Tartottam magam a Gábornak tett ígéretemhez, miszerint nem fordulok magamba, próbálom a készülődést és az adventi időszakot én is derűsebben megélni. Büszkén mondhatom, hogy sikerrel jártam! Persze ebbe a szerelmem keze is könyékig benne volt, sőt abban is biztos vagyok, hogy Petit is ő kérte meg, hogy sűrűbben keressen, foglaljon le engem. Ez nem is baj mert, mert nagyon megkedveltem őt. Gábor és az ő meglepetései...

A hétvégi kiruccanás vidékre fantasztikusan sikerült, főleg azért, mert Petivel karöltve a két macsót is sikerült bevonnunk a játékba. Így egy szépséges hóember barátra is szert tettünk, aki a Jancsika nevet kapta. Ha ez nem lenne elég, Gáborom, szerelmem találkozott régi barátaival, és ők meg is hívtak minket szenteste vacsorára, amit nagy örömömre ő el is fogadott. 

Azóta tervezgetek, hogy milyen ajándékkal lepjük meg a fiúkat és Margit nénit, és azóta tervezem a menüt is. Kis üvegcséket vásároltunk, melyekbe a sóskaramella, narancs és fügelekvárt csomagoltuk, melyeket ketten főztünk, és már várják a gazdáikat. Ráadásul, férjem nagy örömére, annyi kacsát sütöttem azóta, hogy lassan csőre lesz a szerelmemnek! Dehát muszáj, hogy a vacsora tökéletes legyen! Mivel holnap vásárolni megyünk, mára maradt a mézeskalács sütése, na, meg ha jól osztom be az időmet, csinálok egy újabb Pavlova tortát is neki. Vagyis megpróbálkozom vele, mert nem is kell mondanom, hogy igencsak nagy sikere volt a meglepetésnek, azonban Gábor nem is a tortának örült, hanem az elkészítés folyamatát értékelte inkább nagyon is lelkesen! Mindenhol összekent a habos alappal, majd a csámcsogás és a hozzá méltó morgás közepette lenyalta rólam... Így a torta nem lett akkor kész, mert egymásnak estünk, és egy oltárit mókáztunk a konyhában, amit persze folytattunk éjjel a szobánkban. Ezért döntöttem úgy, hogy addig sütöm meg és díszítem fel a mézeskalácsokat, amíg magamban vagyok itthon.

Bekapcsoltam a rádiót, amelyben már karácsonyi dalok szóltak, majd neki is álltam. Egyszerű, bögrés receptet készítek el minden évben, amit még anyától tanultam. Amíg melegítettem a mézet a vajjal, majd a lisztet szitáltam a tálba, végig anya instrukciói csengtek a fülemben. A forró tepsihez nyúlva is hallottam, ahogy mondja: Andris vigyázz a kezedre, mert meleg! A hangja, az emlékek újra szíven ütöttek, így bár sikeresen kitartottam addig... akkor már sírtam, de közben megsütöttem egy hadseregnek elegendő mennyiségű desszertet. Ahogy elzártam a sütőt, úgy hagytam a konyhát, majd a nappaliba indultam, és eldőltem a kanapén. Anyára és a közös karácsonyainkra gondoltam...

– Mi ez az isteni illat!? – férjem hangjára riadtam fel, ugyanis sikerült elaludnom kesergésem közepette.

– Mézeskalács... – motyogtam álmosan.

– Egyedül sütötted meg? – kérdezte, én pedig nem tudtam, hogy mérges, vagy a mennyiség miatt cseng úgy a hangja. – Arról volt szó...

– Tudom, – válaszoltam, majd erőt vettem magamon, és felültem a kanapén – de fel kell még cicomáznunk, és abban majd segíthetsz! – próbáltam erőt venni magamon, hogy Gábor ne lássa rajtam: magam alatt vagyok. De kit álltatok ezzel? Hiszen jobban ismer engem, mint bárki! Így mielőtt még erőlködtem volna, hogy a jobbik arcom mutassam felé, ő leült mellém, és szorosan a karjaiba vont engem, ajkamra pedig egy isteni csókot lehelt.

– Itt vagyok, szívem! Tudom, hogy nehéz, és előttem nem kell visszafognod magad, nem kell visszatartanod a könnyeid!

Hogy legyek erős, ha ilyeneket mond nekem?

– Már kisírtam magam! – motyogtam, miközben az ölébe másztam. – Végig hallottam anya hangját, ahogy mondja, mikor, mit...

– Tudom, kicsim! – szorít magához teljesen, bennem pedig felébred újra a lelkiismeretem, hiszen neki is nehéz! – Én is hallom őt! Sokszor hallom énekelni az autóban, amikor a kedvenc dala szól, hallom nevetni a vicceimen, amiket te nem mindig értékelsz... és most... már a lépcsőházban is, ahogy megéreztem ezt az illatot... az ő illatát...

– Igen! – egyenesedtem fel hirtelen, hiszen eszembe jutott, hogy anyának mézeskalács illatú volt a kézkréme, mire Gábor csak bólintott, hogy ő is erre értette.

Hiába borultam ki egy kicsit, a nap jól zárult végül. Sőt, nagyon is jól! Ráadásul hiba csúszott a tervembe is, miszerint egyedül megcsinálom az ajándéknak szánt mézeskalácsot. Bár a sütés akadálymentesen zajlott, – az én hülyeségemtől eltekintve – azonban a közös cicomázás alatt – anyukám hívta így – a cukormázból sokkal több került bizonyos testrészeimre, mint a rendeltetési helyére! Így a mézeskalács fele szépen fel lett díszítve, majd azt kapják Gábor barátai és Margit néniék. A másik, randább fele pedig jó lesz reggelire, ha pedig kiszáradt, zserbógolyó lesz belőle, ahogy anya tanította nekem.

–  Mézeskalácsházat nem csinálunk? – kérdezte meg másnap reggel kuncogva szerelmem.

– Lehet róla szó, te mafla! – nevettem vele én is, és tudtam, hogy nem is a ház érdekli, és maga a mézeskalács, hanem az a fehér cukormáz...

– Rájöttem valamire, Andris! – adta elő komoly arccal magát, én pedig neki szenteltem a teljes figyelmem. – Minden fehér masszát szeretek, aminek hozzád van köze!