól még, hogy megy köztük a farokméregetés, igenis bírják egymást. Máris Párizsra terelődött a gondolatom, amit együtt szerveztek meg titokban, így amikor felértem. és kicsi Félixem lábait letakarítottam, kézmosás, miegymás után sietve a laptop elé ültem.

Először a szilveszteri képeket kerestem elő, ami egyszerűen ment, hiszen mindent névvel ellátva külön mappába rendszerezek mindig. Nagyi azt tanította nekem: hogy rend a lelket mindennek. Igaza van, amire akkor is rájöttem, amikor pár kattintás után előttem voltak a képek. Lapozgattam a képek között, párat az ELŐHÍVNI mappába raktam, majd még gépet bezártam volna a SZENTGOTTHÁRD mappát is. Onnan is átkerült pár kép, majd a naptárra néztem, amiről Andris jutott eszembe, és a vasárnapi ebéd.

Sajnálom őt, amiért ennyire szenved az anyukája hiánya miatt, és amíg rajta van az eszem, és azon, hogyan vidíthatnám fel, a világnapok között olvasgattam.

És ekkor megláttam: JANUÁR 18. A HÓEMBEREK VILÁGNAPJA.

– Jancsika! – kiáltottam, és fel is pattantam a fotelból, amitől a kicsi Félix felriadt, és ugatni kezdett ijedtében. – Milyen cuki hangod van! – térdre vágtam magam előtte, hiszen amióta a családunk tagja lett, ez az első alkalom, hogy ugatni hallottam. – Képzeld el, te cukihangú, pufók, megvan, mivel lepjem meg Andrist!

A kis pufi fánk pedig sötét szemeivel nézett rám, nem értette, mi lelte hirtelen a gazdiját.

Húsz perccel később már a közeli drogéria felé tartottam, ahol tudom, hogy van filmelőhívás is, közben pedig szerelmemmel beszéltem, hogy elmondjam neki a tervem. Tetszett neki az ötletem, és boldog voltam, hogy segít a megszervezésében is, így amint a kezemben voltak a képek, autóba ültem, és...

– Irány Andris! – persze ezt az autómnak mondtam, aki szintén családtag, na, meg a kis pufinak, aki mélyen aludt a hátsó ülésen a hordozóban.

Természetesen az öreg Mazda nem válaszol, csak selymes zümmögéssel elindult, és elvitt engem a célomhoz. Azt a dalt hallgattam közben, amit még a szőke fiú mutatott nekem, és Gábor, na, meg Félix örömére én is megszerettem. Mit lehet tenni, ha ennyire fülbemászó az a zene!

A nevekkel ugyan még hadilábon állok, de kedvencem az már van. Azt hiszem Tea a neve, és imádom a bársonyos hangját, na, meg tetszik az a furcsa mosolya.

Énekeltem a dalt, közben az ujjam ritmusra járt a kormányon, hiszen nagyon jó kedvem lett a gondolatra, hogy meglepem a barátomat!

– Szia, Peti! Pufika! – ha olyan lennék, amilyen nem vagyok, akkor is sértődhetnék azon, hogy a kutyának jobban örült a barátom, mint nekem, mert kikapta őt a kezemből, és máris gügyögni kezdett neki.

Bár jobban belegondolva, engem igencsak nehéz lenne úgy ölbe venni, de Félixnek sikerül, amikor olyan állapotba kerül, hogy... Na, jó, Fazekas Péter! Ne álmodozz most! – szapultam magam, majd követtem Andrist a nappaliba.

– Szolgáld ki magad, Peti! Van egy energiaitalom, megosztom veled, na, meg van még mézeskalács...

– Nem kérek most! - a szavába, még több vágtam nekem a konyhában található ételeket. – Nemsokára jön Félix is, ugye, nem baj?

– Dehogyis baj! Nincs dolgom, írni meg nem tudok most! – hallottam a hangján, hogy szomorú emiatt, és tudtam, hogy a hír, az ötlet biztos felvidítja majd, és talán még ihletet is kap! – Képzeld! – Andris izgatott hangja zavarta meg bambulásom, hiszen olyan jó volt nézni őket, ahogy a szőnyegen játszanak.

– Várj, Andris! – magam elé emeltem a kezem, és még a szemem is behunytam. - Elképzeltem!

– Ez olyan Gáboros volt! – nevetett, és a tacskóval az ölében mellém ült ő is. - Ma beszéltem egy ismerősömmel, és úgy néz ki lesz munkám!

– Wow! Ez nagyon jó hír! – mondtam, de máris ideges lettem, hogy az új munkája keresztbe húzza a tervem! – Mikortól? – kérdeztem is rá feszülten.

– Ha Gábor beleegyezik, akkor február elsején kezdem a betanulást. Itthonról kell dolgoznom, kapok egy gépet, és... –Andris lelkesen beszélt az új lehetőségről, én pedig megnyugodtam már, így boldogan hallgattam végig a fecsegését.

Végül közösen ebédeltünk, ami olyan kései ebéd lett, majd az energiaitalt is megfeleztük, és vártuk a párjainkat. Én izgultam, hogy Gábor mit fog szólni, mert őt Félix avatta be, de tudtam, hogy neki is a párja az első, így biztosbelemegy! Vagyis nagyon bíztam benne!

– Nem megyünk mozizni vasárnap? – Andris hirtelen ötletes őszintén tetszett is. – Van egy magyar film, vagy egy mese...

– Menjünk, de most én fizetek!

– Én találtam ki! – makacs Andris beindult.

– A múltkor is te fizettél! Nekem van munkám, keresem, neked pedig...

– Nekem is van bevételem! – makacskodott tovább, de ezt nem is értettem. – Anyukám házát kiadtuk, és abból is van pénzünk.

– Igen! – meglepődtem és örültem is egyszerre, hogy már ebbe is beavatott engem. – Oké! – adtam meg magam. – De a kaját én állom!

– Hova készülnek a fiúk már megint?

Szerelmem dörmögése zavart meg minket nagy egyezkedésünk közepette.

– Halló! Én is most jöttem, ráadásul veled! Nem gyanús? – Gábor ismét Félixszel kakaskodik, de mi a szőkével ezen nagyon is jól szórakozunk.

– Moziba megyünk! – mondta Andris, de már férje nyakába csüngött, és amíg ők elvoltak az üdvözléssel...

– Én nem is kapok valami hasonló üdvözlést, kicsim?

Igen! Kapott! Ha nem ott lettünk volna, akkor többet kap, és szenvedélyesebben is üdvözöltem volna!

– Tökfőzeléket főztem, kértek? – kérdezte Andris, de ezt a két macsótól, mert mi már túl voltunk az ebéden.

– Csak, ha sertés pöri van mellé!

Félix kevés helyen eszik, mert finnyás, és a megszokások rabja. Azért mondta ezt, mert a főzeléket fasírttal sokan.

– Csakis azzal! – mondta egyszerre Gábor és András, olyan „Mi mással?" hangszínnel. Félix pedig erre már nem is mondhatott nemet.

Amíg a fiúk ebédeltek, mi levittük Félixet sétálni, ami azonban továbbra is terepfutásnak látszott, akkor már nem én futottam utána, hanem Andris. Izgultam, mit fog szólni az ötletemhez, így nem is engedtem futkározni őket.

– Elmondtad már az ötletedet? – kérdezte Félix, amint felértünk.

– Nem még! Majd most szeretném. – egy apró puszit nyomtam párom szájára, majd a táskámból előhalásztam a képeket. – Hoztam valamit nektek!

Amint ezt kimondtam, újra az jutott eszembe, hogy miért is kedvelem ezt a párost ennyire! Azonnal felém fordultak, arcukon izgatott várakozás, ami azért volt vicces, mert Gábor már tudott róla, ő mégis izgatott volt amiatt, hogy szerelme mit fogni szólni majd hozzá! Andris kezébe adtam a képeket, amit azonnal férje felé néztek meg.

– Köszönjük, Peti, ezek pont a legjobb pillanatok! – hálálkodott barátom, esetleg én arra vártam, hogy az utolsó képhez érjen.

– Azért voltak még ezeknél is jobb pillanataink, Andris, – Gábor és az ő fantáziája! – de nincsenek képek!

– Ó, te mafla! – ne Andris, de még mindig a képeknek szentelte, én is izgalmamban a hüvelykujjamon kaparásztam a bőrt.

Félix utálja, ha ezt csinálom, így amint észrevette, elkapta a kezem, és az ölébe rántott.

– Ne idegeskedj, kicsim! Nézz rá! Még csak a képeket nézi, és már milyen boldog! – igazat adtam bölcs óriásomnak, így megnyugodtam egy kicsit, és már jóval türelmesebben vártam. Mennyivel lettbb lett volna, ha csak azt az egy képet nyomtatom ki! – agyalok ezen, mert kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Ugyanis a barátom és a férje, nem csak egyszerűen megnézték a képeket! Még azt is felelevenítették, ami akkor történt! Örültem neki, hogy sztorimódba kapcsoltak mind a hárman, de én egyre ideges voltam!

– Nem vagytok szomjasok? – kérdeztem rá, mert én teljesen kitikkadtam már.

– Majd én... – pattant fel András, hogy kiszolgáljon minket.

– Nem! - szóltam rá, talán elég hangosan. - Majd én hozok, ti ​​csak beszélgessetek!

Barátom furcsán nézett rám, talán nem értette, hogy mi lelte a mindig nyugodt barátját. Rámosolyogtam, hogy minden rendben, majd a konyhába mentem.

– Baj van? – Andris aggódott hangja rázott fel, én épp csak kiszámoltam, hogy bubis vagy mentes vizet igyunk-e.

– Dehogyis! miért lenne baj?

– Olyan feszült vagy, mióta feljöttünk, és elkezdtük a képeket nézni! – nem tudom, hogy az arcomra volt-e írva a választ, vagy egyszerűen rájött magától, de magamra hagyott a konyhában.

Üveggel és poharakkal a kezemben szedtem a csülkeim utána, ő pedig Gábor felett állt, és kapkodva a képeket lapozgatta.

– Jancsika! – kiáltott.

Na, eljött végre az én időm! Leraktam az üveget és a poharakat, majd Félix mellé ültem, jobban mondva az ölébe, mert én belőle szívok erőt, és belekezdtem.

– Azt tudtad, Andris, hogy január 18-án a Hóemberek világnapja van? – kérdeztem, de nem vártam választ, nagy levegőt vettem, és folytattam a mondandómat. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Mátrába hétvégén, ahol van hó, és...

– Igen! – meg sem várta, hogy befejezzem a jól kitervelt beszédem, máris ragyogó arccal, mint egy kisgyerek örömködött az ötletesen. – Gábor, ugye...

– Még szép, Andris! Mi már le is foglaltuk a szállást!

Én boldog voltam, mert a barátomnak sikerült meglepetést okozni, és utána már nem is maradtunk sokáig, mert Andris meg akarta mutatni az örömét és háláját a férjének.

Aznap én is hálás voltam! Hálás a páromnak, és én is megmutattam otthon neki mennyire! Hálás, amiért ilyen barátaim vannak!

Újra Félix behemót Navarájával indultunk el a hegyekbe, annyi különbséggel, hogy most a párjaink ültek előtt, mi pedig hátul hallgattuk, ahogy egymással érvelődtek. Persze tudtuk mind a ketten, hogy ez nekik már megszokott, így nem is tartottunk attól, hogy egy-egy szóváltás véresen komolyra fordul.

Egyszerű, falusi szállást választott Gábor, mert a legutóbbi kiránduláson Andrisnak nagyon tetszett, és nekünk sem volt kifogásunk. Gyorsan ebédeltünk, de ezt is csak azért, mert Andris már a hóban akart lenni, majd egy kalap és répa,... de nem olyan, amilyenre te most gondoltál! Így sárgarépával a zsebünkben indultunk újra megalkotni Jancsikát!

– Köszönöm, Peti! – hálálkodott barátom két kéz- és lábcsapás közben, mert hóangyalt csináltunk a térdig érő hóban.

– Nagyon szívesen, de én csak az ötletgazda vagyok!

– Tudom! De a maflámnak már megköszöntem! – kuncogott, amiből tudtam, hogy mire gondolt.

Készült a hóangyal, szám szerint négy, de a két csődör helyett mi csináltuk a másik kettőt is. Persze nem bántuk egy pillanatig sem, és ha Gábor és Félix nem féltenének minket a megfázástól, akkor talán egy focicsapatnyi hóangyal szépítette volna a hegy oldalát!

Jancsika2 is elkészült, de most a Julcsi nevet kapta, mert menet közben Gábor elhagyta a kalapját, gondolom, amikor Andrist behúzta a bokorba... Így feláldozta a helyet, és nem turbánt csináltunk belőle, hanem szoknyát! Készült sok-sok kép is, amit nagyinak el is küldtünk azonnal!

Több okból is tökéletes lett a nap! Először is azért, mert életem szerelmével voltam, aki végig mellettem volt, és támogatott engem! A másik pedig az, hogy a barátomat is sikerült kizökkentenem, és ezzel a barátságunk is elmélyült,persze! És azért is, mert Jancsika sem magányos már, akárhol is van, lett egy párja: Julcsi!

Hiszen társas lények vagyunk, együtt minden szebb, jobb, és a világban is könnyebben boldogulunk!